Beszorulsz saját tájaidra
„Fekszem. Csak fekszem.” (254.) „Azt álmodom, hogy fölébredek.” (99., 228.) „[F]ull para az egész.” (29.) „[A] gépek folyton zúgnak és csipognak és pittyegnek körülöttem.” (27.)
A fenti mondatok Kiss Tibor Noé új regényéből valók, a Beláthatatlan tájból. Különböző emberektől származnak, eltérő időpontokban és szituációkban hangoznak el, pedig együtt is szerepelhetnének, bármelyik fontos szereplő jellemezhetné velük a maga állapotát. Leginkább a központi alak, a 28 éves Dorka, pedig ő a regényidő nagy részében meg sem tud szólalni, egy közúti baleset miatt éber kómában van. Igaz, egy rejtett elbeszélői hang közvetíteni tudja redukált tudatműködését, s álomképekben láthatóvá teszi tudatfoszlányait. Ezek gyakran fejezik ki a csapdába szorultság, bénultság érzését és a vágyat a dolgok visszafordíthatóságára, vissza-forgatására. A tehetetlenségérzet és a történtek megváltoztatásának kényszeres vágya másokat is fogva tart: elsődlegesen Dorka apját, és két (Dorka számára) ismeretlen fiatalt, Zsófit és az öccsét. Más és más indíttatásból, de mindhármuk számára traumatikussá, azaz sorseseménnyé válik a baleset. Kizökkenti őket mindennapjaikból. Ki megadással, ki meneküléssel, ki pedig szembenézéssel, élete radikális megváltoztatásának az igényével (vagy ábrándjával?) reagál a fájdalmas történésre. Van, aki mindhárom fázist megéli.
Mindezekről Dorka apja, Zsófi és az öccse belső monológokban maguk adnak számot, híven a könyv önreflexív közléséhez: „Az emberek hallgatnak, és csak mondják a magukét maguknak magukban.” (130.) Napi beszámolóik mozaikos jellegűek, mert két-három oldalanként váltják egymást. Ez megnehezíti az olvasást: nem könnyű ötpercenként új hanghoz, új gondolkodásmódhoz és nézőponthoz igazodni. Ezzel a szövegszaggatással mintha a szerző instruálná befogadóját: lassítson, legyen figyelmesebb! Az intenció indokoltnak tűnik a műben, hisz az én-elbeszélők egyik baja épp a köldöknézés, a másikra való odafigyelés és a szót értés hiánya. Még inkább szükség lehet a lassított, sőt a többszöri olvasásra a feltűnően lírai hangoltságú Dorka-szövegek befogadásakor. Ezek a hol realisztikus, hol látomásos képsorok tíz-tizenöt oldalanként ékelődnek a prózaibb szövegtörzsbe, s emlékképeket, gondolattörmelékeket és szorongásos víziókat közvetítenek. A lány érzékeli a testét, az apai kéz simogatását, hallja az őt életben tartó gépek sípolását, pittyegését, a nővérek hangjait, s a zajok, hő- és tapintási érzetek gyermek- majd fiatalkori emlékeket hívnak elő belőle, az emlékképek pedig homályosan, de kirajzolják a baleset körülményeit, sőt Dorka élettörténetét is. Úgy, ahogy a regény jellegzetes napszakaiban (este és hajnalban) és hónapjaiban (november-, decemberben) a szürkület vagy a köd sejtetni engedi a regénytér félig természetes, félig mesterséges tájait.
Dorka tudatfolyama prózaversek sorozatában kerül elénk, s a szövegek kohéziója mindig a test pillanatnyi állapotát tükrözi. Javuláskor teljesebbé válnak a mondatok, koherensebbé a szöveg, a kómás tudat ilyenkor történetegészek képszerű megjelenítésére is képes lesz, sőt véleményalkotásra. A test rosszabb állapotaiban azonban összecsúsznak az idősíkok, elszaporodnak a repetitív elemek, szürrealisztikussá válnak a társítások, töredezetté a mondatok. „Idegen vagyok a saját életemben, végignézem mint egy álmot.” (138.) Dorka álomszerű múltpörgetésébe beleláthatjuk azt a kétségbeesett törekvést is, hogy a múlt megidézésével jövőt teremtsen magának. Analógiás mágiával áttörhessen a „kvázi”-ból a valóságos életbe. Az apa is kísérletezik valami hasonlóval – legalább olyan öntudatlanul, azaz ösztönösen. Beleszeret a frissen megismert Zsófiba, s ebben a teljesen abszurdnak tűnő szerelemben (a menekülés mozzanatán túl) mintha jelen lenne annak a szenvedélyes akarása is, hogy a szerelem által vitalizálja, életre keltse a lányát. (Lars von Trier Hullámtörés című filmjében lehet hasonlót látni.)
Az elbeszélők teljes személyiségükkel vesznek részt a narrációban. Életútjukkal, szociális közegükkel, egzisztenciájukkal és habitusukkal. Mindez megnyilvánul nyelvhasználatukban és életstratégiáikban. Zsófi öccse argóval kevert szlengben beszél, ő egy kisvárosi banda tagja. Huszonegy éves, és menő csávót játszik (magamagának), valójában mélyen sértett, drogfüggő kamasz. Nővére melegszívű, művészetkedvelő lány, akit családi tragédiája és pánikbetegsége saját múltjába szorít vissza (mint Dorkát a kómás állapot). Érzelmes megnyilatkozásai nem túl célirányosak, de hitelesek. Dorka apja ötvenhárom éves történelemtanár – a pedagógusok tudálékosságával és huszonöt évnyi tanítás kiégettségével megverve. Két válás van mögötte, lánya úgy véli, az érzéseit képtelen kimondani, de beszél, beszél, beszél. A fentiekből látszik, hogy a narrátor-szereplők (Dorkával egyetemben), miközben új traumával küszködnek, fokozottan újraélik a korábbi életproblémáikat is: hozzátartozóik elvesztését, szerelmi csalódást, elhidegülést, a társadalmi felemelkedés lehetetlenségét, magányt, a megértés hiányát, drog- és stresszfüggőséget.
E négy vázlatos életút egymásra vonatkoztatható történéseiből képződik meg a regény jelenbeli történetszála, valamiféle bűn és bűnhődés történet. Gyilkosság ugyan nem történik, és talán a tudatos ártó szándékot is kizárhatjuk a baleset okai közül, ám a Beláthatatlan táj morális imperatívuszaihoz kétség nem fér, a jó és a rossz közötti választásnak igen nagy a tétje a szüzsében. Ehhez kapcsolódik tematikus elemként a már említett kommunikációképtelenség is. A szereplők tetemes hányada képtelen a szerettei megismerésére és megértésére, s ez adódhat figyelmetlenségből, betegségből vagy épp a csoportelvárásokhoz igazodás kényszeréből. Menő a durvaság a társadalom peremén, sikkes a személytelen, közhelyes kommunikáció valamivel feljebb. És persze vannak többen is, akik nem tudnak beszélni, vagy csak úgy, hogy az felér egy ütéssel. Hogy akadozik a társadalmi kommunikáció, az a regényszerkezet szintjén úgy mutatkozik meg, hogy a narrátorok még azokhoz az információkhoz sem jutnak hozzá, melyekhez az olvasók. Az én-elbeszélők a közös történetüknek csak részleteit ismerhetik meg, így döntéseik aligha lesznek megalapozottak. Elindulnak egy-egy irányba, ki az etikusabb élet, ki az egyéni boldogságkeresés irányába, azonban bármikor kiderülhet számukra, „beláthatatlan” a táj, melyben eligazodni szeretnének. A saját egymásba fonódó életük és a jövőjük kiismerhetetlen. A múlt az, amiben nagyjából el tudnak igazodni.
Kiss Tibor Noé már a második könyvében – az Aludnod kellene című regényben – is kitűnő szerkesztőnek bizonyult, a feszültségteremtés mesterének. Az új könyvben megismétli szerkesztési bravúrjait (az információk fokozatos s részben késleltetett adagolását, a jelenetező történetszövést, múlt és jelen folytonos egybejátszását, történetszálak elvarratlanul hagyását, a névszói stílus és a tónusfestés alkalmazását), egyúttal meg is fejeli azokat egy elég nagy vállalással. Egységet hoz létre a sokféleségből: a teljesen eltérő státuszú, mentalitású, értékrendű és beszédstílusú emberek életéből és szólamaiból. Az egység megteremtésében a motívumok kiterjedt hálózatának van elsődleges szerepe: a szerző a legkülönbözőbb emberek életében találja meg a hasonlóságokat. Elsődlegesen a kommunikációban (lásd feljebb), aztán a vágyak szintjén (a tenger, folyó, tavak iránti rajongásban; kavicsgyűjtésben; művészetek kedvelésében; a szerelem kergetésében), illetve a deprimáló állapotok (bűntudat, aggodalom, félelem, álmatlanság, emlékezetvesztés, magány) gyakoriságában. A szorongásoldásnak a technikái is vissza-visszatérnek a különböző karaktereknél, úgy látszik, ezt inkább a civilizáció jellege szabja meg, mint egyéni választás. Ilyen az utazás, az állandó zenehallgatás, drogozás, ivás, száguldozás. A tárgyi környezetben a monitorok, telefonok, autók mint állandó zajforrások jelennek meg, s emlegetésük oly sűrű, hogy mindenképp tudomásul kell vennünk, egy csomó ember élete elviselhetetlen zajban telik. Egységesítő hatású a táji elemek, az őszi, téli természet színeinek, hangjainak, látványainak a hangsúlyozása a narrátori szólamokban, illetve a lapok alján „sormintaként” kiragadott szövegrészletekben. (Ez utóbbiak maguk is „egy beláthatatlan táj” összetevőit adják – nincs az a perspektíva, mely befoghatná őket.)
Van még egy figyelemre méltó erénye a Beláthatatlan tájnak, s ez a lassú változásoknak az árnyalt, pontról pontra való megfestése. Dorka szólamában a mentális folyamatok érzékletes bemutatása különösen megkapó, de a testvérpár esetében is nagyon szépnek tűnik az átalakulás rajza. Kezdetben alig érzékelhetőek az elmozdulások (érzelmekben, lelki állapotokban érhetők csak tetten), aztán egyre kontúrosabbakká lesznek, a viselkedésben is megmutatkoznak, később a társas kapcsolatokban. Emberek közeledésében és távolodásában.
Egyedül az apa esetében nem találtam elég konzekvensnek a változások követését. Lehet, hogy gyakorlatias észjárásommal képtelen voltam az apa radikális váltásait felfogni (elfojtás, terelés nyomozással – szerelembe menekülés – megváltásvágy – gondoskodás – vezeklés vagy az egyesülés misztikus vágya?), s szívesen vettem volna egy szokványosabb, kibeszélésen és gondoskodáson alapuló traumafeldolgozást. Az is lehet, hogy túlságosan bosszantott, amit a tanár előéletéről olvastam. Miután magam is 25 éven át tanítottam, el nem tudtam képzelni egy gimnáziumi történelemtanárt, akiről a gyerekének ne az lett volna a legfőbb emléke, hogy piros tollal ül egy kazal dolgozat fölött. (Egyszakos tanárként minimum nyolc, de inkább tíz osztályt kellett tanítania, 240-300 diákot évente, és legkevesebb 720 témazárót, azaz esszédolgozatot kijavítania.) Dorka azonban így emlékezik apjára: „Apa olvas, zenét hallgat, és kirándulni akar. / Anya ügyvéd, és dolgoznia kell.” (42.) Azt is furcsállottam, hogy az oktatás négyévenkénti (politikai indíttatású) átfazonírozásáról nem volt szava az apának, helyette pitiáner iskolai ügyekről beszélt. Persze az is lehet, hogy itt a rejtély kulcsa: az apa világéletében menekült a problémák (s a megterhelés) elől, lebegett (Dorka szava), burkot, buborékot varázsolt maga köré (a volt élettárs vélekedése), azaz igyekezett nem észrevenni a bajokat és a munkát. Befogta a fülét, a szemét és a száját. S mikor egy tragikus történést nem tolhatott el magától, s kibeszélni sem tudta, mert nem volt gyakorlata benne, akkor az irracionalizmus hatalmasodott el rajta. Lehet, hogy Kiss Tibor Noé mégiscsak konzekvens volt az apa megformálásában?
Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj. Magvető, Budapest, 2020
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!