„nevetségesnek lenni emberi”

Borcsa Imola Magnebéhat című első novellás kötete nemrég jelent meg a Napkút Kiadónál, és máris elnyerte a Romániai Írók Szövetsége kisebbségi irodalmának járó debüt-díját, valamint az Írók Boltja könyvösztöndíját. A szerzőt pletykáról, humorról, iróniáról, a kilencvenes évek generációjáról André Ferenc kérdezte.

Amikor a pletykálásról beszélünk, legtöbb ember viszolygást érez és sokszor elhiteti magával, hogy ő aztán sosem. Pedig legbelül sokkal jobban imádjuk a pletykákat, mint azt általában be szoktuk ismerni akár magunknak is, nemhogy másoknak. Márpedig a te köteted pont, hogy a pletykára mint elbeszélői formára épül. Azon túl, hogy narratív technikaként alkalmazod, mi a viszonyod a pletykákkal? S hát a pletykásokkal?

Tényleg a viszolygás az első, ösztönös reakció, ha pletykáról van szó, de nemcsak a pletykához való személyes, sokszor álságos viszonyunkat tartom itt fontosnak kiemelni, hanem azt is, hogy a pletykának társadalmi szerepe is van, ezzel szociológiai, pszichológiai kutatások is foglalkoznak. Segít például az eligazodásban, hogy egy bizonyos csoporton belül mely normák szerint kell viselkedni (hiszen a pletyka alapja többnyire a normaszegés), vagy ki milyen viszonyt ápol egymással, kivel szemben mit engedhet meg magának az ember. Régebben a mikroközösségekben szabályozó szerepe is volt, szerintem mára ez jórészt kikopott, fellazult az ilyen közösségeken belül a kapcsolati háló, így kisebb mások véleményének a súlya.

Visszakanyarodva a személyes viszonyhoz, engem a pletyka többnyire zavar, némiképp önzőségre is utalhat, hogy nem igazán érdekelnek mások dolgai. Persze a kötet írása alatt ez másként volt, teljesen felvillanyozva hallgattam bármilyen pletykát, kíváncsi voltam a struktúrájára, arra, hogy milyen történetfoszlányt emelhetek be a szövegeimbe, ilyen szemmel figyelve kifejezetten izgalmasok voltak.

Hazaköltözve Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, érzékeltél-e különbséget a nagyvárosi és kisvárosi pletyka között? Lehet azt mondani, hogy egyik-másik „szaftosabb”?

Nem hiszem, hogy minőségbeli különbség lenne a kis- és nagyvárosi pletyka közt, arról van inkább szó, hogy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer, bárkinek a dolgai számot tarthatnak érdeklődésre, míg nagyvárosban sokkal szűkebb ez a réteg. Meg persze vannak azért mentalitásbeli különbségek, ugyanaz az esemény kisvárosban számíthat nagyon szaftosnak, nagyvárosban viszont kevésbé.

Mi az, ami miatt a pletyka előnyösebb elbeszélési forma lehet, mint a hagyományos elbeszélés?

Ez elég komplex kérdés, egy csomó minden cikázik a fejemben ezzel kapcsolatban. Egy „egyszerű” én-elbeszélővel szemben azt érzem előnynek, hogy nem csupán egy személy nézőpontja érvényesül, hanem egy közösségé, a kollektív emlékezet, a kisváros mentalitása mutatkozhat meg ezekben a történetekben. Másrészt a székely mesélőm lehetőséget adott a beszélt nyelv megörökítésére. Én nyolc évet éltem Kolozsváron, mielőtt hazaköltöztem, ezért számomra nem volt kézenfekvő ez a nyelvezet, az elején rengeteget figyeltem és jegyzeteltem, hogy milyen kifejezéseket, alakváltozatokat, szófordulatokat használnak itthon, és eközben olyan ízekre, színekre leltem rá újra a székely nyelvjárásban, amik nagyon kedvesek nekem, de részben talán már kiveszőben vannak. Ilyen például igeidők esetében a félmúlt (mondám, menék, valék) és a régmúlt (mondta volt), ezeket főként az idősek használják, vagy a kommunizmus nyelvi maradványai, mint a néptanács megnevezés a polgármesteri hivatal, vagy a milícia a rendőrség helyett, ezeket a kilencvenes években még mindenki így mondta, ma már ezek is eltűnőben vannak. Ezeket igyekeztem beemelni a szövegekbe.

A pletyka egyébként elég érdekes képződmény, nyilván nem nélkülözi a valóságalapot sem, de belekeveredik a fantázia, az emberek félelmei, vágyai, és általában felszínes ítélkezés következménye, nem elmélyült elemzésé, tehát sokszor felfed igazságokat, vagy azok foszlányait, de ugyanannyiszor elfedi a jelenségek mögötti mélyebb struktúrákat, a következtetései nem árnyaltak. Ez az írás során egyébként egyfajta szabadságot is adott, nem megingathatatlan igazságokat kellett keresnem (van ilyen egyáltalán?), hanem szabadon engedhettem a fantáziám, nyilván azért célirányosan.

Hogy felszabadító ereje van-e? Talán abban lehet, és most nem általában a pletykára, hanem konkrétan a kötetben elhangzó történetekre gondolok, hogy a gyógyszerésznő nem kommentálja a takarítónőtől hallottakat, nem ítélkezik, és az felszabadító érzés, ha úgy beszélhetünk, hogy nincs bennünk az ettől való félelem.

A kötetedben elbeszélt történetek fordulatos felszíne alól egy erdélyi, sőt, mondhatni kelet-európai posztszocialista kisváros történelme, közérzete bontakozik ki. Vajon milyen lehetősége, felelőssége és kötelessége van (ha van) a rendszerváltás után született generációnak a múlthoz? Hogyan lehet elmesélni a keleti blokk államainak lehajszolt világából sarjadó kilátásokat?

Egy állapot mindig átmeneti, azonban bizonyos állapotok átmenetibbek, hamarabb tovatűnnek. Ilyen időszaknak látom én a rendszerváltás utáni évtizedet, nyakunkba szakadt a szabadság, kezdett beszivárogni a kapitalizmus, nagy volt a lelkesedés, és még nagyobb az elmaradottság. Egy nagyon képlékeny massza volt, ami aztán a kétezres évekre kezdett formát ölteni, megszilárdulni, és csak most látjuk igazán, milyen is az a forma. Magunkat, a kilencven környékén született nemzedéket is valamiféle köztes generációnak érzem, habár nem tapasztaltuk meg személyesen a kommunizmust, azért a támpontjaink megvannak a megértéséhez, sokkal inkább, mint a kétezer után születetteknek, miközben ez a múlt az ő életükre is ugyanúgy kihat. Szóval valamiféle generációk közti hídépítés lehetne akár a szerepünk, fogódzókat adni egymás megértéséhez. Bár az irodalom mindig erről szól, nem?

Meglepően pontos részletek jelennek meg a könyvedben, már-már annyira, hogy a szomszéd akár be is perelhetne személyiségi jogokért. Ezek a történetek a te fejedben születtek, vagy kutatómunka eredményei?

Komolyabb kutatómunkát, ami alatt levéltárazást értek, egyetlen novella kedvéért terveztem, de végül lemondtam róla, inkább a sztorit változtattam meg. Azt már elmondtam, hogy a nyelv miatt nagyon figyeltem a körülöttem megszólalókat, meg érdekelt a pletykák felépítése, friss események során az, hogy hogyan alakul napról napra a történet. És nagyon figyeltem azokban a pillanatokban, mikor idősebbek elevenítettek fel régi történeteket. Persze semmi nem szó szerint került bele a novellákba, különböző információmorzsákat, történettöredékeket gyúrtam össze és dúsítottam fel a fantáziám szüleményeivel.

Nyilván a fantáziánkra is hatással van a romániai abszurd valóság, hogy például pár éve egy színházi alkalmazott ímélt akart küldeni Molière-nek a jogdíjak ügyében, vagy hogy készült nálunk ügyészségi felmérés arról, hogy mely csillagjegy szülöttei közül esnek legtöbben gyilkosság áldozatául (szegény Oroszlánok toronymagasan vezetnek).

Vasile Dâncu szocilógus két évvel ezelőtt a családról szóló népszavazás kapcsán közölt egy mélyreható elemzést, ahol elhangzik egy olyan mondata a román társadalomról, hogy a naivitás, valamint a csoda és a mágikus megmenekülési formák iránti hajlam megmaradt. Szóval ezek a dolgok óhatatlanul hatással vannak a gondolkodásunkra, az ötleteink irányára, ezért is lehetséges, hogy habár a történetek jórészt kitaláltak, mégis valahogy mindenkinek ismerősnek tűnnek.

Elbeszélői stílusod laza, gördülékeny, érzékletes, és bár rengeteg súlya van, mégis teljesen átitatja a humor. Te hogyan viszonyulsz hozzá: mi a jó humor?

Mint az ételeknél is, a hangsúly az arányokon és az összetevők frissességén van. Akkor tud a humor jobbá tenni egy szöveget, ha nincsen túlzásba vive, és nem elkoptatott poénokkal próbálkozik az ember. Közben viszont ez egyáltalán nem tudatos folyamat, inkább csak beszivárog a szövegekbe. Az iróniával hasonló a helyzet, viszont az veszélyesebb, rombolóbb fegyver, ha túlzásokba esünk, annak nemcsak a szöveg minősége eshet áldozatul, a meggyőződéseink is.

Azt gondolom, iróniával letorpedózni mindent, amiben hinni lehet, és amiért lelkesedni lehet, önmagában nem elég, mert támpontok nélkül maradt, szorongó idegroncsok maradnak utána.

Fel kell mutatni alternatívát, vagy legalábbis meghagyni a lehetőségét annak, hogy bár amit szeretünk, sokszor álságos és hibás, és javításra szorul, azért mégsem egészen nevetséges azt szeretni. Vagy az is lehet, hogy nevetséges, de az sem baj, nevetségesnek lenni emberi.

György Alidával közösen prózaműhelyt vezettek pályakezdő erdélyi prózaírók számára. Hogyan látod a romániai magyar fiatal prózát, milyen erősségeket és gyengeségeket érzékelsz?

Öt-hat évvel ezelőtt, mikor a pályám legelején voltam, alig akadt a kolozsvári, akkor még Bretter György, ma már Bréda Ferenc Irodalmi Körön – amely a pályakezdők bemutatkozásának egyik legfontosabb platformja Erdélyben – a fellépők között prózaíró, évente legfeljebb egy-kettő. Ehhez képest a prózaműhelyünk egyre népesedik, szóval az utóbbi években megnőtt a próza iránti érdeklődés, ezt mindenképp pozitívumnak látom. Komolyabb látleletet a romániai magyar fiatal prózáról szerintem akkor lehet és érdemes adni, mikor ezek a fiatalok kötetig érnek. Én mindenképp nagyon kíváncsi leszek Ádám Szilamér és Mărcuțiu-Rácz Dóra köteteire, meg természetesen a György Alidáéra, ha jól mérem fel, ők markáns hangok lesznek a fiatal erdélyi irodalomban. Az utóbbira egyébként már nem is kell sokat várni, idén ősszel fog megjelenni. 

Mostanában szépen – és megérdemelten érkeznek a díjak: Irodalmi Jelen, Székelyföld, Romániai Írók Szövetsége, Móricz-ösztöndíj. Hogyan éled meg ezt a sikert? Mennyire lelkesít, és mennyire bénít meg?

Hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, mert ha keményen dolgozom valamiért, annak általában busás a jutalma, szóval amit leginkább érzek a díjakkal kapcsolatban, az a hála. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy minden díjjal egyre nőnek az elvárások a második kötetet illetően, de írás közben ezt nem érzékelem, olyankor, legalábbis mikor igazán sikerül belemerülnöm egy szövegbe, megszűnik a külvilág minden örömével és elvárásával együtt.

Íróként mi a legnagyobb félelmed?

Hogy novellista maradok, sose jutok el regényig.

Alapvetően introvertált ember vagy, nehezedre esik megnyílni nagyobb társaságokban, pedig az irodalmi élet jelentős része a szocializáció – úgy konkrét pályafutás, mint inspirációgyűjtés felől. Mit üzennél a többi introvertált pályatársadnak, hogyan lehet kicselezni a szocializációs kényszereket?

Az első dolog, amit elmondanék, az talán főként azoknak szól, akik még kívülről figyelik ezt a közeget. Sokszor elhangzik, hogy az irodalmi élet mennyire belterjes, viszont ez leggyakrabban introvertált emberek véleménye, akiknek minden viszonylag összeszokott társaság borzasztóan zártnak tűnik. Viszont az a jó hír, hogy az írók jórésze is introvertált (talán nem tévedek nagyot, ha ezt mondom), és pontosan tudja, milyen nehézségekkel jár a beilleszkedés. Szóval nem kell megijedni akkor sem, ha néha úgy jön össze, hogy két sör és két mondat az este egyenlege (esett meg már velem is), ettől még nem lesz senki kevésbé értékes, és rettentő furának sem fogják miatta tartani. A tippem annyi lenne, hogy egy-két embernek sokkal könnyebb megnyílni, mint egy hatalmas asztaltársaságnak, ez lehet az útja a – nem fogok hazudni – lassú beilleszkedésnek.

A szívedben fontos szerepet tölt be Portugália, nem csak az országban jártál már többször, de tanultál is portugálul. Hogyan ajánlanád, ha egy turisztikai cég reklámszakembere lennél? Illetve, hogyan beszélnél le róla valakit?

Elege van a cézársalátából és a zsírszegény joghurtból? Utálja a fűtött lakásokat és a száraz borokat? Irány Portugália!

A portugál konyha nem éppen kifinomult, és diétára sem feltétlenül alkalmas, krumplit rizzsel és húst hússal esznek. Portó híres fogása a francesinha két szelet kenyér közé pakolt flekken, sültkolbász és sonka, akinek ez nem elég, kérhet rá egy tükörtojást is. Persze van hozzá egy zseniális paradicsomos-sörös-boros szósz, viszont nem árt egy kis helyismeret, hogy tudjuk, hol érdemes megkóstolni. Én a legjobbat egy matosinhosi, óceánparti bisztróban ettem. És a klíma, hát az nem mediterrán, északon legalábbis semmiképp. A Portóban töltött három hónapom alatt kettőben végig esett, negyedóra elteltével már csurom víz voltam, függetlenül attól, hogy éppen volt nálam ernyő vagy sem. Fűtés pedig nincs, mert túl drága a gáz.

Akit ezzel nem sikerült elijesztenem, azoknak elmondom a jó részét. Portugália minden városa, minden vidéke teljesen különböző, ilyen sokszínű országot még nem láttam. Portó bájos és bohém és enyhén lepukkant. Coimbra őrült és mágikus és folyton meglep. Sintra növényzete és klímája kicsit olyan, mintha a trópusokon lennél, pár kilométerrel odébb pedig ott van Cabo da Roca, a kontinens legnyugatibb pontja, ahol levesz a lábadról nemcsak a látvány, hanem a szél is. A Duoro folyó völgyében, mondjuk Túa egy elhagyatott stégjén üldögélve olyan csendet lehet megtapasztalni, amihez foghatót csak ritkán. Áprilisban nyíló kaméliák közt felkapaszkodni a barokk lépcsősoron a bragai Bom Jesus templomhoz leírhatatlan. Nyugaton inkább szörfözésre, délen viszont fürdésre is alkalmas az óceán, Portimãonál a homokos parton meredő sziklák gyönyörűek. És végezetül ott van Lisszabon, a zsongó főváros, ahol az utcán megpucolják a cipődet, ha úgy akarod (csak én nem láttam eddig ilyet?). A portugálok pedig hihetetlenül vendégszeretők, talán a hosszú elszigeteltségből is adódik az idegenekkel szembeni elképesztő kedvességük. Szeretem Portugáliát? Hát ezt honnan szeded?

Antal Balázs volt a mentorod a Független Mentorhálozatban, Gáll Attila szerkesztette a köteted. Milyen visszajelzéseket kaptál tőlük, amelyek rendkívül hasznosak voltak, sőt, akár a mai napig megfogadod a tanácsaikat?

Ismét csak a szerencsémre térnék vissza, mert az, hogy velük dolgozhattam, nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, pedig szinte hajszálakon múlt. Antal Balázshoz az utolsó utáni pillanatban kerültem.

Balázs esetében külön öröm volt, hogy olyan ember mentorál, aki az erdélyi irodalomnak is jó ismerője, ráadásul a tervezett egy év helyett bő két éven át tartott a közös munka. Ő volt az, aki például a kötet legelső novellájának első változatát elolvasva felhívta rá a figyelmem, hogy a két elbeszélőm nyelve jobban el kellene különüljön.

Gáll Attilának egyik nagy erénye az arányérzék, egy elég hosszú részt nyisszantottunk ki a zárónovellából a javaslatára, s habár nagy szívfájdalommal vettem ezt akkor tudomásul, azért nem volt nehéz belátni, hogy így sokkal ütősebb lett a szöveg. Ráadásul a közös munka során arra is rájöttem, hogy sokszor egy-egy konkrét tanács egy szöveggel kapcsolatban csak később érlelődik meg, elindít benned egy változást, nemcsak abban a novellában javítod ki, hanem kialakít egy érzékenységet is, hogy mire érdemes figyelni a továbbiakban.

Ha a mostani tapasztalataiddal találkoznál az öt évvel ezelőtti pályakezdő éneddel, és két tanácsot adhatnál neki: mi az, amit mindenképp javasolnál, hogy csináljon, és mi az, amiről megpróbálnád lebeszélni?

Táborok. Oda mindenképp járni kell! Nemcsak azért, mert rengeteget lehet tanulni műhelymunkák során, jó szocializációs lehetőség, és segít felmérni, hogy épp milyen szinten állsz, hanem erős motivációt is kapsz az írásra, hetekig eltart egy jó tábor felhajtóereje.

Viszont ilyen alkalmakkor azt is látja az ember, hogy mivel foglalkoznak mások, milyen témák futnak éppen, s ha ezt nyomásként érzékelné, felejtse el gyorsan. Mindig arról írjon, ami tényleg érdekli, másként nem lehet hiteles, pedig az a legfontosabb.  

Mindenkinek vannak rejtett, meglepő képességei: van, aki vissza tudja fordítani a kisujját, van, aki fejből tudja a pi első hetvenezer számjegyét, van, aki ki tudja olvasni, mit jelentenek a vonalkódok, van, aki indokolatlanul hosszú kérdéseket tesz fel interjúkban… Neked mi a titkos, különleges képességed/tulajdonságod, amiről szinte senki nem tud?

A végletekig tudom fokozni az abszurd helyzetekbe való kerülést. Egyszer például elveszett az egyetemi oklevelem, aztán elveszett a Hivatalos Közlöny, amiben leközöltem, hogy elveszett az oklevelem, aminek alapján majd újat igényelhettem volna (Román Posta, én így szeretlek!). Az oklevél egyébként évekkel később megkerült, egy paksaméta Helikon alatt rejtőzött.

Kifejlesztenek egy appot, amivel elküldhetsz egy üzenetet a világ összes telefonjára, az pedig olyan nyelven jelenik meg, hogy azt a telefon birtokosa megértse. Vagyis egy üzenet, amit a világ összes emberéhez eljuttathatsz. Mi volna az?

A komfortzóna jó hely, nem kell folyvást a határait feszegetni ahhoz, hogy teljes életet éljünk. Az üzenet ennyi, de hogy az egész világnak alkalmas lenne, abban azért kételkedem. Inkább first world problem, hogy minden irányból olyan üzenetek árasztanak el, hogy ne félj kipróbálni új dolgokat, szerezz magadnak új élményeket, és ebben rejtetten az is benne van, hogy ha nem ezt teszed, és nem folyton, akkor egy unalmas balfék vagy, aki mit sem tud arról, milyen is az élet, így lényegében külső kényszerré válik valami, aminek örömet kellene okoznia. Talán az introvertáltságomból fakadóan érzem fontosnak elmondani, hogy a történet nem ilyen egyszerű, viszont nem hiszem, hogy például egy háborús zónában bárkit revelációként érne az információ, hogy a biztonság jó dolog.