Valami van

Nem szerencsés és nem indokolt, hogy egy filmkritikában sok szó essen a tárgyalt film alkotóinak életpályájáról. Mihail Idovval azonban érdemes lenne kivételt tenni, mert egyrészt rendezőként elsőfilmes, másrészt szerteágazó tevékenységei egyesével is izgalmasak.

A szórakoztatóipar részeséről van szó, aki szívesen szerepel és nyilatkozik, tévéműsorok állandó vendégeként sok-sok felvétel látható róla, ilyenként hathatósan részt vesz a saját legendáinak építésében is. A humoristával feltétlenül összefüggésbe hozható, hogy Rigában született, ugyanis a film jórészt itt játszódik. A film cselekményének idején, azaz az orwelli 1984-ban nyolcéves volt, a főszereplő fiának, a nyegle, gitáros kamasznak talán fiatalabb változata lehetett. A kapcsolatot Idov egyik beszélgetésének sztorija teremtheti meg: amikor a szüleivel Amerikába került, úszómesterként dolgozott, és a medence mellett Viktor Coj zenéjét bömböltette – Cojról és zenekaráról szól Kirill Szerbrennyikov Nyár című 2018-as filmje, amelynek Idov volt az egyik forgatókönyvírója. Idov a kilencvenes évek végén a The New York Times újságírója, majd a GQ nevű bulvárlap főszerkesztője. Amerikában egy kis közjáték után gyökeresedett meg, erről is szívesen anekdotázik, amint teheti: a családja 1992-ben hagyta el az éppen önállósuló Lettországot, de ő nem érezte magát jól az Újvilágban, és elkezdett pénzt gyűjteni a visszaútra. A családja egyébként a Szovjetunió orosz nyelvű zsidó közösségei egyikének képviselője, a nagyszülei meggyőződéses kommunisták. Az Idovról szóló egyik orosz cikk címe így szól: „A volt rigai polgár Moszkvában valósította meg az amerikai álmot” – valóban, ahogy visszatér szülőhazája egyik utódállamába, sikeres emberré válik, miközben berlini polgárnak mondja magát, amit azzal indokol, hogy a valahai fal tövében, régi és választott hazái közepén van a szellemi otthona. Egyelőre másodkézből származó információk alapján említhetem meg Ground Up című regényét, amelyet Kávéfőző (Kafemolka) címen maga fordított oroszra – a kétnyelvűség ezen gesztusában Vlagyimir Nabokov munkássága idéződik fel.

Ha közelebb lépünk Idov sokféle énjétől a filmeshez, akkor az immár könnyebben hozzáférhető munkái között megemlíthetjük a 2015-ben indult Londongradot. A projekt forgatókönyvírójaként és producereként Az olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című 1974-es vígjáték juthat eszünkbe, a sorozatban ugyanis oroszok nem kevésbé csavaros útjait láthatjuk, ezúttal Londonban. Az orosz piac nagyágyúja volt aztán az ugyancsak 2015-ös Duhless második része – a címet nem lehet lefordítani, mert a benne foglalt szó részben cirill, részben latin betűkkel van írva, a nyelvi hibrid tehát teljes benne. A film talán Dmitry Glukhovsky Text című, magyarul is megjelent regényét idézi azzal, hogy fiatal orosz újgazdagok hétköznapi thrillerjeit követi végig. Legyen beszédes, hogy az író nevét szerzői jogi meggondolásokból ma már a fenti módon kell írni (lenne természetesen közvetlen átírása is, Dmitrij Gluhovszkij).

A humoristát a november végén és december elején zajló Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon (ZSiFi) mutatták be, a lassan sajnos megszokottá váló távmozi formájában. A filmről az orosz cikkek közül sok rögzíti, hogy ugyan nem érdemes a biopic logikája alapján nézni, azaz nem életrajzi történetről van szó, mégis felidéznek néhány egykori standupos vonását. Közöttük nem említik a Magyarországon valaha nagyon népszerű Arkagyij Rajkint, aki, és ez a sors különös csavarja, ugyancsak Rigában született. Rajkin magyar nyelvű fellépéseinek egyik csúcsa volt a „válámi ván, de nem áz igazi” visszatérő poénját megőrző monológ, ami meglepő módon kulcsot ad Idov filmjéhez is: a filmben Borisz Arkagyievként szereplő humorista örök táncot jár az udvari bolond szókimondása és a hatalomnak behódoló magatartása között. Idov filmje elképesztő pillanatot választ, hiszen valahol Csernyenko rövid időszakában járunk, a Brezsnyev nevével jelzett pangás (zasztoj), illetve a pártfőtitkárok sorozatos halála és Gorbacsov, azaz a glasztnoszty és a peresztrojka között. Az utóbbi szeleiről természetesen szó sincs, a helyzet és a hangulat a mélyponton van, amit alig lehet már a világűr meghódításáról szóló győzelmi jelentésekkel javítgatni. Arkagyiev menedzsere valahogy így fogalmaz az egyik szövegében a főszereplő háromnapos ivászatainak egyike után: „Borja megtalálta az orosz filozófia alaptételeit, ezek pedig a vodka és a kozmosz”. A filmbeli eset a történet egyik csúcspontja és poénja, ezért nem fogom apróra felidézni – legyen annyi elég, hogy Borisz Arkagyiev fellépésével az egyik szovjet űrmisszió legénységének felvidítása érdekében vitézkedik.

A fentiek értelmében Mihail Idov filmje valamiféle politikatörténeti vígjáték, kremlinológiába oltott művészsors-történet egy esztrád-Mefisztóról. A rendező érzékeny játékot játszik benne, hiszen sem a nosztalgia, sem a keserű önszembesítés nem alkalmas a kor felidézésére – a főszereplőhöz hasonló figurák alig szemlélhetők együttérzéssel, igaz, Arkagyiev maga is végtelen önsajnálatba süllyed időnként, másrészt pedig, Gogollal szólva, magunkon röhögünk.

A film adatlapja a Mafabon