Martini könnyek

Sofia Coppola neve nem kíván különösebb magyarázatot, hiszen Francis Ford Coppola lánya saját rendezői portfóliójával már rég bebizonyította, hogy a ma dolgozó női filmkészítők egyik pionír képviselője. A hollywoodi elitből érkező Sofia korán bekerült a showbizniszbe; először A Keresztapa trilógiában tűnt fel (első rész: csecsemő, második rész: bevándorló kisfiú, harmadik rész: Mary Corleone), majd a divat világába kóstolt bele, hogy fiatalkori útkeresésében végül rátaláljon a forgatókönyvírásra és a rendezésre.

Rögtön első nagyjátékfilmjében, az 1999-es Öngyilkos szüzek (The Virgin Suicides) című adaptációban felvonulnak markáns stílusjegyei, mint a fiatal nőt közötti csoportdinamika és összetartozás, az érzékeny és feminin világ feltárása, vagy az olyan mise-en-scene eszközök használata, mint a lágy pasztellszínek, természetes világítás, lekövető kameramozgás, jelentéssel bíró plánok, illetve a szignifikáns zene. Sofia Coppola filmjéről elmondható, hogy nem akcióorientált, a cselekményt a karakterek fejlődése és motivációik irányítják, ezáltal tudja megteremteni a rá jellemző hangulatot, mellyel a nézőt saját érzelmei reflektálására invitálja. A rendezőre olyan filmtörténeti stílusok voltak hatással, mint a francia új hullám, vagy az olasz neorealizmus. Második rendezése, az Elveszett jelenség (Lost in Translation) sikere is ennek a szenzibilitásnak köszönhető, Scarlett Johansson és Bill Murray figuráin keresztül átélhetővé teszi a nagyvárosi magányt és bemutatja az elidegenedett emberi kapcsolatokból származó ürességet és fájdalmat.

A filmért 2003-ban Coppola elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Később folytatta a női protagonisták köré szerveződő történetek vászonra vitelét. Az extravaganciáról és anakronizmusáról (modern zene, Converse cipő) híres Marie Antoinette 2006-os cannes-i premierjén nem nyerte el a kritikusok dicséretét, holott a film hűen ábrázolja a tinédzser francia királynőt, akinek az egész udvar és a nép szeme láttára kell felnőnie, az őt körülvevő pompa és fényűzés csupán az akkori arisztokrácia lenyomata. Ebben a filmjében különösen hangsúlyos szerepet kaptak a kosztümök és a divat (pl. Manolo Blahnik tervezte cipők), mint a társadalmi státuszt és a nőiséget reprezentáló motívum. Ugyancsak erről ad modernkori kivonatot a Lopom a sztárom (Bling Ring) című ironikus filmszatírában. A két film között készítette el a Made in Hollywood (Somewhere) című drámát, melyben ezúttal egy kiégett, depressziós színész céltalan bolyongását követjük nyomon. Ahogy az Elveszett jelentésben, úgy a Made in Hollywoodban is a férfi egy nő oldalon, itt a lánya társaságában oldódik fel és lel némi megnyugvásra. A 2017-es Csábítás (The Beguiled) című Thomas Cullinan-regény adaptációjában ismét visszatért a női karakterek zárt világához, és annak eshetőségét taglalja, hogy egy férfi megjelenésével miként borul fel a harmonikus együttélés és törnek felszínre az addig elfojtott konfliktusok és vágyak.

Sofia Coppola legújabb filmjében, a Felkeverve (On the Rocks) című dramedy-ben elsősorban saját életéből merített ihletet, és egy harmincas éveiben járó nő egzisztenciális válságát látjuk: a rendező arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy nő miként képes megtartani az egyensúlyt a magánélet és a karrier között. A főszereplő Laura (Rashida Jones) látszólag idillikusan él odaadó férjével (Marlon Wayans) és két kislányával New York belvárosában; egy igazi modernkori multifunkcionális szuperanya, e szerepnek azonban ára van, a kreatív énje szenved, és elakad legújabb könyve írásában. A bajt tetőzi, mikor kételkedni kezd túlságosan elfoglalt férjében, és az a kósza gondolata támad, hogy a férfi megcsalja őt az asszisztensével. Ezt a kételyt lovagolja meg playboy apja, a műkereskedő Felix (Bill Murrey), aki hosszasan, már-már tudományosan ecseteli lányának, hogy a férfiak természetüknél fogva képtelenek a monogám kapcsolatra.

Felix addig unszolja lányát, míg meg nem győzi arról, hogy kövessék a férfit, még Mexikóba is utána utaznak. Ez a premissza talán egy screwball comedy-t idéző filmet sejtet, azonban erről itt szó sincs. Sofia Coppola magához méltón, egy személyes hangvételű apa-lánya kapcsolatot fest le, őszinte beszélgetésekkel, múltbéli sebekkel és megbocsátásokkal. A Rashida Jones és Bill Murrey közötti dinamika által az apró összenézések, az elejtett odaszólások teszik a történetet szerethetővé és humorossá. Itt nincsenek látványos kiborulások, veszekedések, ilyen szempontból hiányzik a dráma. Az igazi dráma a szereplők belső világában megy végbe, ezt pedig a hétköznapi rutin monotonitásában találjuk meg. Ezen kívül a szemünk elé tárul a nyüzsgő és vibráló New York, ahol a figurák otthonosan mozognak. Régebbi filmjeiben Woody Allen írt hasonló szerelmes levelet a Nagy Almához, Sofia Coppola számára a city nemcsak a cselekmény hátteréül szolgál, hanem karaktere is, ezt a miliőt a lágy dzsesszdallamok Chet Bakertől tovább fokozzák.

A két főszereplő, Laura és Felix szinte szöges ellentétjei egymásnak, míg Laura konszolidált családanya és feleség, addig Felix a bohém örökifjú, aki saját sofőrjével járja Manhattan utcáit, és lételeme a flörtölés; aki nosztalgiával tekint vissza a régi szép időkre, de képes a jelenhez alkalmazkodni. A mexikói kaland mellett egy másik megmosolyogtató jelenet képezi le leginkább a közöttük lévő kontrasztot. Felix és Laura épp „üldözi” az állítólagos hűtlen férjet, amikor a rendőrök lekapcsolják őket. A lány higgadtan veszi tudomásul, hogy apja cselekedetei újfent bajba sodorják őt, ám Felix előveszi sármját és kibeszéli magukat a helyzetből.

A Felkeverve Laurája a felnőtt Sofia Coppola alteregója, a rendező ezzel a filmmel egy olyan korszakhoz érkezett el, amikor mindössze azt szeretné elmesélni, hogy miként lehet ma nőként érvényesülni, és milyen próbatételekkel jár a különböző elvárásoknak való megfelelési kényszer (házasság, anyaság, munka), valamint mivel jár egy híres apa árnyékában felnőni és boldogulni.