Ostrom, napló, triázsolás

Az első olvasáskor nem figyeltem eléggé a naplóbejegyzésszerű fejezetek előtti dátumok váltakozására, sorjáztak egymás után a terhesebbnél terhesebb napok, csak az utólagos visszalapozáskor tudatosítottam, hogy a sűreje mindössze tizenegy nap – pedig jóval többnek tűnik. Mert a Szarajevói hercegnő rendkívüli sűrűségű. Kemény. Súlyos. Ostromnapló ez (és bizonyos szempontból karanténnapló), a még (éppen hogy) életben levő, de a leginkább roncsolt áldozatok gyűjtőhelyéről, a kórházból, ahol folyamatosan döntéseket kell hozni arról, kinek a megmentésével érdemes egyáltalán megpróbálkozni, az embertelen körülmények között mit lehet tenni emberként és orvosként. A lehetségességek határainak feszegetése ennek a tizenegy napnak minden pillanata, ezért is tűnhet úgy olvasáskor, hogy jóval több időt ölel fel a történet – és valójában így is van, mert ez csak egy kimerevített pillanat a 44 hónapos ostromból.

Imra története ez, Irma Hadžimuratovićé, az Irma-hadműveleté, ebből adódóan a szarajevói ostrom kötete. Nem dokumentum, ezt a szerző az előszó legelső mondatában leszögezi, jelzi, hogy részben fikció, de ahogy ő maga fogalmaz, sajnos jóval több benne az igazság. Aki behatóan ismeri a múlt század leghosszabb városostromának történetét, könnyedén kiszúrhatja, hogy például az ENSZ-főtitkár nem azokban a napokban látogatott a szitává lőtt városba, amelyekről  ma már Prágában élő Edo Jaganjac naplószerűen beszámol, viszont ez nem sokat vesz el a dolgok lényegéből, mert megtörtént, és akár akkor is történhetett volna. A könyv mindenesetre nemcsak az első mondattal tisztáz, a végén ugyanis Muharem Bazdulj újságíró ostromkronológiája adja meg a fókuszba állított, közelről figyelt események tágabb kontextusát. A szerző pedig egy 1992. áprilisi, idillinek tűnő, de balsejtelemmel átitatott állatkerti látogatás leírásával indítja a történetfolyamot: „A körülöttem levő emberek fesztelenek és jókedvűek voltak, pedig a háború árnyéka már rájuk vetült” (13). És miután itt a család farkasszemet néz az oroszlánnal, egy mindössze három nappal későbbi bejegyzésben már így hangzik a gyermeki megjegyzés: „Az oroszlán. Az oroszlán lövöldözik” (15). Innen már csak egy hónap, hogy az oroszlán és az állatkert többi lakója már nem él, a ketrec a szarajevóiak körül zárul be, de őket nem szemlélik, hanem lövik. Majd a következő naplóbejegyzéstől/fejezettől, az 1993. július 30-aival kezdődik a tizenegy napos kálvária, Irmáé és a műtőorvosé, a triázsolásé, amelyben nem a kórház orvosai döntenek, hanem a sokszor láthatatlan és megfoghatatlan erők, harcban állók és békét fenntartani hivatottak, no meg a körülöttük sertepertélők.

Elsősorban persze Irma a főszereplő: a kislány, akinek az anyját meggyilkolta egy gránát, ő maga pedig olyan súlyos állapotba került, hogy a szarajevói kórház istentelen körülményei között nem lehetett rajta érdemben segíteni. Másodsorban pedig a műtőorvos, akit a szerzővel is azonosíthatunk, és aki orvosként, de főleg kisgyermekek apjaként és emberként úgy érzi, mindent meg kell tennie azért, hogy ez a kislány kijusson a fegyveresekkel körbezárt katlanból. Harmadrészt minden más kórházi dolgozó és jószándékú ember, akik a nacionalizmus dübörgésének legsötétebb pillanataiban is készek voltak segíteni, éppen azon, akinek szüksége volt rá, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Mindemellett azonban más főszereplők is előtérbe törekednek.

A boszniai háború és konkrétan a szarajevói ostrom története nem mondható el az ENSZ tisztségviselőinek és békefenntartóinak említése nélkül, és a Szarajevói hercegnő már a kiábrándultságon túli dühvel szól a szerepükről, és nem pusztán kikiáltja, hogy fiaskó vagy sikertelen volt ez az akció, hanem a mindennapi működés példáival világítja meg annak kétességét, problematikusságát: „Ugyanaz a bérük akkor is, ha a Azúr-parton heverésznek és akkor is, ha Szarajevóban lövik szét a tankjaikat. Azt mondják, nagyjából húszezer márkát kapnak havonta. Az UNPROFOR ugyanazon kontingensének ukrán katonái ugyanazért a feladatért havi húsz márkát kapnak. A feladat pedig, hogy eljátsszák, hogy ők egy hadsereg” (253). A (kafkai) hivatal vérzivataros változata ez, amelyben azért nem születhet meg egy fontos döntés, mert az illetékes katonai tisztviselő szabadságra ment a háborúból. De ahol van egy utolsó fogódzó, amely talán rávehető a nyomásgyakorlásra: a média.

A kislány (a címbeli hercegnő) kimentését célzó eltökélt vesszőfutás révén az ostromzáron belül létező különböző világokba látunk be: az elbeszélő főszereplő szemén át legtöbbet az áram és ellátás nélkül funkcionálni igyekvő kórház riasztó állapotait látjuk, vele megyünk az UNPROFOR-hivatalok irodáiba, az ostromlott vár utcáira, a golyózáporos éjszakában folyó vércsempészetre, és vele a külföldi sajtó munkatársainak főhadiszállásaként működő szállodába, ahol a kórház mindennapjaihoz képest kánaánszerű az ellátottság.

Tanmese ez a két- és sokszínűségről is, és arról, hogy a megtévesztések hadműveletének mennyire esnek áldozatul az újságírók és általuk a külső világ nyilvánossága, mit látnak és mit láttatnak, mit tartanak érdekes történetnek a helyiek, a sajtósok, mit a sajtóanyagok külső szemlélői, és lehet-e nyomást gyakorolni bárkire is azzal, ami kijut az éterbe.

A mindenkor aktuális (média)etikai dilemmák példáinak garmadáját kapja az olvasó ettől a könyvtől. „Egy külföldinek egymagában esélye sem lenne megérteni, mi is történik valójában. Márpedig ez határozza meg egy-egy jelentés vagy tévécsatorna munkájának színvonalát” (169). A sajtó figyelmének és hatásának kérdésein kontemplálók számára akár példaanyag is lehet ez a történet, a nemzetközi szervezetek itt betöltött szerepe pedig nehezen nem jut eszünkbe a jelenleg is zajló fegyveres konfliktusok kapcsán. És persze, ha már aktualitások, nem lehet nem észrevenni a magyar fordítás megjelenésének időzítéséből adódó párhuzamokat: még ha most egészen másfajta is az ellenség, megakad a szem a Szarajevóban kijárási tilalom van mondaton, és a bezártság, az elszigeteltség következményeinek és hatásmechanizmusainak leírása talán most egy fokkal könnyebben megfogható, mint volt akár csak egy éve.

Az ostromzár egy különleges státuszú, valódi hatalommal azonban nem rendelkező szereplőjének (elszenvedőjének), egy orvosnak a naplója a Szarajevói hercegnő, amely ugyan kiegészítő tartalmaival nagyobb idősávot ölel fel, mégis lényegében tizenegy nap keserves harcainak történetén mutatja meg, milyen az, amikor a nacionalizmustól a szélsőségekig elvakult erők mellett a segíteni hivatott hadi szereplők is az egyén fölé magasodnak, és inkább állják az útját, mint segítik a túlélésben. Ebben a korlátozott közegben a mégis lehetséges apró mozzanatok megtörténte az egyéneken múlik, az emberek hozzáállásán: nemcsak orvosok triázsolnak itt, és szándékukat megváltoztatni pedig jóformán lehetetlen, még egy orvosnak is.

Edo Jaganjac: Szarajevói hercegnő. Fordította: Bajtai Kornél. FEM, Budapest, 2020