A legutolsó halott

A huszonegyedik század második évtizedének végéhez közeledve egyre erősebb késztetést érzek, hogy összegzésképpen közzé tegyem néhány meglátásomat. Sajnos, mostanra, hogy a Gutenberg-galaxis immár Univerzum méretűre fúvódott fel, oda jutottunk, hogy roppant nehéz egynéhány sorostól terjedelmesebb írásművel lekötni az olvasói figyelmet. Még ha személyesen adnám elő az alábbiakat, és hatásosan intonálnék, képeket, ábrákat, grafikonokat villogtatnék, talán több lenne az esélyem. De pusztán ezeknek az apró, sötét jeleknek a végeláthatatlan sorával…?! Hát, nem lesz könnyű, Barátaim.

Hogy valamelyest megkönnyítsem dolgomat, néhány ma már széles körben ismert megdöbbentő ténnyel és az ezekre alapozott nem épp derűs következtetésekkel próbálok majd sokkhatást kiváltani. Enyhén szólva témám is bombasztikus kissé, nevezetesen a Világvége. Mentségemre legyen mondva, ezzel kapcsolatban egy olyan földi humanoid fajt fogok majd súlyos kritikával illetni, amelyhez magam is tartozom. Konkrétan az emberiségről lenne szó.

Nos, hogy a harmadik évezred hajnalán az élet számos területén súlyos gondokkal nézünk szembe, az ma már filléres közhely, amely politikusgenerációk száján kopott ilyen megmosolyogtató banalitássá. Hosszú évek, évtizedek óta hallgatjuk ezt azoktól az öltönyben feszítő, üres tekintetű, többnyire pszichopátiára, nárcizmusra hajlamos uraktól, akiket éppen megérdemlünk. Nem csoda hát, hogy az idők során bivalyerős immunreakciót sikerült kialakítanunk ezzel a szófordulattal szemben. Hiába próbálja ráncolni homlokát a helyzethez mért komolyságot magára erőltető szónok, olybá tűnik már, mintha az aktuális időjárásról hallanánk kedélyes beszámolót. Ráadásul a fent idézett frázis mára már akkora eufemizmus, hogy a hazugság határát súrolja – és már nem is kívülről.

A világvége közeledik, Kedves Barátaim.

Ez így már valamivel jobb, de úgy lenne még pontosabb, ha bevallanánk, hogy már el is jött, hogy nyakig benne vagyunk, már folyik az apokalipszis. Csak hát mivel némileg kívül esik a komfortzónánkon, a posztmodern válságkezelés parancsát követve egyszerűen nem engedjük be a Safe Space-ünkbe. No, de azért csak végzi a dolgát odakinn. És bevégzi lassan idebenn is. Merthogy a dolgok összefüggenek. Ami kívül történik, annak benn is nyoma van. És kívül se történik soha más, mint amire a bensőnk megteremti a feltételeket.

Sehol ezen a világon nem az dübörög, aminek dübörögnie kellene. És itt persze korántsem csak a jólét garanciájaként fétissé avatott gazdaságra gondolok. A teljes csőd jelei láthatók ökológiai, gazdasági, szociális, társadalmi és kulturális táren egyaránt. Nem előjelekről beszélek, hanem a már bekövetkezett csőd félreismerhetetlen jeleiről. Már csak a tehetetlenség viszi látszólag előre a világot. Nem lehet már rajta segíteni. Ezt a világot, amelyet eddig építettünk, kirostálta az evolúció, véget fog érni, punktum.

Arról, hogy például az ökológia terén az idők során hol is követtük el az alapvető hibákat, könyvtárnyi irodalom szól. Egy másik könyvtárnyi irodalom pedig arról beszél, hogy miért is volt mindez elkerülhetetlen. Vagyis alapjában véve helyes. Az előbbiek ma már visszafordíthatatlan folyamatokról beszélnek, az utóbbiak pedig bagatellizálják a veszélyt, miközben megkérdőjelezik még az emberi tényező szerepét is, és/vagy töretlenül bíznak azokban az új technológiákban, amelyek majd gyors megoldást jelentenek mindenre, és ha mégse, akkor még mindig ott a Mars, amelynek terraformálására hamarosan képesek leszünk.

Mi, laikusok, persze képtelenek lennénk eldönteni, az érvelések melyik csoportjának adjunk inkább hitelt, ha nem éreznénk máris a saját bőrünkön a káros következményeket és nem lenne napnál világosabb, hogy éppen az újabbnál újabb, egymás káros hatásait korrigálni hivatott technológiák vezettek ide, valamint ha nem azt tapasztalnánk, hogy annyi melldöngető ígérgetés ellenére máig egyetlen nyamvadt űrhajóst sem sikerült eljuttatnunk a vörös bolygóra. Meg különben se tűnik különösebben hitelesnek, hogy csak azért, mert képesek vagyunk a Földet elsivatagosítani, majd a Marson belátható időn belül ennek az ellenkezőjét is végre tudjuk hajtani.

Persze, aki hittel él, azt nem zavarják az efféle meggondolások. A hithez nem tartoznak érvek, nem szükséges hozzá ésszerű magyarázat. Ha valami a tudományos gondolkodás szigorú következetességével megmagyarázható, ott nincs a hitnek szerepe. A spiritualitás, a transzcendencia messze túlvan az észérveken, éppen ez a lényege. Tárgyát azok az intuitív és absztraktív tartalmak képezik, amelyek az empirikus és a logikai megismerés számára elérhetetlenek. A Föld bolygó ökológiai kérdései tehát messziről sem tartoznak a tárgykörébe. Ezért is fölöttébb elgondolkodtató, hogy éppen a tudomány többnyire bigott materialista hívei (persze nem feltétlenül tudósok) azok, akik (nyilvánvalóan egzakt érvek hiányában) ebben az esetben a hithez folyamodnak. Már itt tartunk, döbben meg az ember, látva a tehetetlenségnek ezt a fokát, a szőnyeg alá söprésnek ezt a hisztérikus igyekezetét.

Megértem, hogy az ipari forradalom kezdetén, úgy jó kétszáz évvel ezelőtt, amikor az első londoni kazánok elkezdték eregetni a füstöt, még nem gondoltak a szén égetése során keletkező melléktermékek káros hatására és a légszennyezésnek már akkor is globális következményeire. Ámde értetlenül, elképedve állok az olyan hírek teljes ignorálása előtt, melyről épp ez év elején számolt be a sajtó:

„Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (…) közzétett tanulmányukban az Ohiói Állami Egyetem (…) Sark- és Klímakutató Központjának szakemberei kimutatták, hogy a szén európai égetéséből származó melléktermékek a 18. század végén eljutottak egészen a Himalája középső részén elterülő Dasuopu-gleccserig, amely mintegy tízezer kilométerre van Londontól, az ipari forradalom szülőhelyétől. (…) Elemzésük megmutatta, hogy 1780-tól, az ipari forradalom kezdetétől megnőtt a mérgező anyagok, mint a kadmium, a króm, a nikkel és a cink szintje a mintában.”

Arról nem szól a híradás, mi minden lehet a 7200 méter tengerszintfeletti magasságból származó vertikális jégminta felsőbb rétegeiben és milyen koncentrációban, de ha már a kétszáznegyven évvel ezelőtti „évgyűrű” analízise is a fenti képet mutatta, el tudjuk képzelni.

A növény- és állattenyésztés terén sem voltunk és vagyunk semmivel se óvatosabbak, pedig ebben az esetben nem csak holmi áttételesen érzékelhető környezetszennyezésről, állat- és növényfajok tömeges kipusztulásáról, globális felmelegedésről, a természet egyensúlyának végzetes felborulásáról, hanem a betevő falatunkról van szó. A szántással, amelyről már évtizedek óta tudjuk, hogy nem csupán felesleges, hanem kifejezetten káros is, az évszázadok alatt sikerült elérnünk, hogy ma már világunk termőföldjeinek mintegy 80 százaléka majdnem teljesen halott, és e félholt földekből fokozott (további káros anyagok bevitelével járó) vegyszerezéssel kierőltetett növények alig tartalmaznak már az élő szervezet számára elengedhetetlen ásványi anyagokat és vitaminokat. Sebaj, a gyógyszeripar, ha jelentős környezetszennyezés árán is, majd pótolja ezeket. Sőt, antibiotikumokkal serkenti szennyezett takarmányt fogyasztó vágóállataink növekedését, de semmi baj, mert az ebből adódó megbetegedésekre is gyártunk hatékony pirulákat.

No, jó, ez „csak” az élhető környezet tönkretétele, gondolhatnánk, viszont ennyicske áldozatot bizton megér a kényelmünket és felhőtlen jólétünket biztosító, valamint a munkahelyeinket, bevételi forrásainkat is fenntartani képes gazdaságnak a virágzása! Ezzel az elképzeléssel is van azonban néhány apróbb gond. Először is, nagyon úgy tűnik, a világgazdaság is elvirágzik lassacskán, rohamosan csökken a növekedés potenciálja. Újabb piacok megnyitására lenne szükség, de a harmadik világban, ahová (a magasabb profitot jelentő olcsó munkaerőt végsőkig kizsákmányolandó) nagy okosan a környezetszennyezéssel egyetemben a termelés túlnyomó részét kihelyeztük, épp azért nincs számottevő új vásárlóerő, mert éhbéren tartjuk őket. Miközben a fejlett világban is tapasztalható a relatív elszegényedés, hiszen a cégek harmadik világba való kitelepülése miatt jelentős számú munkahely szűnt meg. Ez például az Egyesült Államokban már komoly szociális feszültséget okoz. Ezeket a feszültségeket hivatottak levezetni az olyan ízig-vérig posztmodern elterelő hadműveletek, mint az afroamerikaiak hajdani rabszolgasága és mai hátrányos megkülönböztetése ellen fellépő Black Lives Matter mozgalom, amelyet bevallottan a multinacionális cégek pénzelnek és a háttérből nyilvánvalóan irányítanak is elit marketingeseik segítségével. Azok a cégek, amelyek az úgynevezett „fejlődő országokban” közvetve vagy közvetlenül gyerekmunkásokat és újkori rabszolgákat foglalkoztatnak.

A világunkat felzabáló, minden területre kiterjedő és szövevényes hálózatokban egymással is összekapcsolódó, egymást erősítő romboló erők komplex működéséről nem ajánlatos beszélni se, mert az ennyire merészekre hamar rányomják a „kommunista” bélyeget. E helyett mesterségesen olyan témákat tolnak előtérbe és generálnak belőlük széles körű társadalmi diskurzust, mint a társadalmi nemek megmosolyogtatóan precíz osztályozása (pillanatnyilag nyolcvan feletti a számuk), speciális igényei és érdekei. Úgy tűnik tehát, ha a közeljövőben mégis sikerülne eljutnunk a Marsra, az első teherszállítmányban egy ózongenerátorra két transzvécé esik majd.

És akkor még nem is beszéltünk a reklámoknak a termékek minőségalapú versengését helyettesítő versenyeztetéséről, amely a kapitalizmus alapértékeivel áll szöges ellentétben, a hasonló természetű tervezett elavulásról, az internet és különösen a különböző „közösségi” portálok személyiségdeformáló hatásáról, a mindezekből következő általános szellemi hanyatlásról, satöbbi, satöbbi.

Hogy mi lesz az elkerülhetetlen kataklizma után, arra vonatkozólag sajnos csupán három lehetőséget tudok itt röviden felvázolni. Az első két forgatókönyv negatív, ám a harmadik nemcsak hogy megcsillantja a reményt, az minden világok legjobbikának eljövetelével kecsegtet.

Essünk túl először a két negatív lehetőségen, ezekről ugyanis nem érdemes hosszabban értekezni. Más kérdés, hogy a pozitív kimenetről pedig (a körülmények ismeretének hiányában) nemigen lehet.

Az első lehetőség, hogy a dinoszauruszok sorsára jutunk, vagy még rosszabbul járunk, és írmagunk sem marad. Valójában ez is egy elfogadható lehetőség, csak éppen nem a mi, hanem Gaia anyánk számára. A Föld ugyanis minden erőfeszítésünk ellenére is túl fog élni bennünket, és a maga életidejének relációjában egy szempillantás alatt regenerálódik. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan életkörülményeket alakít majd ki az utánunk jövők számára, mint amilyenben nekünk sikerült becsődölnünk, de borítékolható, hogy az újaknak épp az lesz majd az ideális.

A második lehetőség – ugyanúgy, mint majd a harmadik – azon az egyelőre még nem teljesen alaptalan feltételezésen alapul, hogy az írmagunk azért megmarad, viszont ezek a végítélet utáni Ádámok és Évák nagyjából azon nyomvonalon képzelik majd el a maguk világának a kiépítését, mint mi. Vagyis lényegében újra lejátsszák a mi szánalmasan dilettáns forgatókönyvünket, és változtatnak ugyan némely díszleten, újratervezik a jelmezeket, kicserélik a szuffitákat, a hang- és a világítástechnikát, de az emberi szellemiséget a mai formájában őrzik meg. Lesz tehát egy kiglancolt, szinte teljesen új kupleráj, a régi örömlányokkal. Mondanom sem kell, a natúra továbbra sem fogja kedvét lelni bennük. Egy teljesen fölösleges vargabetűvel ugyanoda jutnak majd el, mint ahová nekünk sikerült. Sőt, nálunknál sokkal nagyobb valószínűséggel adják majd át a helyet egy értelmesebb, életképesebb fajnak.

A harmadik, pozitív lehetőségből kibomló új világ, valljuk be, a vak remény kategóriájába esik. Pedig csak egyetlen feltétele van: mindent, de mindent másképp kell csinálnunk, mint ebben a szomorú, lelakott, oszlásnak indult világban. Ehhez teljes szellemi megújulásra lesz szükségünk. Gyökeres változásokra az emberi tudat minden szintjén. Ebben talán valamelyest segíteni fog az összeomlással járó sokkhatás. De az is lehet, hogy a nehezen feldolgozható trauma épp a bennünk élő Gonosz immár korlátlan, ha lehet, még korlátlanabb uralmát hozza el.

Mi mást is tehetnénk, bízzunk a pozitív végkifejletben, és lelkünkben már most készítsük elő a helyet a Jónak. Fogadjuk felkészülten, a szeretet vértjében, hogy a sötét erőknek esélyük se legyen. Ez a legtöbb, amit a jelen történelmi pillanatban egyenként megtehetünk.

És reménykedjünk! A Remény igen szívós jószág.

Akármilyen irányt is vesznek az események, ő lesz a legutolsó halott.