A takarékosság lehetőségei

Jászberényi Sándort, az írót, éppúgy a periférikus jelenségek és figurák érdeklik, mint Jászberényi Sándort, az embert, aki gyakran posztol a Közel-Keletről a közösségi hálón, és aki láthatólag jól érzi magát a világ egyik legforróbb pontján. Az ember – író, s abból él, hogy mindent észrevesz, mindent regisztrál, jellemet formál, párbeszédet jegyez le az agyával, és alakít aztán a papíron vagy a képernyőn.

A varjúkirály kétféle műfajt fog össze: Nyugati történetek címmel tizennégy novellát, és A varjúkirály című kisregényt. Minimálpróza valóban, ahogy Kötter Tamás írja a fülszövegben, takarékos mondatok, megszorított elbeszélés, de többnyire nem olyan sejtelmes, mint akár Hemingway, akár Raymond Carver.

Az apának nem volna szabad rágyújtania a Hazatérés című novellában. „Ne mondd el anyádnak. Tudod, hogy milyen – mondta az apa a fiához fordulva. / Milyen? – szólt közbe az apa barátja. / Hát aggódik. / Miért, mi bajod van? / Magas vérnyomás. Infarktusveszély. / De nem volt infarktusod. / Nem – mondta az apa, és elnyomta a cigarettát egy fa törzsén. / Akkor meg mit aggódik? / Hát tudod, hogy milyen.” (68.) A dialógus körbeér, voltaképpen nem is beszélgetés, hiszen olyan tényeken kívül, amiket sejteni lehet, semmit nem tudunk meg belőle, csak valami homályos feszültség sugárzik a replikákból.

Ez szép. De már az, hogy a fiú nem találja el az őz szívét, s az állatnak van még ereje a bozótosba futni, mert eszébe jut az email, amit a Karthoumban megismert Rania küldött neki, akibe belészeretett, legalábbis szeretkeztek: „A puccsisták zároltak minden bankszámlát. Nem férek a pénzemhez. Bármelyik pillanatban elkobozhatják az útlevelemet. A családomból öt embert mészároltak már le, megölték az apámat is. Kérlek, küldj pénzt, hogy kijussak innen. 500 euró a jegy Párizsba. Nincs más akitől. Rania” (73.) – nos, az már túlságosan közel hozza egymáshoz az okot és a következményt.

A Nem könnyű című írásban Jászberényi régi alteregója, a Daniel nevű újságíró boldogtalanságáról olvashatunk, akivel a gyámügy packázik, s a jogi útvesztők természetesen elkeserítik, sőt, kiborítják. A New Yorkban csellengő újságírót egy Amanda nevű transzvesztita szállásolja el, akivel tudatja, hogy „nem szeretem a faszt” (100.). Erre Amanda fasisztának nevezi, mintha már azt sem válogathatná meg az ember, hogy kivel fekszik le. Mégis kedves marad vele, elszállásolja, a végén együtt búsongnak azon, hogy sem nőnek nem könnyű lenni, sem férfinak, ami kétségtelenül poénos, hiszen egy transzvesztita beszél a nők nevében, de azért ismét nagyon kézenfekvő.

A varjúkirály a kötet legjobbja. A kisregény terében elférnek a történetek, a párbeszédek és a rémálmok, semmi nincs túlságosan rövidre, megfejthetőre zárva, és az olvasó örömmel remélheti, hogy bár a migránsozás retorikája iszonyú következményekkel jár, azért akadnak, akik bűntudattól csatakosan ébrednek. Csontos és Csabi, a roma, volt állami gondozottak, akik Átokfalván a Testvériség nevű neonáci szervezetet segítik abban, hogy támogassák a rendőrség munkáját, és megvédjék Magyarország határait a menekültektől. Jobb híján Csabit is felveszik maguk közé, noha: „Hogyan védhetnénk meg a hazát az idegenektől egy cigánnyal?” (231.) Súlyos kérdés, és később „igazuk lesz”: éppen Csabinak lesz lelkifurdalása előbb, de Csontos sem sokkal marad le mögötte. Az előbbit a varjúkirály, az utóbbit a halott anyja kísérti, és egyikük sem tud megbirkózni mindazzal a borzalommal, erőszaktevéssel és gyilkossággal, amelyben részük van a pénzért, amire vágytak, a segítőket ugyanis senki nem ellenőrzi, és senki nem tartja kordában.

A varjúkirály azért jól megoldott írás, mert cseppet sem didaktikus, nem valamilyen ideológia vagy eszme nevében beszél, a főszereplők sem váratlanul gyötrődnek, hiszen Csontos mindig az anyjával álmodik, aki felakasztotta magát, és a kettőjük barátságába eleve bele van rejtve a halál. A sematikus, problémátlan nácikkal (ez viszont nem írói hiba: az indoktrináltak mindig problémátlanok, hiszen tudják, mi az igazság), velük szemben tehát ők élő, igazi, hiteles emberek, akiknek a rémületét nem nyomják el az üres jelszavak.

„Az erdő. A rohanás az anyja után. A tisztás a vérhold alatt. Nem találja meg az anyját. Sosem találja meg.
Ott áll, ahová az embereket temették.
Nézi az éjszaka vadállatait. Kikaparják és rájárnak a testekre. A lány semmibe néző zöld szemét bámulja. Magányos gyermek. Egyedül áll a kietlen csillagok alatt.
– Anya – suttogja az üvöltő éjszakában. Anya.
A varjúkirályt látja mozogni a fák között. Menekülne, de nincs hová.” (293.)

A kurzívval szedett álomleírások egészen kiválóak, az iszonyat poétikája valósul meg bennük; de a valóság sem marad el mögöttük. Ahogy Laci, az egyik „testvér” meg van győződve afelől, hogy amit a hírekben lát, az az igazság; ahogy a két szerencsétlen próbál túlélni előbb a Testvériségen kívül, aztán, amikor felveszik őket, a szervezeten belül; a „téged sem sajnál senki” üres vigasza – mindez egészen valóságos. A két minőség, realitás és poétikusság, tények és babonák feszültsége teszi A varjúkirályt sikerültté.

A kötet világa macsó világ: a nyomor, legyen bár anyagi vagy szellemi, nem píszí, ilyen árnyalt gondolkodáshoz bizonyos elengedettség szükséges. A férfiak többnyire a legpatriarchálisabb értelemben azok, a nők szintén. Mindez a magyar világra érvényes igazán, Amerikában, mint látjuk, átestek a ló túlsó oldalára, már azt is fasisztának nevezik, aki egyszerűen a határait közli, persze nem a legudvariasabban. Jászberényit ilyen szempontból is a kitüremkedő, dürückös nyúlványok érdeklik, a mindennapi emberekben is a szélsőséges helyzet okozta düh, agresszió és lelkifurdalás.

Az is kiviláglik a kötetből, hogy a Közel-Keletnek vége, szociális értelemben pedig Magyarországon is rettenetes bugyrok tátonganak, olyan helyek a térképen, amelyeket a jólétben élő nagyvárosi értelmiség fel nem foghat. Nem csoda, hogy az író pikírt bejegyzéseket szokott posztolni ennek a rétegnek a bezárkózásáról és a szemellenzős vakságáról.

Összességében úgy látom, A varjúkirály jól szerkesztett prózakötet, s például a Rá se ránts a maga maszturbálásversenyével vagy a White Madness a lemészárolt plüssmacikkal igazán jó elbeszélések, a címadó kisregényt pedig fentebb elemeztem. Jászberényinek már csak az árthat, ha elhiszi mindazt a lelkendezést, amit a recepció véghez vitt a könyve kapcsán. Mintha a kritikusok egy része is hinne a marketing törvényeinek, miszerint minden terméket az egekig kell dicsérni – s ez a visszatükrözött problémátlanság soha nem jó tanácsadó.

Jászberényi Sándor: A varjúkirály. Nyugati történetek. Kalligram, Budapest, 2020