Digitális énünk a mindennapi cyberterekben

2020. december 10-én majdnem egyéves csúszással, de sokak örömére végre elérhetővé vált a várva-várt számítógépes játék, a Cyberpunk 2077. Ennek, és például a vírushelyzet nyomán egyre többek által tematizált digitális szféra invazív előretörése apropóján talán érdemes lehet feleleveníteni a cyberpunk mint műfaj és esztétikai irányultság vagy mint szubkulturális és politikai beállítódás néhány alapvető és máig formálódó jellemvonását, mivel azok megvilágító erejűek lehetnek jelen állapotainkra nézvést is.

A cyberpunk a kezdetektől fogva intermediáis műfajként jelenik meg a kulturális térben. Az 1970-es, 80-as évekre pedig, leszakadván az akkori science-fiction zsánerirodalmáról, de megtartva szubkulturális, a hagyományos kánonokhoz képest outsider jellegét, véglegesen önálló irányzatként követel magának figyelmet. A nyugati világot akkoriban jellemző konzervatív-jobboldali fordulattal, valamint a mindenkori politikai hatalommal szembeni gyanakvást és általános bizalmatlanságot, továbbá az ezekkel egyidejű technológia robbanásszerű fejlődését tekinthetjük a korai cyberpunk társadalmi-kulturális alapjának.

A yuppiek lázadó energiákkal még bőven rendelkező fiatal generációját már nem lehetett megijeszteni hidegháborús lózungokkal vagy éppen megnyerni az 50-es évek fogyasztói társadalmának, nagy amerikai álmának a felfestésével. A társadalmi paranoia eltolódott az atompánikról és a Szovjetunió recsegő-ropogó rendszeréről, és megszállta az államapparátust, valamint a kapitalizmus mindent bekebelező rendszerét. A személyi számítógép és még egy sor újdonsult digitális-elektronikai eszköz, kicsivel később pedig az internet széles körű elterjedése megteremtette az ellenállás új formáit és platformjait. Ezen tágabb szociokulturális kereten belül pedig egy sor már létező irányzatot és műfaji sajátosságot felsorolhatunk, amelyek szerves részét képezik a cyberpunk esztétikájának.

Kezdve a hagyományos spekulatív science-fiction futurisztikus tartalmaival, a film noir folyton borús, esős atmoszféráin keresztül, a posztmodern irodalom nonlineáris narrativitásán, heterogenitás- és hibriditásmániáján át, egészen a különböző poszthumanista irányzatokat jellemző, az emberközpontúságot kibillentő kérdésfeltevésekig, továbbá a 90-es évek hacker- és geek-kultúrájáig, a cyberpunk rengeteg esztétikai formát, tartalmi elemet, toposzt és metaforát kölcsönöz és olvaszt magába. Hatalmas, égig érő felhőkarcolókból, elhagyatott, de újra belakott posztindusztriális gyártelepekből, egy letűnt kor nem-helyeinek maradványai között, a neon és a króm egymásbaolvadásából születő új megapolisz tárulhat a szemünk elé. A technoszféra egyetlen óriási képernyőburaként öleli körbe és zárja magába ezen megapolisz szubjektumait. Biochipek, kibernetikus végtagok, kémiai stimulánsok, szuperszámítógépek, virtuális vírusok, adatmátrixok, mesterséges intelligenciák, agy-számítógép interfészek, hackerek, cyber-junkiek, zsoldos utcai szamurájok, a hatalmat és a közrendet a markuban tartó óriásvállalatok, a sötét disztópiák posztapokaliptikus és poszthumán világát idéző lepusztult tájak, ilyen és ehhez hasonló vizuális atmoszférával találkozhatunk a cyberpunk eltolt valóságaiban barangolva.

„High tech, low life” – ahogy tartja az egyetlen konszenzuális alapszabály. Ennek kapcsán szintén a posztmodernre oly jellemző kettősség és paradoxitás köszön vissza. Ez az a pont, ahol a cyberpunk esztétikai és politikai sajátosságai összeérnek és egybeforrnak. A cyberpunk (anti)hősei az esetek túlnyomó többségében a társadalmi perifériáról érkeznek, sodródó, kallódó drifterek, akik valamilyen módon, valamilyen okból kifolyólag, de szinte mindig szembe kerülnek egyfajta hatalommal. A cyberpunk poszt- vagy éppen hiperkapitalista világa anarchikus és az anarchiát hirdeti, méghozzá egy kisebbségi (a szó nem feltétlenül etnikai értelmében), outsider, szubkulturális anarchiát. A lázadás, a társadalmi rend, az állam maradék csökevényes hatalmi csápjai vagy a hatalmas tech cégek elnyomása elleni harc, illetve az előlük való menekülés szinte elengedhetetlen eleme a cselekménynek. Ennek a hatalmi konfliktusnak lesznek folyamatosan eszközei azok a high-end csúcstechnológiák, amelyek javarészt még csak ezen alkotások világaiban léteznek, azonban sokuk megvalósult már a 80-as évek óta, és ki tudja, mit hoznak a következő évtizedek.

Az alkotások egy jelentős részében visszatérő toposz a „cybertér” fogalma, gondoljunk csak William Gibson Sprawl-trilógiájára (Neurománc, Számláló nullára, Mona Lisa Overdrive), Neal Stephenson Snowcrash című regényében szereplő „metaverzumra” vagy a Tron (1982) és a Hackers (1995) című filmekre. A cybertér egy olyan virtuális heterotópia (és heterokrónia), amely a számítógépek összekapcsolódása által létrejött hálózatok és adathalmazok vizuális reprezentációja. Rajta keresztül lehet adatokat és információkat mozgatni, másokkal találkozni vagy kommunikálni stb. A cybertér jelensége gyakorlatilag egy az egyben leképezi a mai világhálónk és a rajta működő internet valóságát, kivéve talán, hogy még nem közvetlen idegi kapcsolatot létesítünk a hálózattal, ezáltal nyitva meg tudatunkat az elekronikus pályák és impulzusok végtelen fennsíkja előtt. Habár Elon Musk Neuralink projektje éppen egy ilyen közvetlen agy-számítógép interfész létrehozását tűzte ki célul.

A cyberpunk alkotások jellemzően két irányból, szinte ellentétes, de egymást kiegészítő módon próbálják meg érzékeltetni és tematizálni a cybertér fenoménját. Egyfelől a cybertér néha rideg, üres, élettelen, geometrikus vonalak és alakzatok absztrakt rendszere. Ez a tökéletes, tiszta Logosz végtelen tere, amely pontos, precíz, kiszámítható és pusztán az értelem útján fogható fel vagy közelíthető meg. Másrészről azonban, a cybertér néhol egy sokkal kaotikusabb, színesebb, végtelenül érzéki, vágyakkal és intenzitásokkal telített eksztatikus, már-már kozmo-erotikus vízióként vagy hallucinációként van a befogadók elé tárva. Talán nem túl távoli asszociáció, ha a jól ismert apollóni és dionüszoszi értékszférák mentén gondoljuk el ezt a két megközelítési és ábrázolási módját a cybertérnek, ahol az előbbi a tiszta ész, a fegyelmezett értelem, a geometriai pontosság és a rend, míg az utóbbi az érzelmek, az érzékiség, a vágyak és a kaotikus eksztázis metaforája.

Michel de Certeau nyomán (Michel De Certeau: A cselekvés művészete. Ford Sajó Sándor és mások. Kijárat, Budapest, 2010) azt mondhatjuk, hogy a terekben, vagyis a használatba vett helyeken való mozgásunk igen jelentős szubjektumképző hatással bír. Az, hogy miként és hogyan mozgunk bizonyos terekben kétségkívül meghatározza azt, hogy kik is vagyunk. Úgy gondolom, nincs ez másképp az internet digitális-virtuális tereivel sem, amelyekben nap mint nap megfordulunk.

Azok a mindennapi cyberterek, amelyeket belakunk, a digitális ösvények, amelyeket kitaposunk magunknak a világhálón, az email fiókunk, az általunk látogatott honlapok, a közösségi média felületei, a hírportálok, a különböző tartalommegosztó oldalak és platformok mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megképezzük digitális identitásunkat, saját hiperreális énünk és szubjektumunk újabb és újabb fragmentumait.

Az internet cyberterét használva, abban barangolva, céltalanul sodródva vagy éppen ellenkezőleg, célirányos mozgással határozottan haladva egy bizonyos pont felé, digitális énünk folyamatosan épül és finomodik. De most nem csak arról beszélek, hogy az algoritmusok folyamatosan monitorozzák minden lépésünket és megjegyzik minden egyes lábnyomunkat és nyomvonalunkat, amelyeket az internet kódhúsába vájunk, ahogy ezt a nemrég megjelent dokumentumfilm, a Social Dilemma (2020) is remekül tematizálja. Amellett, hogy ez szintén nagyon fontos aspektusa a cyberterek használatának, a digitális szubjektumképződésünket nem feltétlenül kell ezen paranoid panoptikum, a totális megfigyelés felől elgondolnunk. Az interneten való mozgásnak, a cyberterek használatának és az ezáltali identitásképződésnek más, esetenként pozitívabb hozadékai is elképzelhetőek. Hiszen mi határozza meg, hogy milyen utakat, milyen virtuális ösvényeket alakítunk ki az internet végtelen cyber-dzsungelében? Saját vágyaink, érdelődéseink, energiáink, irányultságaink azok, melyek meghatározzák ezen utakat. A cybertér használata akár felszabadító közegként is hathat, amely egyfajta visszatükrözés által segíthet identitásunk alakításában, kitágításában, az értelmezések, tartalmak, taktikák és valóságok folyamatos ki- és újratermelésében.

Nagyon érdekes megnézni például azt, hogy a Facebook miféle személyre szabott hirdetésekkel bombázza az embert, hogy ez egy kvázi tükörként rávilágíthasson digitális énünk egy bizonyos aspektusára. Azon aspektusára, amelyet a gépi algoritmusok konstruálnak rólunk azáltal, hogy milyen más oldalakat látogatunk meg, milyen tartalmakat fogyasztunk, milyen típusú információkra keresünk rá stb. Ebből kifolyólag a digitális kor cybertereinek használata, valamint az azokon működő algoritmusok és keresőmotorok poszthumán entitásainak tudatos használata és kijátszása jelentős mértékben hozzájárulhat az emberek identitásának, énképének vagy önazonosságának a kialakításában.

A képek nem hamisak többé, a szimulákrum nem a valóság helyébe lépett, hanem azzal kiegészülve együttesen hozzák létre a valóságok bonyolult szövetét. Az, hogy valaki milyen képet alkot magáról a digitális térben vagy milyen képet szeretne másokkal láttatni, sokkal többet elárul a személyiségéről, mintsem, hogy hamis reprezentációként elvessük annak elemzését és megértését. Az igaz és hamis dichotómiája véleményem szerint másodrendű kérdésnek tekinthető ebben a diskurzusban, ugyanis leszűkíti azt az értelmezési keretet, amelyben ezeket a digitális lenyomatokat értelmezhetjük. A digitális-virtuális identitásaink akkor is értékesek, ha hamisak vagy nem korrelálnak tökéletesen a „valóságos” énünkkel, hiszen ezek a lenyomatok nem utánozni, hanem teremteni hivatottak a valóságot.

Habár talán még nem tartunk ott, hogy optikai kábeleken keresztül, halandó hústestünket hátrahagyva a puszta tudatunkkal száguldjunk a végtelen cybertér adatbázisai között, az viszont bizonyos, hogy ezen terek használata nagyban hozzájárulhat digitális szubjektumunk termeléséhez. Mindennapi cybertereinket folyamatosan bejárjuk és alakítjuk, új és új szeleteket és halmazokat hasítunk ki a hálózat rizomatikus tartalmaiból, hogy aztán felhasználva ezeket a halmazokat saját világunkat és valóságunkat gazdagítsuk. A cyberpunk világának kérdéskörei és elméleti-gyakorlati felvetései soha nem voltak aktuálisabbak jelen korunknál. A disztópia talán már létezik és az apokalipszis talán már zajlik, de ha elég figyelmesen fordulunk a minket körülvevő jelenségvilág felé, a digitális zajból esetenként kiszűrhetjük az igazán fontos kérdéseket és az azokra adható lehetséges válaszok izgalmas sokaságát.