Eszembe jutott, hogy lélegezzek

A polgári törvény és a morális igazságérzet közötti konfliktus, habár bizonyos formában ősidők óta jelen van az irodalomban, a 20. századi modern regényben válik igazán meghatározóvá. Míg a 19. századi regény a maga lineáris cselekményvezetésével és realista ábrázolásával a polgári eszményt volt hivatott igazolni, a század vége felé elindult kísérletek már inkább az egyénnek a társadalmi törvénnyel szembeni ellenállására és ebből fakadó szenvedésére helyezték a hangsúlyt. Két csoportja alakult ki a regényíróknak, írja Tükörkép című könyvében Alain Robbe-Grillet:

„Az egyik azoké, akik konokul építik – mert a polgári értékek Rómától Moszkváig jelen vannak, még ha senki sem hisz is bennük – az egyszer s mindenkorra törvényerőre emelt, ellentmondás nélküli és egyenletesen szövött elbeszéléseket a balzaci realista ideológia alapján. A másik pedig azoké, akik meg akarják vizsgálni, tízévenként egyre előbbre járva, a feloldhatatlan ellentéteket, a szétesést, a diegetikus kételkedést, a töréseket, az ürességet, mivel tudják, hogy a valóság éppen ott kezdődik, ahol a jelentés meginog.”

A hazugságot avatták világrenddé, szögezi le A perben Kafka Josef K.-ja, globálissá avatva a polgári törvény elleni lázadást. Ugyanezt az álláspontot fejti ki A barbárokra várva című regényében J. M. Coetzee, amikor azt írja, minden teremtmény az igazságérzet emlékével jön a világra, ám a törvénynek, ennek a „pótléknak” a világában kénytelen élni. „A legtöbb, amit tehetünk, hogy mind betartjuk a törvényt, de közben nem hagyjuk, hogy igazságérzetünk emléke feledésbe merüljön.”

Hasonló dilemmákkal szembesülnek Szöllősi Mátyás szereplői Illegál című kötetének mindkét kisregényében.

A két kisregény felépítése hasonló: mindkettőben olyan eseményeket rekonstruálnak a szereplők emlékezetükben, amelyek során áthágták a törvényt, és ez egzisztenciális pozíciójuk újragondolására késztette őket.

A Vendégjáték hőse egy fiatal büntetőjogi ügyvéd, akinek egy napját követhetjük nyomon a történetben, amely az első bekezdéstől kezdve bizonytalanságban és feszültségben tart bennünket. Az elejétől érezzük, hogy a felszínen banálisnak látszó események mögött súlyos egzisztenciális konfliktus, komoly létválság húzódik meg. A történet közege magának a törvénynek a közege: egy gyilkosság feltárása zajlik a szemünk előtt, a kisregény azonban nem tartja magát a krimi törvényszerűségeihez, ha krimiként tekintünk rá, csakis rendhagyó, szabályellenes kriminek nevezhetjük. Nem az a lényeg ugyanis, pontosan mi történt, és ki a tettes, hanem azok a láthatatlan erők, amelyek a takarásban, a színfalak mögött rejtve morajlanak. Miközben ezek a színfalak is fontosak: Szöllősi egyik erőssége az erős atmoszférateremtő képessége. Zuhog az eső, az elbeszélőnek át kell vergődnie a zsúfolt városon, a levegőt feszültség járja át. Apja kórházban fekszik, és meg kellene látogatnia; barátnője, akivel egyhónapos mosolyszüneten vannak túl, este egy kávéházban várja, de nem tudja őt elérni. Ezek után pedig egy ugyancsak bizarr jelenetbe csöppenünk, amikor az elbeszélő megismerkedik egy különc öregemberrel, aki mintha titkos tudás birtokosa lenne. Szöllősi egészen filmszerűen építi jeleneteit; amikor belépünk az öregember lakásába, ahol a plafonról „iszonyatos mennyiségű fenyőfa formájú autóillatosító lóg le” (28.), David Fincher Hetedikjében érezhetjük magunkat.

A kisregény nagyobbik része tulajdonképpen egy kétszemélyes kamaradráma, amelyben a gyanúsított számol be a titokzatos bűntény körülményeiről. Története pörgős, sötét és fülledt, és nem hiányoznak belőle a mai Magyarország közéletének aggasztó témái: rasszizmus, urizálás, dzsentrizmus és macsóizmus, ám Szöllősi nem ragad le ezek felszínes bemutatásánál vagy zsurnalisztikus kritikájánál, őt sokkal inkább a bűnnek és a bűntudatnak való kiszolgáltatottság kérdésköre foglalkoztatja, valamint az ebből eredő szégyen és kéj. „Volt már úgy, hogy mialatt tilosban járt, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megossza valaki ismeretlennel a dolgot?” (34.) – kérdezi a furcsa öregember az elbeszélőt. Mintha maga a szerző is ezt a vágyat akarná alaposan körbejárni, amikor a bűntényt a maga pőreségében citálja a szemünk elé.

A Vendégjáték egy gyors tempójú, jó ütemben kibontakozó, színpadra kívánkozó szöveg, amelynek erőssége a jól felépített párbeszédekben rejlik. Nyelve dísztelen és élőbeszédszerű, a szerző szándékosan távol tartja magát az artisztikus nyelvi megoldásoktól, mintha csak egy valódi jegyzőkönyvi vallomást imitálna. Bár ez olvasás közben nem mindig zavaró, talán érdemes lett volna a párbeszédeket még szikárabbá tenni (elég sok a „kérdezem halkan”, „ismétlen meg, csak hogy egyértelműbb legyen” jellegű kitétel), illetve némileg megoldatlannak tűnik a szöveg befejezése – a „csattanó” számomra túl direkt volt, a lezárásban pedig nem köszönt vissza az egész szöveget átható ötletesség és fordulatosság. Kicsit mintha elharapná a szerző az egyébként gondosan felépített szöveget, így némileg kiaknázatlanul hagyva a benne rejlő lehetőségeket, ami azért is meglepő, mert végig kiváló dramaturgiai érzékről tesz tanúbizonyságot.

A két szöveg közül számomra ezzel együtt is a Vendégjáték tűnt átgondoltabbnak, részletgazdagabbnak és rétegzettebbnek.

A második, Illegál című kisregény már címében is jelzi, hogy ismét a törvényesség kérdéskörét fogjuk körbejárni. A Vendégjátékra kísértetiesen hasonló alapállásból indulunk: ismét zuhog az eső a zsúfolt városban, az elbeszélő pedig egy problémákkal terhelt párkapcsolatban vergődik, amikor szemtanúja lesz egy súlyos közlekedési balesetnek, majd összefut gyerekkori barátjával. Régi törzskocsmájukban kötnek ki, és egy több mint húsz évvel korábbi közös emlékük felidézésével töltik az estét.

Az Illegál a graffitizők ezredforduló környéki szubkultúrájába nyújt bepillantást, és egy olyan kamaszkori kalandot ír le érzékletesen, költői ambíciókkal, nagy beleéléssel, ám mindvégig fegyelmezetten és pontosan, amely útkereszteződést jelentett az elbeszélő életében: a törvényszegés gyerekcsínyból egyszeriben meghatározó próbatétellé vált. Felnövéstörténetet is olvasunk tehát, és az elbeszélő szembesülése saját történetével ismételt felnövéstörténetet eredményez. Szöllősit leginkább az érdekli, ahogy az egzisztenciális határhelyzetek díszlettervezőjeként építheti fel a szövegteret: a karakterek precíz rajzán kívül nagy hangsúlyt fektet a tárgyak, a hangok, a szagok és ízek jól átélhető bemutatására. Mégis, amikor mindent felépített, egy olyan megrázó eseményt ránt be a cselekménybe, amely egyszerre kiüresíti a színt, és nem marad más, csak a választás réme. „Váratlanul az jutott eszembe, ami egyébként sosem, hogy lélegezzek” (197.) – hangzik az Illegál egyik kulcsmondata.

A második kisregényre is érvényes, amit az elsőről leírtunk, hogy a lezárása némileg kimódolt, itt akár a melodramatikus jelzőt is használhatnánk. Sajnos valamennyire kiszámítható is a poénnak szánt fordulat, és habár a szerző őszinte szándékai érthetőek, én jobban örültem volna egy kicsit merészebb befejezésnek.

Az új Szöllősi-kötet az olvasmányosság felé mozdul el a Simon Péter című, 2018-as regényhez képest, amely sokkal enigmatikusabb, homályosabb díszleteket vázolt. Ami megmaradt, az a törvénnyel való hadakozás, az erkölcsösség határainak kényszeres kitapogatása, a saját bűnösségünk elől való riadt menekülés és mindennek egyszerre nehézkes és felemelő értelmezhetetlensége. Az Illegál figuráira élesebb fény vetül, mint a Simon Péter szereplőinek arcára, így ezúttal egy hasonlóan ellentmondásos kérdésekkel teli, ám könnyedebb olvasmányt kapunk. Érdekes lesz megfigyelni, vajon merre folytatja tovább munkásságát a szerző; az előző regény kísérletező technikájában alighanem több invenciózusság rejlett, mint az Illegál hagyományosabb vonalvezetésű szövegeiben, amelyek jobbára realista megoldásokkal közelítenek ugyanazokhoz a felkavaró, egzisztenciális paradoxonokhoz.

Szöllősi Mátyás: Illegál. Helikon, Budapest, 2020