A hihetetlen angyal

Nehéz újat mondani az apokalipszisről. Egy valamirevaló tragikus beállítottságú író számára természetesen az apokalipszis kiemelt téma vagy éppenséggel az egyetlen lehetséges téma, minden témák eredője, csak éppen megragadni nem könnyű. Ezért az egyik módszer, hogy hallgatunk róla.

Krasznahorkai László egy másik módszer híve. Egész életműve az apokalipszis témája köré épül, és éppen azért válhatott ennyire kiemelkedő szerzővé, mert ehhez egy sajátos formát is sikerült találnia, egy szuggesztív, áradó, már-már az eszelősség hatását keltő, ám tökéletesen szervezett nyelvet létrehozva. Egyes kötetei mintha váltakozva vezetnének be bennünket a pusztító sötétség és az angyali fényesség mélyére, legmaradandóbb figurái pedig elveszett, tévelygő alakok, akik a létezés alapvető szabályaival vívják elkeseredett küzdelmüket. A végtelenség borzalma, a körkörösségből való kitörés lehetetlensége egyensúlyba kerül ezekben a könyvekben a mondatok végeláthatatlan hömpölygésével, ami egyszerre nyugtalanító és kínál valamiféle támpontot az ontológiai paradoxonokra nyitott olvasónak.

Krasznahorkai László két utolsó nagyregénye mintha szintetizálni akarná az életmű fontosabb tematikus és stiláris elemeit: kisvárosi szellemi nyomor, a megszokott rend kizökkentése megmagyarázhatatlan, transzcendens jellegű események által, züllött, kispolgári, hitehagyott figurák, akik új megváltóra várnak, a teljes kiüresedettséget betetőző, megoldásként kínálkozó végső katasztrófa. A Báró Wenckheim hazatér és a Herscht 07769 között a fő különbséget leginkább a főhős személye adja: míg az előbbiben leginkább csak környezete csinál Wenckheimből főhőst, az utóbbiban ténylegesen a Florian Herscht nevű figura körül forognak elsősorban az események. Ezt leszámítva a két regény nagyon sokban hasonlít, ám a Herscht 07769 nevezhető a radikálisabbnak. Krasznahorkai itt többet vállalt, ami viszont nem bizonyult szerencsésnek, mert a regény szerkezete ezt a vállalást nem bírja el.

A kiadói marketing úgy vezette fel a könyvet, hogy abban a kvantumfizika találkozik a németországi újnáci mozgalommal és Johann Sebastian Bachhal – már ebből is kitűnt, hogy egy nagyszabású elképzelésről van szó, hiszen egy ilyen tematikai kombinációt hitelesen egybefűzni, mondjuk úgy, problémás lehet. A Herscht 07769 egyik gyengéje, hogy mindhárom téma hangsúlyosan jelen van ugyan a regényben, ám mindhárom esetben a felszínen maradunk: a kvantumfizikai problémát főként a főhős vulgarizált értelmezésében kapjuk meg, és tulajdonképpen semmilyen komolyabb szerephez nem jut a történetben. A neonácik itt vannak, de nem mondhatjuk, hogy a 420 oldalas könyvben túl sokat megtudhatunk a mozgalmuk működéséről vagy motivációiról. Bach pedig ugyan fontos szereplő, de inkább szintén csak felszínes rajongás tárgya marad a szereplők részéről, illetve Florian Herscht problémás világmagyarázatának válik meghatározó elemévé.

A regény története egy Kana nevű türingiai kisvárosban játszódik, amely a térség újnáci mozgalmának egyik fészke. Ennek a mozgalomnak a helyi vezetője a Bossz nevű figura, aki egy falfirkák eltávolításával foglalkozó céget vezet (nem túl szellemes módon Alles Wird Rein, vagyis Minden Tiszta Lesz névvel), és a helyi szimfonikus zenekart is irányítja. A Bossz afféle „régivágású” náci, akinek nem a migránsok a fő célpontjai, hanem a zsidók (nem igazán fejti ki, miért), és aki zavaros okokból (főként nemzeti büszkeségből, de talán esztétikai alapon is) nagy rajongója Bachnak. Ő a munkaadója és afféle mecénása annak a Florian Herschtnek, egy nagyszívű, csekély értelmi képességű és nagy testi erejű fiúnak, aki a cselekmény során ártalmatlan, elesett lélekből „iszonyú” angyallá válik. Florian átalakulása osztja ketté a regény cselekményét is.

Ahogy az a Krasznahorkai-regényekben lenni szokott, Kanában és környékén megmagyarázhatatlan, furcsa események történnek: a Bach-emlékhelyeket falfirkák lepik el, a kvantumfizikáról előadásokat tartó tudósnak hónapokra nyoma veszik, egy házaspárt farkastámadás ér, majd felrobban a város benzinkútja. Közben Florian, aki Köhler úrnak, a tudósnak a hatása alá kerül, leveleket ír Angela Merkel kancellárnak arról, hogy a világ egy véletlen folytán keletkezett, és egy hasonló véletlen folytán bármikor meg is semmisülhet, ezért össze kellene hívni a biztonsági tanácsot. Néhányszor Berlinbe is elutazik, hogy személyesen közölje aggályait Angela Merkellel, de nem jár sikerrel. A rejtélyes eseményekkel egyidőben Florian egyre furcsábban viselkedik, majd a benzinkút felrobbanása után teljesen átalakul. E helyen inkább nem lőjük le a poénokat, de annyit érdemes elárulni, hogy a regény második fele leginkább a jó és a gonosz, valamint ember és természet konfliktusát helyezi előtérbe. Megjelenik egy rejtélyes vírus is, amely nagyon olyan, mintha a SARS-CoV-2 lenne, de ezt a szerző nem fejti ki, inkább csak lógva marad a történetben. Nagyon leegyszerűsítve úgy lehetne elmesélni a történet mondanivalóját, hogy a világ harmóniáját csak a vad természetben és Bach zenéjében lelhetjük fel.

Interjúiban Krasznahorkai „mulatságosként” írja le a történetet, amely kétségkívül erőteljes szatirikus hangnemet üt meg, ahogy ez már a Báró Wenckheimre is igaz volt. A szándék érthető, ám mintha megmaradt volna a vázlatosság szintjén. Ahogy Radnóti Sándor nagyon pontosan megírta kritikájában: a főhős figurája következetlen és széteső, az ábrázolt közeg pedig realitásszinten hiteltelen. Körösztös Gergő pedig, véleményem szerint abszolút jogosan, a szereplők karikaturisztikus, sablonos jellegét bírálja írásában. Mindkét írás rámutat arra is, hogy a Herscht 07769-ben nem működik a Krasznahorkai-féle jellegzetes hosszúmondat sem – ez pedig a regény sikerületlenségének egyik lényeges eleme.

A stilisztikában is érthető a szerzői szándék: az ábrázolt kicsinyes, töredezett, szétesett, jellegtelen világot ellensúlyozni a hosszúmondattal, amely legalább emlékeztet bennünket a harmóniára, a nagyságra, az emelkedettségre, még ha mellérendelt szerkezete egyes elemeiben nem is nevezhető nagyszabásúnak. Ez a hosszúmondat (vagy ahogy a Krasznahorkai-recepció néha nevezi: világmondat) már csak halovány árnya a harmóniának. Krasznahorkai ebben a regényben csúcsra járatja ezt a megoldást, hiszen a bő 420 oldalas regényt egyetlen mondat alkotja. Az elképzelés érdekes, de nem működik: az ábrázolt világ felszínessége „hatástalanítja” a hosszúmondatot, monotonná, vontatottá és ezáltal kontraproduktívvá teszi. Ahogy arra Radnóti Sándor is figyelmeztet: a szöveg nem a főhős elméjéből bomlik elő, a narrátor leginkább talán az elcsépelt mindentudó jelzővel jellemezhető, ráadásul a szereplők és helyszínek közötti váltásai olykor meglehetősen erőltetettek. Fejezetek nincsenek, de valamiféle, a szövegbe önkényesen be-beszúrt fejezetcímek vannak; a szerző ezeket „szivárványpászmáknak” nevezi, ami hangzatos ugyan, de ennek az elemnek semmi funkciója nincsen.

Krasznahorkaira jellemző nyelvi megoldások vannak bőven a regényben, például a tulajdonnevek helyesírását illetően következetesen eltér a magyar helyesírási szabályoktól, a magyartól eltérő kiejtésű hangra végződő tulajdonneveket kötőjellel toldalékolja (Kana-ban, Bach-hal), a farkasfalkát valamiért Rudelnek nevezi, a trágárságokból pedig kihagy egy-egy magánhangzót (fszság, krv – egy interjúban ezt úgy magyarázta, a jóízlés miatt) – ezekkel a megoldásokkal ugyan együtt lehet élni (habár olvasás közben elég bosszantóak), de feleslegesnek tűnnek.

Problémásabb, hogy a szerző mintha ezúttal túlságosan kiszolgáltatná a történetet saját világnézeti magyarázatának. Interjúiban rendre arról beszél, hogy könyveiben csak hangot ad a „lét homályában rekedt” figuráknak, akik át akarnak jutni a realitásba. „Ők diktálnak, én lekörmölöm.” Florian Herscht esetében viszont olyan, mintha fordítva lenne, és Krasznahorkai akart „átjutni” a fikcióba, úgy, hogy saját világnézetének meglehetősen didaktikus leírását adja főhőse szájába. „…gazdagabb teljesség, amely csak egy másik, a tudományos nézethez képest gyökeresen más szemlélet számára válik felfoghatóvá, és ez nem egy tudománytalan vagy tudományellenes, azaz nem valami misztikus vagy transzcendens vagy egyéb ostoba kiagyaltság, hanem egy másik szemlélet által alkotott kép a valóságról, csak ennek a valóságnak még nincs előttünk a szerkezete, nincs meg a logikája, még nem tudhatjuk, itt mi az, ami ott az oksági rendszer helyett van…” (217.) – magyarázza egy helyen Bach művészetét egy Angela Merkelhez írt levélben Florian Herscht. Egy hangsúlyosan együgyű figurától, még ha át is esik valamiféle fejlődésen a történet során, egy ilyen metafizikai fejtegetés elég meglepő. Mivel az ő karaktere a regény kulcsa, ennek a karakternek a hiteltelenségét súlyosan megsínyli az egész regény.

Lehetne még sorolni a példákat, amikor a szerző elhibázza a valóság megközelítését. Bár nem tudjuk meg, pontosan hány éves Florian, de nem túl hihető, hogy épp ebben az életszakaszában jut hozzá első mobiltelefonjához (egy NOKIA-hoz, ahogy elég sután hangsúlyozza a narrátor). A regény második felének Tarantino-filmbe illő jelenetei kapkodósak és ügyetlenek, az a népmesei epizód pedig kifejezetten kínos, ahogy Karint, a gonosz nácit megtámadja egy sas, amely így akar segíteni a jólelkű Floriannak.

Krasznahorkai egyébként „elbeszélésnek” titulálja a könyvet, amit interjúiban úgy magyaráz, hogy itt nem egy egész komplex „valóságot” teremt, ahogy egy regényben, hanem csak egy egy szálon futó történetet ír meg. Mellékes kérdés, de a Báró Wenckheimmel való összevetés esetén ez a különbségtétel nem igazán állja meg a helyét, a Herscht 07769-nek is megvannak a maga, esetenként az előtérbe lépő mellékszereplői, a környezet ábrázolása pedig, ahogy már kitértünk rá, a két szövegben számos hasonlóságot mutat.

Sajnos mintha az új regénybe átszivárogna az a tévedhetetlenségképzet és didaxiskényszer, amely eddig inkább csak a szerző interjúit jellemezte, s amely a „magas művészetnek” az emberi gonoszsággal vívott nemes harcát vizionálja, közben viszont elnyomja a karakterek valóságát.

Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye. Magvető, Budapest, 2021