Kézbe kell venni

Újraolvasom Mészölyt. Nem a születési évforduló miatt, azért csupán a Családáradást és pár általam eddig nem ismert elbeszélést vettem elő. Szolláth Dávid Mészöly Miklósról írott monográfiája ösztönzött Mészöly-habzsolásra, miközben a tudós mű maga is nagyon olvastatja magát. Szolláth olyan hévvel kalauzol az életmű és a pálya labirintusában, olyan lelkesülten tárgyalja az alkotások különféle olvasatait, hogy nem csupán a Mészöly-interpretációk iránt kelti fel a kíváncsiságot, hanem az eredeti művek iránt is. S ha az emlékezet már félig kihullajtotta az írásműveket, újra kézbe kell venni őket. Így aztán egy-egy Szolláth-fejezet kétszer is átolvasásra kerülhet, az alapművek olvasása előtt és után. „Közösen” lehet tűnődni, elmélkedni egy-egy elbeszélés, kisregény vagy dráma fölött – részben a monográfussal, részben mindazokkal a kutatókkal együtt, akiknek a felismeréseit a szerző közvetíti. (A lapalji jegyzetek e kutatásokról pontosan informálnak, s a könyvet záró bibliográfiával egyetemben tájékoztatnak a bőséges szakirodalomról.) A közös elmélkedést az is megkönnyíti, hogy Szolláth nyelvi közvetítést is vállal: mind a maga, mind mások szakkifejezéseit készséggel fordítja köznyelvre, ha úgy érzi, az irodalom iránt érdeklődő, de nem szakmabeli olvasó elakadna a tudományos frazeológiában. Nemcsak irodalomtörténész, vérbeli tanár is. Mindig bízhatunk abban, hogy amit ő „okosban” elmond, köznyelven is el fogja.

A legizgalmasabb a kötetben a csúcsművek tárgyalása. Ezeket a monográfus sok szempontból értelmezi, beleilleszti az alkotói pályába (előkészíti érkeztetésüket, vizsgálja recepciójukat és utóhatásukat), és bravúros összevetésekkel is szolgál – alapos kitekintéssel a nemzetközi irodalom, filmművészet, filozófia jelentős teljesítményeire. A Magasiskola, Az atléta halála és a Saulus kapcsán az egzisztencializmus és Camus kerül terítékre („Saulus Camus-t olvas”), egy abszurd dráma és az Alakulások vizsgálatában Beckett, a Pontos történetek útközben és a Film nyomán a francia „nouveau roman”, a Megbocsátás és Családáradás kapcsán Márquez kerül reflektorfénybe. És jó látni, mennyire nem hatásról–befogadásról, hanem kultúraközi transzferről van szó a Mészöly-adaptációkban. A filozófiai vagy esztétikai elveket, elbeszélői eljárásokat mindig egy szuverén személyiség hasonítja magához, átszűrve őket a maga egyéni (háborús) és közép-európai (diktatórikus) tapasztalatain.

A Mészöly-prózák kortárs magyar szövegekkel való szembesítése többször meglepett. Mert arra például számítottam, hogy Az atléta halála megméretik Ottlik Iskola a határon című művén, de arra már nem, hogy Esterházy Függője is bekerül a két mű párbeszédébe, merthogy Az atléta halála tematikája, illetve a Nyomozások fragmentált történetmondása (és egy neve) nyomot hagyott a Függőben. (Igaz, a mű bravúrja – a Függő egyetlen mondatból áll – eltereli a figyelmet a hasonlóságokról.) A Pontos történetek útközben című szociografikus próza esetében sűrű fejbólogatással nyugtáztam, hogy a könyvet Szolláth együtt vizsgálja Polcz Alaine útikönyveivel, illetve Polcz önéletrajzi regényével, az Asszony a frontonnal, és nagy empátiával rajzolja fel a házaspár munkakapcsolatát. E „kétszerzőjű szövegcsoport” arra is alkalmat adott a monográfusnak, hogy a maszkulin és a feminin írásmód különbségeit vizsgálja.

A Mészöly pályáján fordulatot hozó Film (1976) című kisregényt a könyv elsősorban „összehasonlító közelítésekkel” tárgyalja. Jómagam (a budai helyszín és a nyilas kivégzések résztémája miatt) csak az Orgiával való összevetésre számítottam, ám Szolláth a Filmet a Párhuzamos történetekkel, majd Márton László Árnyas főutcájával is összeolvasta. A száz-egynéhány oldalas Filmet a háromkötetes Nádas-nagyregénnyel! A szikár, száraz, leíró jellegű Mészöly-művet a lebegtetett cselekményű, elégikumot iróniával társító Márton-kisregénnyel! S a párhuzamvonások, megfeleltetések – mind a múlt megismerhetősége problémakörében, mind az elbeszélői eljárások vonatkozásában – állják a sarat. Egy kicsike megszorítással. Az Árnyas főutca esetében úgy érzem, hogy a könyv nem hangsúlyozza eléggé az elbeszélők analógiája mellett a különbségeket. (Tudni tud róluk, sőt, utal is rájuk, csak épp leköti figyelmét az egybeesések bizonyítása.) Mert a Film „kegyetlen” kameraelbeszélője, akit kizárólag az érdekel, hogy az idős házaspárt, a múlt lehetséges tanúit emlékezésre serkentse s kamerájával megörökítse, nos, ez a filmes narrátor tényleg úgy működik, mint egy személytelen és kíméletlen hatalmi gépezet. Az amúgy is félholt öregek halálában szerepet játszik a filmezésük, a megfigyelésük, a zaklatásuk. (Így a Film is beleillik a – Szolláth Dávid által izgalmasan tárgyalt – mészölyi hatalomanalíziseknek abba a sorába, amelybe a Koldustánc, a Jelentés öt egérről, Az ablakmosó, a Magasiskola és a Saulus.)

Ehhez képest az Árnyas főutca kicsit frivol, laza elbeszélőjét, aki fényképek (és titkolt, de valóságos történelmi tanúk emlékei) alapján idézi fel a vészkorszakot, nem érezzük a hatalom arrogáns képviselőjének. Pedig – szó se róla – „játszik” az élők tragikus emlékeivel, mikor a valós történeteket fiktívekkel keverve vásárikikiáltó-modorban adja elő őket. Ezenfelül ironikusan kezeli a kisvárosi zsidó közösség tagjainak az asszimilációs törekvéseit is. „Kegyelettelen”, de azért a szereplőit – virtuálisan ugyan, de – élethez segíti. Ők java részt a múlt árnyai, de az olvasás idejére életre kelnek. A lehetséges sorsvariánsok elképzeltetésével pedig a narrátor teljesebbé teszi a vészkorszakról alkotott képünket. Természetesen az Árnyas főutca részletes bemutatása nem tartozik a monográfia tárgyához, Szolláth a Mészöly-művek jobb megértése/megértetése érdekében alkalmazza művek párhuzamos olvasását/olvastatását, de annyi ablakot kinyitogat az irodalom egyéb tájaira is, hogy muszáj körbenézegetni, elámulni és okoskodni.

A roppant változatos életművet a monográfus nagyjából időrendben mutatja be, de hogy a lineáris rend felborítása nélkül egyfajta rendszerezést is megvalósíthasson, három nagyon hasznosnak bizonyuló általános kategóriát vezet be: az integratív, a dezintegratív és az álintegratív próza fogalmát. (Emellett kritikáiban sikeresen alkalmazza az áldezintegratív besorolást is.) Az integratív alatt egységest, hagyományost, történetközpontút ért, s e megjelöléssel tárgyalja a legtöbb korai, azaz ötvenes-hatvanas évekbeli művet. (Az általam fentebb említettek közül a Koldustánc, a Jelentés öt egérről és a Magasiskola ilyen.) Természetesen később is elő-előfordulnak ilyen elbeszélések Mészöly pályáján, például a pannón próza alkotásai közt, de ritkábban (Anyasirató, Szárnyas lovak). A második pályaszakaszban (körülbelül Az atléta halálától a Sauluson, a Pontos történeteken át az Alakulásokig és a Filmig) a formabontó, a dezintegratív művek kerülnek túlsúlyba: az ekkor írt elbeszélések, kisregények – különböző mértékben ugyan, de – szakítanak az olvasók által elvárt elbeszélőformával: visszaszorult bennük vagy szétforgácsolódott a történet; túlsúlyba kerül(het)tek a leíró elemek, s ezzel az időrendet és ok-okozati logikát mellérendelés váltja fel; feltűnnek az önreflexív szövegrészek, a vendégszövegek és a többi. Természetesen a művek egyedi jellemzésében a prózapoétika megszokott fogalmait is használja a dolgozatíró, az átfogóbb, tipológiai jellegűek közül például a metonimikus-realista, a példázatos, a tárgyias-leíró, a metaforikus narrációt.

A pannon próza keletkezési idejében, Mészöly harmadik pályaszakaszában nagyobb formai változatosságot tapasztal a monográfus (ezért e művek rendszerezésére még táblázatot is összeállít a 462. oldalon), de a korszak legjellemzőbb Mészöly-műveiről azért megállapíthatja, hogy álintegratívak, történetmondásukkal (mert „a történet visszatér”) az egységet csak látszólagosan teremtik meg. Pedig Szolláth szerint Mészöly látható erőfeszítéseket tesz bennük a múlt – egy család, egy régió (a Dél-Dunántúl) vagy Közép-Európa – múltjának megismerésére, az összefüggések feltárására (történeti kutatásokat végez, emlékiratokat olvas, családi feljegyzéseket és bírósági iratokat tanulmányoz), ám az ezekből formált történetek mintha nem vezetnének a jelen felé, hanem vissza a múltba. Archaikus időkbe. A családtörténetekben (Magyar novella, Megbocsátás, Családáradás) a civilizáció előtti idők „tabusértő szexualitás esetei” ismétlődnek, Sutting ezredes közép-európai útjain pedig a felkelések előkészítése és leverése tűnik repetitívnek (Sutting ezredes tündöklése). Előrehaladás helyett ciklikusság.

Míg Mészöly pályája az integratív művektől az egységet megkérdőjelező, széttördelő művek irányába haladt, s maximum műfaji álcákkal, költői nyelvvel, a rejtély narratív trükkjeivel, mitológiai struktúrákkal tudott látszategységet teremteni, addig Szolláth Dávidról elmondható, hogy tudós munkájában lényegileg is megteremti az egységet. Diszkontinuitás helyett folytonosságot teremt. A részekkel bíbelődve az egészre is tud figyelni. A monográfusnak az életmű minden pontján rálátása van az egészre. Lát benne irányt, szándékot, értelmet. És otthonos, nagyon otthonos benne: nem idegen, mint Mészöly hősei, mindennek tudja (vagy tudni véli) a helyét, visszanyúl, előrenyúl az oeuvre-ben, kitekint távolabbi terekre, rálát korszakokra, azok köz- és kulturális állapotaira, a többi alkotóra. Persze formálisan is megteremti a dolgozat egységét – az eligazító bevezetőkkel, a rendszerező jellegű tartalomjegyzékkel, a függelékben elhelyezett életrajzzal, irodalomjegyzékkel, névmutatóval.

Kézbe kell venni. Aztán kinyitni, és ahol kinyílik, ott olvasni kezdeni. A többi megy magától.

Szolláth Dávid: Mészöly Miklós. Monográfia. Jelenkor, Budapest, 2020

Szolláth Dávid portréja: Máté Péter