A megírt fölösleg

Alessandro Baricco azt mondta Lévai Balázsnak az egyik Bestsellerben, hogy egy regény akkor készül el, amikor a történetről minden felesleg lehull. Talán ezzel kísérletezett Szilasi László is a Kései házasságban. A könyvben Vajda Ilma és Gavenda Péter egy életen át tartó szerelméről van szó, 55 évről 193 oldalon. Nagyon sűrű szövésű regényről beszélünk tehát.

Szilasi mindent kikapcsol, ami nem oda illik, a kort azonban feltétlenül jeleznie kell, és ez, mint Visy Beatrix is jelezte nagyszerű kritikájában (Right Here Waiting For You. Élet és Irodalom, LXIV. évfolyam, 36. szám, 2020. szeptember 4.), meglehetősen frusztráló, hiszen az olvasónak folyton arra kell ébrednie, hogy fogalma sincs, mi mikor történt, és kicsoda ki is volt. Bálint Tibor újságcikkeket, apróhirdetéseket vágott a Zokogó majomba a kor érzékeltetésének szándékával, ez a módszer viszont nagyon lelassította volna Szilasi művét, melynek írója szemlátomást gyors regényt szeretett volna írni.

Egy gyors, sűrű regényt, amelyben a történelem puszta korfestő, és csak két ember szerelme a fontos. Csakhogy nehéz elképzelni azt a szerelmet, amelynek szereplői nem egymás felé gravitálnak, legalábbis úgy, ahogy itt teszik. A Gerendának nevezett Gavenda folyton más nőt vesz el feleségül, a második még csúnya is, Gerenda tudja is, hogy csúnya, amikor elveszi – hát akkor miért veszi el?! El tudom képzelni, hogy ilyen is van, de egy regényben több oldalt kell a hitelességre szánni, úgy érzem, többet annál, mint amennyi például a 46–47. oldalon található Ágotha Margitot, Gerenda második feleségét illetően: „Jó, jó, én is tudom, hogy nagyon csúnya. Nehéz volna nem észrevenni. De régóta udvarol nekem, s a végén megkönyörültem rajta. Legyen neked jó, ha már annyira akarod. (…) Ilmám, meg kell értened. Margitnak ikerfiai lesznek. Nem hagyhatom ott. Nagyon sajnálom.” És Ilmának is valahogy másképp kellene felépülnie, több felháborodásból, kételyből, vívódásból. Egy regény nem attól lesz tömör, hogy átrohanunk a szereplőkön. Ilyen könyvet, amelyet jónevű író írt, s amelyben két szereplőről szól minden, ők viszont éppoly kevéssé hitelesek, mint a többiek, nem is olvastam soha életemben.

A választott struktúra sem jó: nehéz elképzelni, hogy a fejezetek egy-egy évet jelenítenek meg. Az idő persze relatív, a szövegnek azonban meg kell teremtenie önnön relativitás-elméletét, ahogy Szolzsenyicinnek elhisszük, hogy Ivan Gyenyiszovics egy napját ábrázolja, Thomas Mannak pedig, hogy a Buddenbrook család történetét, különben minden hiábavaló: bemondásra senki nem hiszi el.

Persze nincsenek receptek, a regény főleg az a műfaj, amely mindent megenged, csak jó legyen. Ám ez a „jó” azt jelenti, hogy meggyőző, magával ragadó, itt pedig, mint szintén Visy Beatrix mondja, nehéz azonosulni bárkivel a szereplők közül, akár a lehetetlenül mazochista Ilmával, aki évtizedekig vár egy férfira, akit szeret, de aki csak legvégül veszi el, akár a lehetetlenül naiv Gerendával, aki úgy éli élsportoló, aztán „éledző” életét, amíg bele nem pistul, akár a feleségeivel, akik puszta tételek egy bizonyítás számára, akár a fiaival, akik alig gyanakodnak, és amikor „hivatalosan” is tudomást szereznek a viszonyról, könnyedén elfogadják, anyjuk temetésén viszont zokognak!, akár Wohlmuth Smacával, aki a történetet meséli.

A hazugságok sem foglalnak el nagy teret a könyvben, holott egy megcsalás éppen ezekre épül. Akármilyen egy megcsalt asszony, féltékeny, figyel, önző: mégiscsak tőle vesznek el valakit! Akármilyen egy csaló férfi, alibiket kell teremtenie önmaga számára. Olyan házasság nincs, ahol ezek nem kellenek, s ahol a szeretők úgy ülnének egymással hosszú órákig és mennének el hétvégékre, hogy senkinek ne tűnne fel semmi. Vagy pedig azt kell mondanom, hogy Árpádharagoson angyalok élnek, akik nem tudnak semmit, vagy ha mégis tudnak, megértőek a végtelenségig, egyetlen célzás nem háborgat senkit, a tekintetekkel is könnyű megküzdeni. Ilyen város a földön nincs, Kelet-Európában biztosan nem találták fel. Úgy értem, nem hisszük el a létezését, hiszen nyilvánvaló, hogy Árpádharagos nevű hely nincs a térképen. De a térképen Jajdon sincs vagy Yoknapatawpha.

A történetet, említettem már, Wohlmuth Smaca meséli el, az álló részek közötti kurzív bekezdések pedig Ilma töredékei. Ez a két szöveg túlságosan egyforma. Az Emlékiratok könyvének rétegei is hasonlítanak egymásra, de ott legalább érzékelhető a törekvés, hogy Somi Tóth Krisztián mondatai rövidek legyenek, még ha az ember csuklója mozog is, hogy vesszőt tegyen közéjük. Itt egyformán beszél Wohlmuth Smaca és Ilma, és mert Gerendát ők mesélik el, hát Gerenda is. A kurzív bekezdések rövidek ugyan, ahhoz azonban elég hosszúak, hogy az olvasó más tempót várjon el tőlük.

Nincs idő a lélekre. Szilasi László bizonyosan nem ezt akarta, az olvasó mégis ezt érzi. Kopognak a mondatok, konganak a gesztusok. Ezeknek kellene elhinnünk mindent, ezeknek az apodiktikus mondatoknak. „Ilma nagyon szerette volna, ha a férfi elválik. De igazából nem foglalkozott ezzel a problémával. Berendezkedett a várakozásra. Gerenda pedig az ő számára olyan ősi szarvasember volt, aki a koponyacsontján belül viseli az agancsait.” (96.) Hát, ha csak úgy nem.

Akkor már inkább el tudok képzelni egy mindentől, John Lennontól, falklandi háborútól, Natasha Kampuschtól és Richter Richárd ámokfutásától megtisztított történetet, amelyben csak a szerelem számít, de az rendesen kibomlik, mint ezt, amelyben a napihírek meg a címlapsztorik még azt a kevés teret is elveszik a szerelmesektől, ami jutna nekik. És miért mesélné el a barátnő a sok hírt, amely akkor olyan izgalmas volt? Miért mesélné el minden esetben? Az az érzésem, nem a fölösleg pergett le, hanem éppen azt írta meg az író.

Természetesen van még egy lehetőség: hogy én nem értek semmit. Ezt egyáltalán nem retorikusan vetem fel, igazán lehetőség ez is. Néhány év múlva talán kiderül, hogy a Kései házasság megváltoztatta az irodalmat, és ennek következtében az olvasói élményem is megváltozik. Egyelőre azonban a tévedés esélyének tudatában is csak azt mondhatom, hogy egy kudarcba fulladt kísérletet olvastam.

Szilasi László: Kései házasság. Magvető, Budapest, 2020