„Ez a munka lenéző a magyarországi közélet elszenvedőivel szemben” – Fridvalszki Márk a ledöntött budapesti szoborról

Budapest IX. kerülete még 2020-ban pályázatot hirdetett átmenetileg elhelyezendő köztéri alkotásra. A projekt során több szobor is kikerül majd a kerület különböző tereire, azonban annak első bemutatásra kerülő darabja, Szalay Péter Prizma című szobra már a felállítása előtt botrányt kavart (Bayer Zsolt publicista és Gulyás Gergely miniszter is felszólaltak ellene). A Black Lives Matter-szoborként emlegetett mű körüli konfliktusról beszámolt az ArtReview és a The Guardian is.

A szobor végül április 1-jén került ki a budapesti Ferenc térre, ahol a Mi Hazánk mozgalom körbekerítette. Ezután fehér festékkel is leöntötték, április 2-ára pedig szétverték. Az ügyről és a szobor értelmezése körüli konfliktusról Fridvalszki Márk képzőművészt kérdeztük.

Hogyan értelmezhető szerinted Szalay Péter BLM-szobra körül kialakult konfliktus és vita?

Azt mindenekelőtt fontosnak tartom elmondani, hogy Szalay Péter munkásságát nagyra értékelem, illetve személyeskedésről nincs szó. Véleményem, benyomásom, mint külső szemlélő és szakmabeli kifejezetten a szóban forgó szoborra vonatkozik. Szalay Péter munkái, ahogyan én eddig megismertem őket, számomra direkt vagy indirekt módon reflektáltan kritikus attitűdöt mutattak fel. Értettem az általa felvetett témákra adott válaszokat, értettem a szimbólumok használatának időszerűségét, a legtöbb esetben önmagukért beszéltek.

Ezért is lepett meg ez a munka, ahol a reflektáltságnak csakis a hiányával találkoztam. És itt kezdődik a tanácstalanságom, mert értelmezésem szerint így két dologgal állhatok szemben: a munka vagy cinikus, vagy az alkotó nincs tisztában sem a tágabb, sem a szűkebb értelemben vett közélettel, annak feszültségteljes állapotával. Hogyan fordulhat elő, hogy egy – a szimbólumok erejében – tapasztalt képzőművész, egy érezhetőleg terhelt, kortárs témát ennyire reflexiómentesen mutasson be, majd kezét feltartva, semleges pozíciót felvéve, kezeit mosva egyúttal ki is vonuljon a munka mögül.

A közösségi médiában ezért jutottam arra a következtetésre – ha olykor túl vehemensen is kommentálva –, hogy ezek után az egyetlen magyarázat a provokáció által beteljesített opportunizmus marad. Azt gondolom, hogy manapság a kortárs művészetben a cinizmus az egyik legkártékonyabb magatartás, ami az értő és nem értő közönség számára egyaránt átszivárog. Egy széles közönséget elérő köztéri munka a képzőművész szakma megítélésére is hatással van, annak az össztársadalom által véleményezett nem túl fényes rangját tovább roncsolhatja.

A magyar közéleti viszonyok (mind országhatáron belül és kívül) sajnos önmagukért beszélnek, véleményem szerint egy képzőművésznek kötelessége bizonyos szinten tisztában lenni azokkal, így egy ilyen tematikájú munka a nyílt sebbe való sószórás gesztusaként értékelhető, így ismét a provokációhoz lyukadok ki.

A kérdés az, hogy a szobor elősegíti, illetve megnyitja-e a diskurzust, ám én azt gondolom, egyiket sem teszi. Ez a munka számomra azért felelőtlen, mert az érezhetően kettészakadt társadalomban az árkok betemetésére irányuló gesztust nemhogy nem végzi el, ellenben lenéző a polgárjogi mozgalmakkal szemben, lenéző a magyarországi közélet elszenvedőivel szemben, diskurzust nem generál, nem mutat előre, ellenben csontot dob az egyébként is egymást marcangoló, magukat liberálisnak és konzervatívnak identifikáló, harcikutyaként vicsorgó ellenoldalaknak. Miközben a művész saját bevallása szerint több példányt ad el a sorozatból, sőt a szétrombolt darab speciális aurával töltődik fel, kiemelt szerepet kap, gyűjteménybe kerül.

Az a progresszív képzőművészeti színtéren tevékenykedő alkotó, aki identitáspolitikai szimbólumokkal, tehát azok jelentéstartalmával dolgozik (értem, az a szivárvány nem szivárvány), attól elvárandó, hogy száz százalékosan ott legyen a munkája mögött, vállalja azt, formáljon véleményt. Sajnos számomra nem voltak meggyőzőek az interjúkban felhozott érvek, érzésem szerint a művész miután felállította a számára is tudvalevően erős kijelentéseket hordozó munkáját, visszafelé hátrálva próbál eltűnni a maga által gerjesztett ködben.

Vannak szerinted a képzőművészetnek olyan eszközei, amelyekkel társadalmi problémákra irányíthatja a figyelmet, miközben nem generál ehhez hasonló, kiszámítható konfliktusokat?

A IX. kerületi szoborpályázat egy kiváló lehetőség lehet erre, ebben a konkrét esetben azonban nem csak a művész, de szerintem a zsűri is hibázott, a végső döntés az övék volt. Nincs több éves tapasztalatom köztéri projektekkel, ugyanakkor némi logika és empátia segítségével én úgy képzelem, hogy a köztéren óvatosan, körültekintően kell eljárni, az ezzel járó felelősséget komolyan kell venni.

A zárt művészeti közegekben bemutatott munkák a széles körű társadalommal általában nem kerülnek kapcsolatba, szemben a köztéren bemutatott alkotásokkal, illetve többszörösen igaz ez az aktuális közéleti állapotokra reagáló és rámutató munkák esetében.

Végül nehezemre esik nem ide szúrni az oly megvetett baloldali perspektívát. A tárgyalt szobor és annak tematikája eltereli a közbeszédét a pályázat egészéről, a projekt testülete ezt a munkát – úgy tűnik számítóan – túlzottan a reflektorfénybe tolja a többi munka láthatóságának kárára. A művész az identitásból fakadó különbségek közötti árkok mélyítésében érdekelt szobra úgy működik kicsiben, ahogyan globálisan figyelhetjük meg ezeket a tendenciákat. A kiváltott vita egyáltalán nem befolyásolja a polgárjogi mozgalmak küzdelmének és céljainak valós megértését, a szobor számomra lekezelően alacsony szinten tartja az erről való diskurzust, gesztusában hasonló, mint az Amazon által megosztott fekete négyzet a közösségi médiában.