Kiss Tibor Noé: „valakinek csak egy aprócska gesztus, mások számára óriási segítség”

Kiss Tibor Noé író saját weboldalán és a facebookon bocsátja licitre fotóit és a fotókhoz kapcsolódó tíz Dorka-monológot egy füzetbe kötve, hogy a bevételt jótékonysági célra ajánlja fel – egy általa választott civil szervezet munkáját segíti vele. Dorka a legutóbbi regényének, a Beláthatatlan tájnak az egyik szereplője, aki a kötetből kilépve beszél tovább. Az íróval a Jelek a gépről projektről beszélgettünk.

Tavaly ősszel kezdted a projektet, mondhatni, még az elején vagy, támogatni való szervezetből pedig sok van. Legutóbb épp azt az Élmény Tár Tanodát segítetted, melynek vezetőjével portálunk hátrányos helyzetűekkel foglalkozó sorozatában is beszélgettél. Hogy választod ki a szervezeteket?

Eredetileg négy szervezetet szerettem volna licitálás révén támogatni, de lehet, hogy végül hat lesz belőle. Ez nem olyan sok, így azokat kerestem meg első körben, akiket jobban ismerek. Mindenképpen olyan kezdeményezésekre szeretném felhívni a figyelmet, amelyekről tudom, hogy érdemi munkát végeznek, lelkiismeretesen, magas színvonalon. Fontos, hogy a licit során ne általánosságban gyűjtsünk pénzt, hanem konkrét célokat jelöljünk meg. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség esetén hátrányos helyzetű, fiatal képzőművészeket támogattunk, az Élmény Tár Tanodánál pedig buszjegyekre jött jól a pénz. Az, hogy egy csapatnyi gyerek elmehessen kirándulni a Mecsekbe, tíz-tizenötezer forintba kerül, ha csak a buszjegyeket nézzük. Az első licitálásnál 105 ezer, másodjára 53 ezer forint gyűlt össze névtelen, liciten kívül érkezett felajánlásokkal együtt. A következő nyáron jön.

A szövegeidben alapvető téma a periférián lévők élete, és rendszeres szerzője vagy említett sorozatunknak is. Miért tartottad fontosnak, hogy ilyen módon segíts a társadalom számára fontos munkát végző civil szervezeteken?

Sokat gondolkodtam azon, mit kezdhetnék a fotóimmal. Nem tartom magam fotósnak, önmagukban nem is gondolom, hogy értékesek lennének. Aztán jött egy ötlet, ami végül a Jelek a gépről című projektben valósult meg. Önazonosnak érzem magam ezzel, nagyon komoly munkám van benne, és nem szerettem volna, ha elsikkad – ugyanakkor én is szembesülök azzal, milyen nehéz és ellentmondásos egy írónak önmagát, a saját dolgait „reklámozni”. Elég sok ötletet elvetettem, mire eszembe jutott ez a licitálós játék. Ebben is éreztem az önazonosságot: ha csak egy kis összeggel, de sikerül támogatni nehéz helyzetben lévő embereket, már megérte. Egyszerre jut figyelem a képeknek és az ügyeknek. Márpedig ezek az ügyek nagyon fontosak. A Dunsztra készített interjúimnak is az a tanulsága számomra, hogy ami valakinek csak egy aprócska gesztus vagy minimális anyagi befektetés, az mások számára óriási segítség. Ha azok, akiknek lehetőségük van segíteni, ezt megtennék valamilyen formában, mindannyian jobban éreznénk itt magunkat.

Dorka tehát a Beláthatatlan táj szereplője, ezek az utólagos monológok milyen viszonyban vannak a regénnyel?

A regényben Dorka szólama szükségszerűen szürreális és töredékes, hiszen egy baleset miatt kómában fekszik. Az egyes prózaversek kapcsolódnak a Beláthatatlan tájhoz, egy-egy soruk megtalálható a regényben, vagyis a Jelek a gépről kötetben ezek a regénybeli szakaszok folytatódnak. Legtöbbször magyarázatot adnak a könyv elvarratlan szálaira nemcsak Dorka, hanem Dorka és a szülei vonatkozásában, de vannak közöttük olyan hangulatképek is, amelyek árnyalják a karaktert. A tíz kép kiválasztásában is elsősorban Dorka története befolyásolt. Nem a legjobbnak tartott fotóimat válogattam ki, hanem tíz olyan képet, amelyet a leginkább képes voltam Dorka szemével nézni. Például ahogy az Északi-tenger partján ül, és az anyjára gondol, akinél eltöltött néhány hetet, miután az az új férjével kiköltözött Norvégiába. Ezekre a motívumokra csak utalások vannak a Beláthatatlan tájban. Mondhatom, hogy a Jelek a gépről kötettel lesz teljes a kép.

A fotók a saját munkáid, mióta és milyen viszonyban vagy a fotózással?

Amikor a nyolcvanas években nyugat-európai túrára mentünk a Fradival, mindig volt nálam egy Szmena fényképezőgép, apám vette a Nagyvárad téri Ofotértben. Néha előveszem azokat a fotókat, meglehetősen szórakoztató, mit találtam 10-14 éves gyerekként érdekesnek. Az első digitális fényképezőgépemet kábé tizenöt éve vettem meg, de olyan gépem, ami viszonylag profinak mondható, csak pár éve van. A fotózás számomra kicsit kiszakadás a mindennapokból, pihentet, miközben mégis igényel valami figyelmet és koncentrációt. De ez a koncentráció másféle, mint amikor például írok. Ugyanakkor az íráshoz is hasznát veszem a fotóknak. Rengeteg fotót készítek amolyan dokumentációként. Egy-egy helyet, pillanatképet sokszor csak azért örökítek meg, hogy az írás során könnyebben fel tudjam idézni a hangulatot, amin aztán a szövegekben is tovább tudok indulni. Egyszerre segít emlékezni, és beindítja a fantáziát.