dunszt.sk

kultmag

„Nem szabad abbahagyni, mert most kezd igazán működni”

Elidegenedett korunkban a társadalmak túlélése szempontjából talán az emberekkel, a természettel vagy a még meg nem születettekkel szembeni szolidaritás a legfontosabb. Sorozatunkban olyan segítőkkel, aktivistákkal, szociális munkásokkal beszélgetünk, akik a társadalomban valamilyen formában hátrányban élő emberekkel foglalkoznak.

Tíz éve működik Pécsett az Élmény Tár Tanoda, ahol főleg a Gyárváros vonzáskörzetében élő, hátrányos helyzetű családokból származó gyerekek töltik a hétköznap délutánjaikat. S persze gyakran a hétvégéiket, sőt, a szünidejük egy részét is. A tanodát a kezdetek óta működtető Tasnádi Zsófiát kérdeztük a múltról, a nehézségekről, a sikerekről – és arról, hogy mi jelentene kitörést a szegénységben élő családok számára.

Tasnádi Zsófia – romológus és az Élmény Tár esélyteremtő közösségi tér egyik vezetője. Kiskora óta érdekli a cigány világ, és mindig is fontos értéknek tartotta az egymáson való segítést. Az Élmény Tár megalapításával igyekezett esélyt teremteni azoknak a gyerekeknek, akiknek kevesebb adatott meg, mint amennyit mi kaptunk gyerekkorunkban. S ahogy mondja: „Szerencsére ebben remek társaim is akadnak!”

Mikor alapítottátok meg az Élmény Tár Tanodát, és mi volt vele az elsődleges célotok?

2010 márciusában alapítottuk meg az Élmény Tár elődjét, a Menedék Ifjúsági Klubot. Ez az akkor még létező Zenész Ifjúsági Otthonban kapott helyet, ahol több civil szervezet, köztük az Emberség Erejével Alapítvány is, munkálkodott. Kezdetben nem voltak vele nagy céljaink, csak szerettünk volna közösségi programot, hasznos szabadidős programot nyújtani a környéken élő gyerekeknek, kicsit segíteni, felvidítani őket. Aztán évről évre több időt biztosítottunk a gyerekeknek, amikor strukturáltan együtt lehetünk, egyre több programot szerveztünk. 2013-ban nyertünk egy európai uniós pályázatot, amelynek keretében tanodává alakítottuk addigi tevékenységünket. Ezzel egy sokkal strukturáltabb, hivatásszerű munka vette kezdetét.

Milyen életkorú gyerekek járnak hozzátok? Hány tanulótok és hány önkéntesetek van?

Hozzánk nagyrészt általános iskolás korú gyerekek járnak, ők vannak a legtöbben. De a kisebb, ovis tesók és a nagyobb, régebbi mentoráltjaink is bekapcsolódnak bizonyos tevékenységekbe. Jelenleg éppen van két 18 pluszos diákunk, akik kiestek az oktatásból végzettség nélkül, most viszont elhatározták, hogy tanulni szeretnének. Őket is mentoráljuk, támogatjuk a tanulásban. Összesen 55 gyerekkel van kapcsolatunk, 25-30 fiatal mozog nálunk napi szinten. Önkéntes csapatunknak, az ÉlményTársaknak jelenleg 34 tagja van, és nagyon sokat köszönhetünk nekik. Kitartanak mellettünk jóban-rosszban. Vannak, akik időszakosan tudnak bekapcsolódni a programjainkba, de a nagy részük heti rendszerességgel részt vesz az egyéni fejlesztésekben, a műhelyfoglalkozásokon, és a szakmai programok megtervezésébe is bekapcsolódnak. Öten közülük már a háttérfeladatok megvalósításában is aktívan részt vesznek.

Fotó: Czirják Pál

Hogyan zajlik le egy hét az Élmény Tár Tanodában, milyen programok és foglalkozások várják a gyerekeket?

A hétfők mindig a felkészülésé. Ilyenkor nem vagyunk nyitva, hanem megbeszéléssel indítjuk a hetet, majd előkészítjük a hét szakmai programjait. Az ÉlményTársaknak is hírül adjuk, hogy mikor mi fog történni a héten és mibe, hogyan tudnak bekapcsolódni. Kedd délután aztán kinyitunk, 14 és 16 óra között hozzuk át az iskolából azokat a gyerekeket, akiket egyéni fejlesztéssel segítünk a tanulásban. Ezt a szekciót mindig beszélgetőkörrel indítjuk, amit négy órakor is megismételünk. Itt igyekszünk mindenkinek külön tanulópárt biztosítani. 16 órakor áthozzuk a többi gyerkőcöt is az iskolából, és megkezdődnek a délutáni műhelyfoglalkozások. Minden nap más műhely van, egy-egy napon több is párhuzamosan: zene, főzés, társasjáték, kreatív, olvasó, digitális, csajos. Gyakran van, hogy a gyerekek maguknak találnak ki elfoglaltságokat, például kartonból készítenek eszközöket, és azzal játszanak, vagy saját zenés-táncos előadást hoznak létre, amit aztán bemutatnak a többieknek. Ha jó idő van, a délutánokba belefér egy-egy bújócska, méta vagy egyéb mozgásos csapatjáték, és falat mászni is szoktunk, mivel van egy nagy mászótornyunk. Hétvégente is gyakran rendezünk programokat: kirándulások, kulturális események, továbbtanulási workshop.

Nyáron általában napközis táborokat tartunk, és a kihagyhatatlan része a nyárnak az egyhetes balatoni táborunk.

Szerveztek kirándulásokat, adománygyűjtő akciókat, indítottatok tematikus sétákat, amelyekben a hozzátok járó fiatalok is közreműködtek. Melyek voltak számodra a legemlékezetesebb projektek?

Nehéz egyet-egyet kiemelni. Nagyon szerettem az AlkoTárs akciót, aminek keretében amatőr és hivatásos művészek dolgozták fel, gondolták tovább a gyerekek alkotásait. Ezt azután meg lehetett vásárolni egy aukció keretében. Ilyet már kétszer is szerveztünk. De azt is nagyon szerettem, amikor húszórás Mese Maratont tartottunk a Nappaliban. Amíg még volt időm, én is mindig eljártam a balatoni táborokba – mostanában már sajnos annyi a háttérmunka nyáron is, hogy maradnom kell az asztal mögött. Ezek mindig kimerítő, hatalmas élmények voltak, sok nevetéssel, éjszakai gyerekhajkurászással, tele olyan sztorikkal, amiket a mai napig emlegetünk a kollégákkal. A legutolsó éjszakai túránkon sok külsős érdeklődő is részt vett, kb. ötvenen voltunk. Hatalmas kaland volt, kincskereséssel, tábortűzzel, közös sütögetéssel.

Fotó: Czirják Pál

2010-ben hoztátok létre a tanodát Menedék Ifjúsági Klub néven, lassan tíz év telt el azóta. Mi a legnagyobb különbség a kezdeti időszakhoz képest?

Sokkal magasabb szakmai minőségben dolgozunk most. Nyilván jó esetben minden alulról szerveződő, tapasztalatok során fejlődő kezdeményezéssel így van ez, de bennünk mindig nagyon nagy volt a fejlődési, tanulási vágy. Mindig vizsgáljuk, hogy mitől tudunk hatékonyabban működni, hogyan tudunk emelni a minőségen. Nemrég az egyik kedves, nyugdíjas pedagógus exönkéntesünk jelezte vissza, hogy a kommunikációnkból az jön át, hogy sokkal magasabb színvonalon folynak most nálunk a programok, mint mondjuk három évvel ezelőtt. Jó volt ezt hallani, ez a célunk. Strukturáltabban, átgondoltan, következetesen működni. Persze mindennek a kulcsa a remek csapat, akikkel meg lehet ezt valósítani.

Melyek a legfontosabb bevételi forrásaitok?

A humán erőforrás költségét mindig pályázatból próbáljuk megoldani, de két éve már csak külföldi pályázatokat keresünk és adunk be erre, mert úgy tapasztaljuk, hogy kiszámíthatóbbak, mint a magyar államháztartáson átmenő tenderek. Persze itt is nagyobb most már a verseny, és a Covid-járvány sem kedvez a döntési mechanizmusoknak. Nehezebben mennek végbe a bírálatok. Egyéb költségeinket igyekszünk közösségi finanszírozásból megoldani, céges vagy magán támogatóink is sokat segítenek benne. De vannak kisebb, közösségi programpályázatok is, amelyekre szoktunk benyújtani anyagot. Plusz lábnak igyekszünk fejleszteni egy társadalmi vállalkozást is, hogy bizonyos kiadásainkat abból tudjuk fedezni (pl. rezsi vagy a fennmaradó, pályázatból nem lefedett hr). Itt az is a cél, hogy egyetemista önkénteseinknek kiegészítő kereseti lehetőséget is biztosítsunk. Vállalkozásunk fókuszában a rendezvényszervezés áll: gyerek szülinapok, céges csapatépítők, helyszínbérlés, valamint új elemnek szeretnénk beemelni az online tanítást is a szolgáltatásaink körébe.

2019-ben nem csatlakoztatok a magyarországi tanodai hálózathoz. Mi volt ennek az oka?

A tanodákkal kapcsolatos érdekérvényesítő törekvések egyik fő célja hosszú évek óta az volt, hogy a tanodák kapjanak normatív finanszírozást. A 2019-től életbe lépő rendszer erre adott hibrid megoldást: nem normatív finanszírozást biztosít a tanodák számára, hanem hálózatba tömöríti őket, s ha megvan a működési engedélyük, akkor pályázhatnak működési támogatásra. Az változó, hogy milyen időintervallumra kapják meg ezt a támogatást – most éppen három évre ítélik meg. Az érdekérvényesítés szempontjából ez a mostani rendszer lényeges eredmény, amit nem is szeretnék kisebbíteni. Sok tanodának ez biztos forrást, vagyis fennmaradást jelent.

A mi szemléletünk viszont az évek során arra fordult, hogy minél inkluzívabban tudjunk működni. A tanodarendszer intézményesítésével tulajdonképpen ki lett mondva, hogy az oktatási rendszer nem működik megfelelően, van egy jelentős réteg, akik leszakadnak a többiektől, és nem tudnak a frontális oktatásban a tantervnek megfelelő ütemben haladni. Az évek során, amíg kimondott tanodaként funkcionáltunk, rájöttünk, hogy mi egy sokkal integráltabb helyet szeretnénk működtetni. Egy olyan helyet, ahol a gyerekek tanulási nehézségektől és társadalmi háttértől függetlenül találkozhatnak egymással, és tartalmasan eltölthetik a szabadidejüket. Ez volt az egyik oka, hogy nem csatlakoztunk a hálózathoz. Így is sokat harcolunk azzal, hogy a tanároknál átmenjen, hozzánk nem csak problémás gyerekek járhatnak, szuper a közösség és a hangulat, szívesen látunk mindenkit, aki ennek részese szeretne lenni. És persze segítünk azoknak, akik nehezebben boldogulnak az iskola útvesztőiben.

A döntésünket befolyásolta egy évekkel ezelőtti ügy is. 2015-ben nem nyertünk egy olyan tanodás pályázaton, amelyről azt gondoltuk, hogy már tapasztalattal rendelkező tanodaként jó eséllyel indulunk. Sok régi tanoda került hozzánk hasonló helyzetbe, és a nagy felháborodás miatt kiírtak egy pótpályázatot. Ott sikerrel jártunk, de így is sokkal kevesebb pénzhez jutottunk, mint ahogy terveztük. A tanodapályázat bukása akkora csalódás volt számunkra, hogy megfogadtuk, többé nem öljük az energiánkat ilyen pályázatokba, inkább külföldi támogatókat célzunk meg. 2015-ben azt az üzenetet kaptuk a pályázatunk elutasításával: mindegy, hogy milyen a szakmai munkánk, hogy milyen tervet nyújtunk be, mindegy, mennyi tapasztalatunk van, nem ez alapján ítélik oda a támogatást. Kiszámíthatatlanná váltak számunkra ezek a platformok és nem akartuk ennek újra kitenni magunkat. Ez volt a másik indok, ami miatt nem csatlakoztunk.

Harmadrészt pedig a pályázattal, a működési engedéllyel csak a minisztérium által elfogadott szakmai tervet valósíthatjuk meg. Ezt pedig nem akartuk, hiszen az ott van az iskolában is, mi pedig sokkal flexibilisebben szerettünk volna tovább működni, gyakorlatiasabb szakmai irányokat választottunk magunknak. Így folyamatosan a gyerekek igényeire tudunk reflektálni, és számunkra ez a legfontosabb.

Úgy tudom, hogy a jelenlegi ingatlanotokat egy felajánlásnak köszönhetitek. Ez hogyan történt?

Az egyik barátunk megkeresett minket egy ötlettel. Beajánlott minket az egyik gyerekkori barátjának, aki egy megbízható civil szervezetet keresett Pécsen, mert korábban már többször megütötte a bokáját azzal, hogy nem arra költötték a pénzt, amire ő szánta. Így találkoztunk ezzel a gyerekkori baráttal, beszélgettünk egy órát, és kiderült, hogy a társadalmi problémákról és az egymáson való segítésről nagyon hasonlóan gondolkozunk. A kapcsolatot csak mélyítette, hogy ő is abba az iskolába járt, ahova a gyerekeink nagy része. A beszélgetés végén aztán megkérdezte, mire volna szükségük. Mivel akkor már fogytán volt a pénzünk, és az akkori bérelt helyünket nem sokáig tudtuk volna fizetni, ezért azt mondtam, hogy kellene nekünk egy hely, ahol nyugiban működhetünk. „Nagyszerű, úgyis éppen házat terveztem venni Pécsen” – mondta erre, mi pedig a következő egy hónapban végignéztük az az összes eladó ingatlant a környéken, míg végül rátaláltuk a megfelelőre. Az illető azóta már a szomszéd házat is megvette, azt is használjuk, és nagyon boldogok vagyunk itt. Rengeteget dolgoztunk és dolgozunk a kerten, a berendezésen, a szépítésen, de mindent a magunk képére formálhatunk, és ez szuper!

Fotó: Czirják Pál

Látsz-e változást abban, ahogy az állam, a társadalom és a közvélemény kezeli a szegénységből fakadó problémákat?

Sajnos nem sokat. Az állam 2010 óta a közoktatásban azt üzeni azoknak a gyerekeknek, akik nehezebben találják a helyüket az iskolában, ha nem vagy idevaló, menj el minél előbb. Nyilván a szülők is ezt érzékelik. Ha szegény vagy, a te hibád. Én sajnos ezt az üzenetet érzem. Sok mindenből lejön ez: a gyöngyöspatai eset, a koronavírus járvánnyal kapcsolatos intézkedések, illetve a szociális intézkedések hiánya ebben a helyzetben, a szociális segítő szféra meg nem becsülése. A közvélemény ugyanakkor szerintem kezd megértést mutatni a szegények irányába. Legalábbis nekünk egyre több a támogatónk, akik érzékenyen fordulnak a probléma felé, segíteni akarnak. Sokan meglepődnek, amikor arról mesélünk nekik, hogy Pécs belvárosától csupán három kilométerre olyan lakásokban laknak családok, ahol nincsen folyóvíz, fürdőszoba, a WC-k pedig az udvar közepén állnak. És természetesen pottyantósak.

Hogyan lettél tanodavezető? Mi vitt téged erre a pályára?

Az elejétől benne voltam az események közepében, én szerveztem össze először az önkénteseket, a foglalkozásokat, mindig is én egyengettem a szakmai munkát és menedzseltem a háttérmunkát. De nálunk nincs túl nagy hierarchia, csak mindenkinek más a feladata. Jelenleg négyen vezetjük a tanodát: három mentor munkatársam és én. Együtt hozzuk meg a döntéseket, jelöljük ki az irányokat, és ez nagyon jó érzés. Mindenben számíthatunk egymásra. Én egyébként a gimi után egy alternatív színházi társulatnál, az Üres Térnél kezdtem el tevékenykedni, mint produkciós vezető. Ott nagyon sok tapasztalatot szereztem, beletanultam a menedzselésbe, a szervezésbe és a civil szervezeti ügyvitelbe. 2009-ben egy pályázatból egy pécsi szegregátumban kezdtünk előadóművészeti, vizuális művészeti foglalkozásokat tartani a helyi, szegénységben élő gyerekek számára egy elhagyott moziban. Nagyon élveztem azt a projektet, és már akkor kezdett körvonalazódni bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, így amikor Nyirati András barátom ifjúsági klubot kezdett szervezni a Zenész Ifjúsági Otthonban a környék hátrányos helyzetű gyerekeinek, magam jelentkeztem segítőnek. Mindig is közel állt hozzám ez a szakma, apukám szociológus is volt, és gyakran vitt magával az Ormánságba, cigánytelepekre. Ez mindig nagyon érdekes volt.

Mikor érezted először, hogy jó úton jártok, hogy hasznos, amit csináltok? Érezted-e bármikor azt, hogy eleged van, hogy szélmalomharc az egész, és befejezed? Mennyire nehéz számodra feldolgozni az esetleges kudarcokat?

Először könnyű volt hasznosnak érezni magunkat, mert a gyerekek akkora lelkesedéssel és örömmel jöttek, hogy tudtuk, hiánypótló, amit csinálunk. Azóta is folyamatosan vannak megerősítéseink. Visszatérnek kamaszok, akik kérik, hogy segítsünk nekik továbbtanulni. Érkeznek visszajelzések a tanároktól, hogy a gyerekek jobban értik a tananyagot a suliban, megtalálják a helyüket, látszik rajtuk a fejlődés. Nagy élmény egy-egy sikeres szülői gyűlés, arról nem beszélve, milyen jó látni, hogy a gyerekek mennyire érdeklődőek és aktívak, ha elmegyünk velük valahová. Szemmel látható a változás, ha velük töltöd az időt. Vannak persze hullámvölgyek, de azt maximum fáradtság és túlterheltség miatt éreztem, hogy nem tudom folytatni, hogy túl sok, de erre mindig van megoldás, például a szupervízió. Ilyenkor megbeszéljük a munkatársakkal, hogyan lehetne jobban elosztani a teendőket. Azt gondolom, nagyon különleges dolgot hoztunk létre, s ezt nem szabad abbahagyni, mert most kezd igazán működni. Ehhez idő kell. A kudarcokat én rosszul kezelem, mert borzasztóan megfelelési kényszeres vagyok. De idővel el szokott múlni a kétségbeesésem, rossz érzésem, szomorúságom, és minden ilyen helyzetből tanulok valamit. Segít, hogy türelmesebb, megfontoltabb legyek.

Lassan tíz éve kíséred figyelemmel a szegénységgel küzdő, előítéletektől sújtott családok helyzetét Gyárvárosban. Mi az, ami valódi segítséget nyújtana abban, hogy ne termelődjön újra a szegénység és a kilátástalanság? Mi a felemelkedés legnagyobb akadálya?

Az oktatás! Egyértelműen! Meg persze a szociális szféra fejlesztése. Az oktatás színvonalát drasztikusan meg kellene emelni. Jelenleg a tanárszakma teljes lealacsonyítása zajlik, amit a pedagógus életpályamodell-maszlaggal próbálnak elfedni. Valós értéknövelés nincs benne, miközben a minősítési rendszer hatalmas terheket ró a tanárokra. És persze mindig mindenki megfelel, pedig ismerek olyan mestertanárokat, akiket már nem is szabadna gyerekek közelébe engedni. A tanárok nagy része borzasztóan túlterhelt, kiégett, és attól, hogy egy iskolában alkalmaznak alternatív pedagógiai eszközöket, még nem biztos, hogy a szemlélet gyermekközpontú lesz. Nagyon rossz az iskolák összetételének elosztása is. Tőlünk nyugatabbra nem létezik a teljesen szabad iskolaválasztás. Ez biztosítja, hogy ne jöjjenek létre szegregált intézmények – nálunk rengeteg az ilyen. Az itt tanító pedagógusok viszont nincsenek magasabban kvalifikálva, jobban megfizetve. Azoknak a gyerekeknek, akik nehezebben tanulnak, sokkal magasabb minőségű oktatásra lenne szükségük, ennek a feltételei azonban nincsenek megteremtve nálunk.

A szociális szféra szintén szörnyű helyzetben van. Ott is igen alacsonyak a fizetések, és túlterheltek a kollégák. Ahogy az oktatásban, úgy ebben a szférában is súlyos munkaerőhiány van, kevesen akarnak tanárok vagy szociális munkások lenni. Hatalmas összegeket kellene ezeknek a szféráknak a fejlesztésére fordítani, emellett csökkenteni az adminisztrációs terheket. A szociális segítők kezében majdhogynem semmi sincs, amivel hatékonyan tudnák segíteni az elesetteket. Az adósságkezelő programok megszüntetésével az utolsó lehetőséget is elvették tőlük, amivel következetesen lehetett segíteni. Maradt a ruha-, ételosztás, ügyintézés. Persze az első kettő is leginkább akkor, ha összegyűjtik maguknak, de nekik nem ez lenne a feladatuk, a munkájuk során ennél sokkal holisztikusabb szempontokat kellene figyelembe venniük.

Addig nem lesz változás, amíg nem vesszük tudomásul, hogy az oktatás területén szemléletváltásra van szükség. El kell felejtenünk az idealizált „padban ül, tanul, rendesen viselkedik” diákképet. Ma már az osztályok nagy része képességeket tekintve és kulturális értelemben is sokszínű, vagy annak kellene lennie. Valós képességalapú oktatásra volna szükség, nem pedig csak beszélni róla, beleírni a NAT-ba, miközben a feltételek nincsenek hozzá megteremtve.

A sorozat első részében Telečki Boris pszichológus, aktivista a szerbiai szociális hálón tátongó lyukakról beszélt.

A sorozat második részében Koreck Mária a hátrányos helyzetűekkel végzett romániai munkáról beszélt, illetve arról, hogy az állam segítsége és az önkormányzatokkal való szoros együttműködés nelkül nincs továbblépés, csak konszolidálni tudják a nyomort.

A sorozat negyedik részében Hunčík Gabriellát kérdeztük, aki hosszú évekig dolgozott szociális munkásként a tengerentúlon, ahol főleg kanadai őslakosokkal dolgozott.

A sorozat ötödik részében Bóka Idával beszélgettünk arról, hogy hogyan építhetőek le a sztereotípiák, és miért fontos megtanítanunk a fiatalokat a kritikus gondolkodásra.

A sorozat hatodik részében Nyikó Anettát kérdeztük, aki súlyos fejlődési rendellenességgel született, tizenegy műtét kellett ahhoz, hogy pár lépést meg tudjon tenni. Ma informatikusként dolgozik, slammel, zenél és pert indított azért, hogy megfelelő ellátást kapjon.

A sorozat hetedik részében Köböl Tibort kérdeztük, aki egy civil hálózaton keresztül segíti izomdisztrófiás sorstársait.

A sorozat nyolcadik részében Horváth Tiborné Mohácsi Tímeát kérdeztük, aki a Hátrányból Győzelem Kulturális és Érdekképviseleti egyesület élén próbál közösségi életet szervezni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.

A sorozat kilencedik részében Kozma Julia szociális munkást, családsegítőt kérdeztük, aki a gyerekek fejlődését segíti.

A sorozat tizedik részében Horn Tamást, az Adománytaxi működtetőjét kérdeztük.

A sorozat tizenegyedik részében Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakemberrel, pszichodráma pszichoterapeutával és meseterapeutával beszélgettünk olyan kérdésekről, mint: Vajon milyen mintázatok alapján húzzuk meg a határainkat? Tisztában vagyunk-e a szociális szükségleteinkkel, és riaszt-e a radarunk, ha azok korlátozását érzékeli? 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket