„Én vagyok az ajtó, amin mindenki kisétál…”

Szabó Imola Julianna Holtak aranya, holdak ezüstje című könyve kétnyelvű, azaz lengyel–magyar kötet. De a kétnyelvűség nemcsak a lengyel és magyar kultúra közötti átjárás és átjárhatóság szempontjából érvényes e könyvre, hanem a kép és szöveg együtt- és elmozgásait tekintve is. Ha a szerző korábbi köteteit nézzük: a Varratokat (aminek képi világát Palman Zsuzsi álmodta meg), a Kinőtt szívet (Marosi Krisztina illusztrációi által megteremtett erőteljes vizuális világával) és a Lakása van bennem című verskötetet, mindhárom esetében meghatározóak a kép és szöveg szoros összefonódásai. Ennek jegyében a Holtak aranya és holdak ezüstje című kötetnek a gerincét szintén a vizuális és a verbális nyelv megsokszorozódott összekapcsolódásai és párbeszéde teremtik meg. Ugyanakkor a Lakása van bennemhez hasonlóan itt szintén a szerző grafikái és vegyes technikájú montázsai adják e kötet vizuális világát, mintegy folytatva, kibontva, tovább- és újragondolva annak képi nyelvezetét.

A Holtak aranya, holdak ezüstje a lengyel monda- és hiedelemvilág számos ismert legendáját és meséjét idézi meg, de nem a történetek maradéktalan elmesélése révén, hanem azon keresztül, ami megmaradt belőlük. A nyomok bukkannak elő, amiből felfejthető egy-egy arc, érzés, fény, fájdalom, hang, illat.

Az itt található mondák és legendák újragondolt történetek, amelyek egyben arra is ösztökélnek, hogy a hozzájuk való viszonyulásunkat is újraértelmezzük. E kötet tulajdonképpen a széttörtség és töredékesség révén mutat rá a teljességre, azáltal, ahogy a történetek egy-egy darabkán keresztül vezetnek el bennünket az egészhez. S egyben olyan kérdéseket is felvet(het)nek az olvasóban, hogy a régi mondákat miként lehet ma megragadni, vagy akár azt, hogy mi mindent takarhat/jelenthet számunkra a teljesség?

A Holtak aranya, holdak ezüstje történetei három narratíván keresztül szólalnak meg: mindenik történettel elsőként az egyes mondák cselekményének főbb vonalait tömörítő rezümében találkozunk, őket követik a több réteget és képet egymásba csúsztató montázstechnikával készült illusztrációk, majd harmadikként a mondák szereplőit és eseményeit ábrázoló prózaversek olvashatók, amelyek sok esetben a megidézett szereplőknek adnak hangot. E narratívák egymást kiegészítve együttesen adnak teret a sokszempontúság és többszólamúság érvényesülésének, mivel Szabó Imola Julianna kötetében egyszerre vannak jelen az ún. objektív és a személyes beszédmódok. Ugyanakkor nem csak az roppant izgalmas, ahogy e narratívák egymáshoz kapcsolódnak, hanem az is, hogy közöttük hol, hogyan maradnak repedések és hasadások, illetve azok vonalai miként húzódnak, hiszen ezek is további megannyi történetet rejtenek. Egy olyan világ elevenedik meg általuk e kötetben, ami egyszerre mutatja meg a teljesség és a széttöredezett mindenség sokarcúságát, az átmenetet és az úton levést a múlt és a jelen, az élet és a halál, Isten és az Ördög, a jó és a rossz, a szeretet/szerelem és gyűlölet, az elképzelt és a valóság és nem utolsó sorban a két kultúra között.

Erőteljes líraiság köti össze és simítja egymásba/ra a képet és a szöveget a kötetben. Erre utal már a kötetcím betűsorának tipográfiája is azzal, ahogy egymásba kapaszkodnak a verbális és vizuális nyelv eszközei. Az arany színnel szedett magyar és az ezüst színű lengyel nyelvű cím szavaiban található O betűk belső terét belakja egy-egy kép: egy, a Föld kerekségére utaló domb tetején álló kisház, egy kék madár, lubickoló hal, hulló falevelek, végül pedig egy fa képe, melynek koronája betölti az O-betű belsejét, s alant láthatjuk a fának a talaj felé nyúló gyökereit, ahogy kapaszkodót keresnek. E képek nemcsak a cím légiességét nyomatékosítják, hanem további ősi szimbolikus tartalmakat is mozgósítanak, ahogy behozzák a ház képén keresztül a biztonságot, otthont, a madár révén a szabadságot, szárnyalást, a hal képével a hitet és a kereszténységet, a hulló levelek az elmúlást idézik fel, és a fa ábrázolása pedig egyszerre mutatja meg a láthatót és a láthatatlant, rámutatva a teljesség jelentésrétegeire.

De valójában a kötet valamennyi illusztrációját a kép és szöveg rétegeinek egymásba simulása határozza meg: remekül mutatja e szoros együttmozgást például a Twardowski Mester és az ördög című mese illusztrációja, amelynek főszereplője, miközben a szöveg szerint zsoltárokat énekel, aközben a képen az éjszakába olvadó alakját, akárcsak a lába alatt levő Holdat, Lengyelország térképének egy-egy részlete tölti ki, amelyen jól kivehetők a települések nevei. A mesék nagyrészének képi ábrázolásában a fókuszpontba az elbeszélt történet rétegeinek egymásra és egymásba simulása kerül, ez különösen erőteljes pl. a Farkasember, Sellők, A Baziliszkusz vagy A Szandomir mellett alsó seregek illusztrációi esetében

A lengyel kultúra és történelem számos ismert alakja elevenedik meg a kötetben, így például Wanda királylány, akinek emlékét egy híd is őrzi Krakkóban a Visztula felett, Krakkó minden bizonnyal egyik leglátogatottabb helyének, a Wawel-hegynek a sárkánya, vagy a lengyelek körében méltán tisztelt és szeretett Jadwiga, aki kórházakat alapított, betegeket gyógyított és fáradhatatlanul segítette a szegényeket. Több eredetmondát is találunk a kötetben: például Lengyelország egyik legismertebb tavának és egyben felejthetetlen látványú tengerszemének, a Morskie Okónak a keletkezési történetét vagy a szandomiri székesegyház évről évre tartott „szakácsmiséinek” eredetéhez kötődő legendát, ami elmeséli, hogyan okozta a barlangban menedéket találó sereg vesztét a kíváncsi szakácsnő. De előbukkan az északi és szláv hit- és mesevilág ismertebb hősei közül a sellő, a tündér, a farkasember, a rémasszony, a baziliszkusz és az óriások különleges világából megmutatkoznak a sztolemek is.

A Holtak aranya, holdak ezüstje történeteit kétségkívül összeköti, hogy egytől-egyig az ember és a természet erőinek sokarcúságát mesélik el. Ennek jegyében szólal meg például tömör, egyenként is letaglózóan súlyos mondataiban az Áfonyabokor verselbeszélője „Erőm a rabság. Ujjam az ösvény. Belém zárva haldoklik az erdő egyetlen átka: az élet. […] A harmatcseppek várandósága, a tavasz ki nem hordott virágai. […] Közös lesz bennünk a megfosztottság. Szeretnünk kellene egymást.” (49.) Hasonló kettősség jellemzi a Csecsemő sarka című prózaversben megszólaló anya és gyermeke hangját: „Tavaszban vajúdó törzsek megfáradtságával próbállak óvni, mióta óriásnak szültelek a törpék birodalmában. Az én otthonom is a kirekesztés. Az én váram előtt is az egyedüllét bástyája” – olvashatjuk az anya vallomásában, amire hasonlóan megrendítő a válasz: „Kő vagyok. A gyermeked. Akinek, mostál, akinek építettél. Akinek semmi helye e világon.” (57.) A Menyecskeszem szintén remekül illusztrálja, hogy ugyanaz a helyzet és kapcsolat mennyire másként élhető meg. Először az otthon maradt feleséget látjuk, majd a távoli harctéren levő férjet, s végül a közéjük férkőző vágyat, ami összeköti és eloldja őket egymástól. Zseniális, ahogy terítékre kerülnek a legtávolibb, s mégis egymást kioltó elementáris érzések: az undor és megvetés, és másik oldalról a sóvárgás (61.).

Szabó Imola Julianna kötete egyszerre, több perspektíván keresztül mutatja meg tehát az ember és ember kapcsolatát, vívódásait, szorongásait, egymásra utaltságát, a természet elemeit és történséseit, de mindvégig szem előtt marad mindaz, ami összeköt bennünket, ahogy például a Savanykás című írásban olvashatjuk: „A ház két repedésen bújik önmagába. Apám tégla. Anyám malter. Én vagyok az ajtó, amin mindenki kisétál.” (65.)

Szabó Imola Julianna: Holtak aranya, holdak ezüstje. Cser Kiadó, Budapest, 2020