Egy tömegsír kiásása

Európa második világháború utáni történetének legnagyobb embermészárlása 1995 júliusában a kelet-boszniai Srebrenicában és környékén történt. A bosnyák rendezőnő, Jasmila Žbanić erről készített filmet Quo vadis, Aida címmel, az ENSZ-erők, a UNPROFOR kötelékébe tartozó holland csapatok bénázásáról, a Ratko Mladić vezette boszniai szerb csapatok agressziójáról, megint csak egy vallásnévvel (muslimani) meghatározott embercsoport Endlösungjáról. Persze rossz úgy krimit nézni, hogy tudja az ember a végét.

A címet lehet utálni. A kortárs sajtószcénában a „quo vadis…” előtagú címekért büntetőpont járt, de így sem sikerült az ezredfordulóig kiirtani a sienkiewiczkedő modorosságot, az becsatlakozott a „Ianus-arcú rendszerváltás” és a „Félelem és reszketés Alsómocsoládon” típusú címözönhöz. (Utóbbi patternért magam is felelős vagyok, sorry.) Aida középkorú srebrenicai nő, jól beszél angolul, azt is tanította a gimiben, a hollandoknak tolmácsol. Menő meló volt a kilencvenes évek második felében, magam is ismertem több haditolmácsot, akik a Taszár–Bosanski Brod–Szarajevó útvonalon fordítottak az Egyesült Államok hadserege jelenlévő reprezentánsainak. Csakhogy ahhoz, hogy az amerikaiak megérkezzenek a világnak e kieső, számukra mindenképpen egzotikus szegletébe, meg kellett történnie annak a mészárlásnak, amit hülye című filmünk tárgyaz. A Nyugat-Balkán (azelőtt: Jugoszlávia) koneszőrjeinek kicsit sem ismeretlen Aida figurája, archetoposza. Láncdohányos farmeringes középkorú nő, úgy tud csimpaszkodni a cigibe, mint Szájer az ereszbe, ravasz és gyanakvó, kiismerte már a nyugatiakat, a keletieket meg deplane: 1991, a legújabbkor Balkán-háborúinak kezdete óta a szerbszomszédot, szerbtanítványt, szerbtábornokot, szerbminiszterelnököt is kiismerte. Tudja és féli Mladić, Karadžić, Ražnjatović Arkan nevét.

A dolog közepébe érkezünk, a kelet-boszniai kisváros bekerítve, bekerítették a csetnikek és a Republika Srpska katonái, túl sok jót épp nem várhatnak. Négy éve tart a háború, ők is olvasták a The New York Timesban John Burns híres interjúját Bronislav Herakkal. (Herak megtévedt húszéves boszniai szerb fiúként mesél az ismert haditudósítónak az üres szállodába tucatszám kényszerített bosnyák asszonyokról, lányokról, és hogy a kikényszerített szex nem petit mort-ban, de igazi halálban végződött.) Aida nem csak korfestő és a térszínhez hűen illeszkedő figura, Aidának férje van és két fia. Férje történelemtanár, van elképzelése, hogy mi úszik le a Drinán, mit választ el a folyó (mi azért mondjuk ki: Kelet-, és Nyugat-Rómát), amire Ivo Andrić hidat képzelt. Képviseli a városlakókat a szerb katonai vezetők előtt, Mladić még szóra is méltatja, aztán az első martalóc pofán méri. Hamdija és Sejo, a két huszonéves fiú katonakorú. Hamdija és Selo fokozottan veszélyeztetett. De Nihad Selmanagić, a férj is az – senki nem vállalja, hogy a holland bázison összegyűlt srebrenicaiak szószólója legyen, Aida nagynehezen és nem is elsőre eléri, hogy a hajdani iskolaigazgató férj bekerüljön a már lezárt bázisra a fiaival, és a srebrenicaiak szószólója lesz.

Így is történik, Selmanagić úr ott ül Kerremans ezredessel és segédtisztjeivel Ratko Mladić asztalánál, aki beleegyezik, a hollandok csinálják csak meg az evakuálási terveket, ők csak a végrehajtásba gondolnak belefolyni. Mladić Kerremanst sarokba szorítja, megalázza, mintegy oldásként köt a koros Selmanagić úrhoz, kérdi, mit csinál a polgári életben. Történelemtanár – mondja. Mladić (szerepében: Boris Isaković) mindentudóan elhúzza a száját – képzeli. „Ezt a kupolát Szokoli Musztafa budai pasa építtette ősi fürdőnk fölé 1566-ban” – írja a felirat a Rudas-fürdő falán, és Mladić belegondol, hogy ez a Selmanagić nevű történelemtanár vajon mit gondol Mustafa Sokolovićról, aki még a budai vilajetet is irányíthatta. (A filmbeli Mladić arckifejezéséről az isztriai dalmata autószerelő arckifejezése idéződik meg két év előttről, aki a durrdefekt utáni kerékcserében nézegette a barátnőm által kölcsönbe szerzett autón [VW Sharan] a rendszámot [SB – Nagyszeben, Sibiu, Hermanstadt], hallgatta az egymás közti [magyar] beszédünket, kicsit értetlenkedve. Monarchikus lingua franca, mint egy csehszlovák pincérrel negyven éve, „ungarisch aus Siebenbürgen”, ja, azt érti és láthatóan elvonul lelki szemei előtt a knini és a gospići krajina, a bihaći enklavé, vukovari, szlavóniai vérengzések, a nyugat-hercegovinai horvát erőd („itt nem terem más, csak kövek, kígyók és usztasák”), a Waffen SS Handžar divíziója Totenkopfos fezben és a „hideg napok” Noviszádja [ahol Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám Bada Dada szerint], szóval az a régén annyit emlegetett „leopárdbőr-mintás etnikai térkép”.) Mladić mázolni jött. Egyszínűre.

Az igazi Mladić sertésebb, mint a filmbeli.

Pedig utóbbi sem kutya. Kerremans ezredest úgy eteti Ratko Mladić tömeggyilkos, mint húsz évvel később Orbán az EPP-t, egyszerűen nem hiszi el a nyugati ember, hogy lehet ennyire hazugnak, álnoknak és aljasnak lenni. Kerremans ezredes folyamatosan légicsapást igényel, kér, követel, de mindenki nyaralni van, európai július, balkáni tahók ellen a halkés az éjszakában kevés, két civilizációs grádiccsal hátrébb lévő szadisták gúnyosan csinálnak hülyét belőlük. Jasmila Žbanić filmjével nem született meg a kilencvenes évek Balkán-háborúinak nagy filmje. 2006-os dolgozata, a Szerelmem, Szarajevó (Grbavica: The Land of My Dreams) szubtilisebb eszközökkel dolgozik, az egyedülálló anyuka-lánya konfliktus – gimis női vécében vita, kinek az apja hol, hogyan lett mártír Foča, Goražde, Bijeljina külterületén – finomabban vetíti előre a kollektív PTSD-t, ami rátelepedett Boszniára. Mert, hogy befejezzem, Mladić a gondosan megtervezett evakuálás végrehajtása során a férfiaknak azt a csoportját, akikeket a kamera követ, buszba ülteti, a bánásmód határozott, de nem kirívó. A város szélén egy tornaterembe terelik őket, vannak vagy százan, a tornaterem olykor vetítő is, a magasban két komoly rés is van a vetítőgépeknek. Az utcán focizó szerb gyerekek fel sem neszelnek a zárttéri gépfegyver-ropogásra.

Kisszogáltatottság, ez volt a kulcsszó, mikor Ademir Kenovićtyal találkoztunk Szarajevóban 1993-ban. Nem fogom most elmesélni az egész hajdani túrát, már csak azért sem, mert megtettem korábban. Kenović filmes műhelyt működtetett ekkor, elhívtuk Pestre, egész fesztivál lett belőle, vitték tőlünk Salzburgba és Prágába, Szegedre és Pécsre is. Egyik rendezője, Pjer Želica a Gellért-hegyen, a Citadellánál gyönyörködött 1994-ben a panorámában, megkérdezte, mi az a nagy épület a távolban. Mondták neki, a Keleti pályaudvar. Oké, válaszolt, majd arról kezdett beszélni, hogy 1 db 120 mm-es aknavetővel innen odáig mindent tudna kontrollálni, majd komolyra fordította a szót: „Budapestnek nagy előnye, hogy van metróhálózata, majd mikor háború lesz, akkor sokan megbújhatnak ott. De ne feledjük egy percig sem: ott nagyon hideg és nagyon sötét lesz.” A háború nagyon hideg és nagyon sötét – nyáron is. A srebrenicai mészárlás hírét 1995 július közepén vette az amerikai elnök, Bill Clinton. A NATO (Egyesült Államok) repülőszázadai ekkor kezdték meg a boszniai szerb katonai létesítmények bombázását, ezzel páruzamosan, illetve erre ráépülve kezdődött meg a horvát hadsereg „Vihar” („Oluj”) offenzívája, mely a szerb erők vereségét eredményezte.

Ovastam pár éve valahol, hogy egy holland, nem tudni, hogy az ott szolgálatot teljesítő UNPROFOR egység volt tagja, vagy egy random Feyenord-szurkoló, kávézót nyitott és Srebrenicába költözött, vezekelni. Van mit vezekelnie a Nyugatnak, van mit az oroszbarát szerbeknek, és van az önkéntes afgán, palesztin, líbiai mudzsaheddineket odaeresztő bosnyák muszlimánoknak is felelőssége. Ez a film, itt és most, Ratko Mladić és távolabbról Slobodan Milošević felelősségét boncolgatja. A gyilkos szomszédokat, az ellenséges különleges erőkhöz csatlakozott hajdani kedves tanítványokat is megmutatja, de az igazi, az erős, az összefoglaló kép mégiscsak az, ahogy Aida (Jasna Djuričić) reménytvesztve belekapaszkodik a cigarettájába.

A film adatlapja.