dunszt.sk

kultmag

Nem(zedék)i identitás, avagy a Z generáció hangjai

A Z-generációt bemutató Genera+ion az HBO Max legújabb dobása, amire nemcsak azért érdemes figyelni, mivel a Girlst jegyző Lena Dunham is a sorozat producerei közé tartozik, hanem mert szerzői rendhagyó módon egy apa és lánya duó, Daniel and Zelda Barnz. Zelda Branz tizenkilenc éves, és kétségkívül szokatlan, ám bátor stratégia, hogy egy sorozat létrehozásába és gyártásába egyaránt bevonjanak valakit, aki a legjobban ismeri a bemutatni kívánt korosztályt. Ráadásul a Genera+ion egyik szereplőjéhez hasonlóan Zeldát is két apa nevelte fel, és ahogy az több interjúból is kiderült, ez számos módon hatott a sorozatot erősen meghatározó queer tematikára. És ahogy a Girls közel tíz évvel ezelőtt a mostani harmincasok mindennapi nehézségeit igyekezett újszerűen realista módon ábrázolni, a Genera+ion (az Euphoria vagy a We Are Who We Are után) hasonló célt tűz ki.

A Genera+ion tehát néhány nyugati-parti kisvárosban élő gimnazista mindennapjaiba enged bepillantást, és alapvetően egy klasszikus coming-of-age történetet láthatunk. Noha egy-két szereplő kiemelten fontossá válik, inkább valamiféle generációs életérzést próbál átadni, amelyben különösen fontossá válik a társadalmi nem és a szexuális orientáció kérdésköre. A Genera+ion elsőre talán kissé szájbarágós módon próbálja a nézőkbe súlykolni, hogy alapvetően a kamaszok identitáskeresése és az ezzel kapcsolatos krízishelyzetek érdeklik. Eleinte ez a stratégia túlságosan is „megírtnak”, rendezettnek hat, szemben például a már említett sorozatokkal, amelyek noha szintén behoznak olyan aktuális témákat, mint a transzneműség vagy a nonbinaritás, ezt árnyaltabban és kevésbé direkt módon teszik.

Ugyanakkor a Genera+ionben tapasztalt túlzott kimondás, tematizálás vagy politikai korrekt nyelvezet egy másik értelmezést is előhív: a sorozat számos szereplője éppen azzal kűzd – és ez végső soron minden fiatalokról szóló filmre igaz –, hogy valamilyen legyen. És hogy ezt definiálni tudja. Ahogy a sorozat halad előre, egyre inkább az az érzése a nézőnek, hogy ez a direktség épp az uralkodó társadalmi elvárásokra reflektál: egy olyan világra, ahol nem lehetsz csak úgy valaki, mivel mindennek muszáj nevet, kategóriát adni, és ahol az identitásodat folyamatosan értelmezni kell. Ez a valahova tartozás és valamivé válás generációnként és korszakonként más lehet, a Gener+ionben pedig egyértelműen a gender tematika válik a leghangsúlyosabbá.

A sorozat legszabadabb és egyik központi karaktere a fekete, queer Chester (Justice Smith): ő az, aki mintha már túl lenne önmaga elfogadásának dilemmáján, és teljes mértékig önazonos tud lenni. Justice Smith játéka tényleg felszabadító, és pontosan érzékelteti azt is, hogy hiába Chester koraérettsége, eközben ő is ugyanolyan magányos tud lenni, mint a nála sokkal bizonytalanabb és zavarodottabb szereplők. Az ő ellenpontja a frusztrált, állandóan zavarban levő és biszexualitását megkérdőjelező Nathan (Uly Schlesinger). Nathan éppen ezért vonzódik Chesterhez – akinek az utolsó részben egy teljesen összezavarodott, ám mégis őszinte hangüzenetet hagy –, mivel megtestesíti mindazt, ami ő úgy érzi, sosem tud lenni. Valójában nem a fiú, hanem a belőle áradó szabadság vonzza. Ez a két szereplő helyezkedik el a skála két végpontján a többiek pedig gyakorlatilag a legkülönbözőbb konstellációkban mutatják be azt, hogy mennyire gazdag és változatos módokon lehetünk képesek kifejezni magunkat, ha ehhez van bátorságunk és támogató közegünk.

Számos további jelenetben érezhetjük azt, hogy a sorozat kevésbé a finom érzékeltetést és utalást, hanem inkább a kimondást és a felfokozottságot részesíti előnyben. A szereplők kaotikus, konfliktusokkal teli és sokszor magányos pillanatait egy intenzív és lendületes képi világ, valamint kifejezetten jó soundtrack kíséri, ami egyfelől megadja a sorozat lendületét, ugyanakkor sokszor a néző azt is érezheti, hogy egyre nehezebben tud ezzel lépést tartani. A felfokozott ritmushoz tartozik, hogy az egyes részek nagy százaléka különböző képernyőkön zajlik: sajnos a fiatalokról szóló sorozatok gyakori problémáját a Genera+ionnek se sikerült megoldani, mégpedig hogy miként érzékeltessék a social media túlzó jelenlétét anélkül, hogy folyamatosan le kéne állítanunk az adott részt, hogy elolvassunk egy fontos üzenetváltást a telefonokon.

Az első, a fentiek miatt kissé zavaros három rész után a sorozat szerencsére egyre inkább az egyes szereplők, motivációik és családi hátterük mélyére néz, és ekkor válik igazán izgalmassá a széria. Ez egy olyan szálat visz a sorozatba, amely megérdemelte volna, hogy még részletesebben kibontsák: például jó lett volna többet megtudni a már említett Chester és az őt egyedül nevelő fehér nagymamája viszonyáról. Az egyik legizgalmasabb karakter ebből a szempontból a kolumbiai származású Greta (Haley Sanchez), akit nagynénje Ana (Nava Mau) nevel: anyját vízum hiányában kiutasították az országból. Ez egyszerre jelent terhet és felszabadulást az identitására már ráébredő leszbikus lánynak: nagynénje segítségével, aki egyfajta nővérként támogatja őt, óvatosan és fokozatosan ismerkedik önmaga határaival. Az egyáltalán nem a heteronormatív szépségideált megtestesítő Gretát alakító Haley Sanchezt nagyon jó a vásznon látni: meggyőzően alakítja a vagány és teheséges Riley-ba (Chase Sui Wonders) beleszerető, ám saját érzéseitől megijedő kamaszlányt. Riley hátteréről eközben sajnos csak annyit tudunk meg, hogy eltávolodott szüleitől, előző iskolájából pedig provokatív fotósorozata miatt rúgták ki. Azonban épp az ő kamerája az, ami a sorozatnak egy sajátos és új perspektívát ad: ezen keresztül láthatunk gyakran elkapott és intim pillanatokat bizonyos szereplőkről, többek között Gretáról. Riley felvételei olyannak mutatják a kamaszokat, amilyenek valójában, mindenféle maszk és mesterkéltség nélkül.

Az amerikai társadalom ábrázolásának szempontjából fontos szereplő a már említett Nathan és ikertestvére, az irritáló Naomi (Chloe East). Ők és családjuk képviselik az igazi fehér amerikai felsőközéposztályt: anyjuk (Martha Plimpton) karakterén keresztül pedig a magát felvilágosultnak tartó és képben levő, ám közben teljesen összezavarodott és manipulatív szülő alakja is megjelenik. Ő az, aki egy szülői értekezleten kifakad, és ebben a kifakadásban tetten érhető, hogy mi az, amit nem tud megérteni a szülők generációja: miért kell valamilyennek lenni, miért nem lehet mindenki egyszerűen csak „normális”? Noha a karakterek is szenvednek ettől a már említett folytonos öndefiniálástól, ez sok szempontól felszabadító jellegű is lehet, amelyen keresztül megtapasztalhatják a kimondásban lévő erőt. Ez többek között abban a jelenetben is világossá válik, amikor Nathan botrányt rendez nővére próbaesküvőjén, és végül az állóhajóról a vízbe veti magát, amikor azzal szembesül, hogy szülei nem tudnak mit kezdeni biszexualitásával.

A sorozat dramaturgiailag két fő eseményben összpontosul. Az egyik, amivel minden rész kezdődik egyfajta flashbacként, egy sokáig mellékszereplőként megjelenő karakter, Delilah (Lukita Maxwell) váratlan és drámai szülésjelenete egy pláza női mosdójában. Ezek a jelenetek, főleg az egyes részek nyitásaként, sokszor valóban felkavaróak, ám gyakran lehet az érzésünk, hogy nem igazán mutatnak túl azon a törekvésen, hogy sokkolják a nézőt. Főleg az első pár rész alatt nehéz az azonosulás ezekkel a fiatalokkal úgy, hogy még meg sem ismertük őket, de azonnal egy ilyen krízishelyzetben találkozunk velük. Noha ez a sorozat előrehaladtával értelemszerűen árnyalódik, az ún. „nem felfedezett terhesség” témája, ami szokatlan, ám nem lehetetlen helyzet, sajnos nem igazán tematizálódik jobban a későbbiekben sem. Az egyes jelenetek ugyanakkor behozzák a sorozatba a szolidaritás fogalmát. A lazán egymáshoz kapcsolódó társaság ezekben a részekben és az utolsó epizódban igazi csapattá áll össze: Delilah-nak és a babának mindenki ott segít, ahol tud és végül közösen vesznek részt mind a szülés, mind a gyerekről való lemondás folyamatában. Noha elég szürerálisnak tűnik, hogy ebben a helyzetben semmilyen felnőttől nem kérnek segítséget, ez is a sorozat társadalomkritikáját érzékelteti: immár nincs szükség rájuk.

A másik fő esemény, ahogy egy rendes drámához illik, az iskolán kívül, egy váratlan szituációban történik, ahol felborul a korábbi rend, és számos cselekményszál ér el valamilyen tetőpontra. Ebből a legérdekesebb a már említett Chester és Sam (Nathan Stewart-Jarrett), az osztály ifjúsági tanácsadójának kapcsolata. A nyíltan meleg és szintén fekete Sam vezeti az LMBTQ klubot is, ahova a sorozat szinte összes szereplője különböző okokból csatlakozik, és egy közös San Francisco-i kirándulásra indulnak, ami az autóbusz lerobbanása miatt nem valósul meg: egy útmenti motelben kénytelenek az éjszakát tölteni. Chester vonzalma Sam iránt az első perctől nyilvánvaló, és a sorozat egyik legjobb részei közé tartoznak szópárbajaik és egymással való viccelődésük. Ezek gyakran olyan őszinte és mélyre menő beszélgetésekké alakulnak, amelyek során például Sam bevallja, hogy mindig is olyan szeretett volna lenni, mint Chester, de „closeted millenialként” sose tudott a fiúhoz hasonlóan felszabadult fiatal lenni.

Chesternek pedig szintén imponál és egyfajta ideális férfiként jelenik meg a laza, intelligens és a gimnazistákkal jól kijövő tanácsadó. Ilyen formában a kapcsolódásuk valódi, a sorozatnak viszont további előnye, hogy nem lehet eldönteni, hogy itt Sam részéről is többről van-e szó, vagy csak Chester perspektívája miatt látjuk egyrészt idealizálva, másrészt potenciális partnerként a férfit. A néző így abban a furcsa helyzetben találja magát, hogy egyszerre drukkol az amúgy két legszimpatikusabb karakternek, ugyanakkor folyamatosan abba a dilemmába ütközik, hogy itt mégicsak egy hatalmi helyzetről van szó, és bármi történik, az egyfajta visszaélés Chesterrel és diák státuszával. Mégis, a fiú rajongása és próbálkozása a sorozat legőszintébb jelenetei közé tartozik, Justice King meggyőző a magabiztos, enyhén narcisztikus, de valójában ezt egy maszkként felmutató és emögé rejtőző fiú szerepében, aki végül szembesíti Samet, hogy ő volt az a profilkép nélküli fiú, akivel a meleg társkereső appon egész intim módon csetelt. Chester összeomlása, amikor a férfi egyértelműen visszautasítja, és az azt megelőző párbeszéd sokkal hitelesebb, mint az, hogy korábban szinte minden részben vízbe (ócenba, medencébe) ugrott valamelyik szereplő.

Ugyananezen az estén Greta és Riley között is elindul valami, azonban Greta megijed a nála sokkal tapasztaltabb, rutinosabb, azonban a szexet sokszor pótcselekvésként és védekezési mechanizmusként kezelő Riley-től. Zavarában csupa olyasmit tud csak mondani, amivel megbántja a másikat, és a hirtelen közelség azonnal óriási távolsággá alakul. A jelenet nagyon pontosan mutatja meg azt, hogy hiába kölcsönös az érdeklődés, mennyire máshogy tudja ezt két ember a gyakorlatba átfordítani, és hogy nem szándékosan is mennyire meg lehet bántani egymást. A fenti két jelenet miatt válik az útmenti motelben játszódó rész a Genera+ion kulcsepizódjává, amely az összezavarodott és a visszautasítást megsemmisítésként megélő Chester gesztusával zárul, aki megnyomja a motel tűzjelző gombját. Az utolsó részben pedig nincs feloldás: az élet megy tovább, új kapcsolatok alakulhatnak ki, mások pedig talán végérvényesen lezárulnak, a drámaiatlanság válik ezen a ponton hangsúlyossá, miközben végignézzük, ahogy a csapat elbúcsúzik Delilah gyermekétől.

Az említett erős jelenetek, a sorozat vállalt diverzitása és számos színész emlékezetes alakítása tudja ellenpontozni azt, hogy összességében nehéz eldönteni, mire is szeretne leginkább fókuszálni a Genera+ion. Ha kevésbé egy generáció nehezen megragadható „életérzésére”, hanem inkább az egyes szereplők motivációira és háttértörténetére helyeződött volna a hangsúly, a Genera+ion valóban a Z-generáció meghatározó sorozata tudott volna lenni. Így is egy lendületes és bátor széria, ami azonban túl sok dologról próbál egyszerre beszélni és néha az igazán erős jelenetek és párbeszédek elvesznek a többi cselekmény forgatagában.

A film adatlapja.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket