Horizontja túlcsordulni készül

Legyen sötét éjjel, hajnalból reggelbe hajló frissesség vagy déli verőfény, a próféták útjai kifürkészhetetlenek, akárcsak Istené. Egy, a többi emberétől eltérő valóságtartalomhoz kapcsolódnak, melyben a jelen történései valamely csaknem elkerülhetetlen katasztrófa tükrében értelmeződnek. Elsődleges céljuk, amennyiben Jónással ellentétben természetszerűen alávetik magukat az Úr szándékának, morális fejlődést kiprovokálni népük tagjaiból, ugyanis a közelgő kataklizma az ábrahámita hagyományok szellemében a közerkölcs romlására adott lehetséges viszontválasz a világ megtisztítása érdekében. Teológia, orvostudomány és etika egysége jön létre egy, az összes fenti ellentmondást maga alá gyűrő vízióban. Szkepszissel felvértezett korunk számára elképzelni nevetséges, megtapasztalni kerülendő, pszichotikusnak tetsző állapot. Mégis miképp hozhatjuk játékba? Lehetséges egyáltalán?

Fekete borítón héjas gesztenyét békába tapostak. Mintha a fejtetőre állított tetem tagjaiban őrizné az ugrás ígéretét. Nincsen hova. A legalja, de mégis minek, vetődik fel a kérdés az olvasóban. A fülszöveg tanúsága szerint a kötet éppen a korábban említett problémakört veszi górcső alá, önreflexiót és iróniát feltételez a műben. Meggyőződésünk, hogy a szöveg sokrétegű vállalkozás, melyben a prófétaság anakronisztikus jellege egyetlen csapásirány. Olvasatunkban kulcsszó gyanánt a törmelékesség adódik. Egymástól radikálisan eltérő jelenségek torlódnak fel, nyomódnak össze a kötetborítónak választott installációhoz hasonlóan.

Orcsik legutóbbi verseskötete, a Harmadolás esetében jegyzi meg utószó gyanánt, hogy a végső sorrend egy,, a véletlent is játékba hozó algoritmus, sorshúzás által keletkezett. A Legalját felütve, mondania sem kell, hasonlóra gyanakszunk. Széttartó a szövegvilág, melyben az ismétlődések, kapcsolódások felülírni látszanak a kötet rendjét képző ciklusokat, alternatív utakat nyitnak, esetlegesen előfordulnak felhalmozódások, egymást közvetlenül követő versek párbeszéde. Már a három mottó áttekintése során észlelhetünk regiszterkarambolt: Károli fordításában Zakariás repülő könyvet lát maga előtt, a Térey-idézet az egyetemista-létet kilátástalan állapotként mutatja be, Kierkegaard pedig számot vet azzal, hogy Isten kiválasztottjának hinni magunkat balgaság, a megváltódás egyéni szerepvállalást igénylő feladat.

Visszatérő motívum a költői nyelv kisebb-nagyobb mértékű roncsolása. Eltűnnek ragok, másutt abban is elbizonytalanodhatunk, egyáltalán mondatoknak tekinthetőek-e egyes sorok, melyekkel szembekerülünk. Illusztrációként a legradikálisabbnak érződő kísérletet, a Rozsdát vizsgáljuk meg alaposabban.

Tartalmának és elsődleges jelentésének feltárása szellemi erőfeszítést igényel, és a hagyományos szerző-olvasó megkülönböztetés felszámolását várja el tőlünk. Kompilátorrá kell válnunk, hogy a Sinkó Ervinnek ajánlott hommage szövetét megképezzük. A feladat végrehajtása során az igeragok illeszkedésének alapelve, illetve számítógép vagy toll és papír adódik segítségünkre, amennyiben felismerjük, az első mondat az alábbi sorokból állítható elő: 1-14-2-15-3-16-4-17. Elindulunk a fenti algoritmus mentén, azonban hamar gyanú ébred bennünk: leleplezésünket nem leszünk képesek mechanikusan végigvinni, hiszen az 5-18-6-19. sorokból kirajzolódó rész megbicsaklik: „újdonságát aligha lehet korábbi élettársa hasonlítani itt át” (63.), megzökkent bennünket az élettársa kifejezés, mintha valami helyett lenne ott, a folytatás mégis kristálytiszta egy állítás erejéig, amennyiben korábbi módszertanunk alapján járunk el: „[-] billent valami a polgári kedély odaveszett” (63.). Az illeszkedéseket szabadon keresve találunk még rekonstruálható mondatokat, de mindegyiket nem leszünk képesek helyreállítani. Sajátos jelleg jelenik meg lelki szemeink előtt: a matematika statikus és a biológia burjánzóan organikus tárgyának jellemzői egyszerre ütköznek ki. Az Orcsik által alkalmazott nyelvi működés az objektum orientált ontológia felől szemlélve olyan hiperobjektumként jelentkezik, melyben a szintagmák feletti nyelvi szinten a jelentés delokalizált.

Számottevő a családversek magas aránya. A lírai én családapaként nyilvánul meg, aki felcseperedő lánya különféle viselkedéseit figyeli meg és értelmezi, továbbá küzd saját démonai ellen. Könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a skizofrénia ábrázolásával állunk szemben. A megszólaló őszinte önmagával, nyíltan felvállalja, hogy hangokat hall, melyeket mások nem, és zavart állapotba kerül tőlük. Itt kettéválik a történet, a szövegcsoport egy része tekinthető kórtannak, mégis meghatározóbbnak tetszenek azok, melyek Szabó Lőrinc Lóci-verseihez hasonlóan a gyermeki nyelvre és világképre való termékeny kapcsolódást jelenítik meg. A Sárkány kiindulópontja bagatellnek tetsző kérdés: miért csendes a Csendes-óceán? Mitikus módszertan rajzolódik ki. A természeti jelenség magyarázatául természetfeletti megoldás adódik. Tenger mélyére zárt mogorva sárkány. Mint a mesék esetében általában, a mágikus elem ismeretlen és ijesztő. Meglepő módon nincsen feldolgozás. Felülkerekednek a szülőn egyetlen meglepő szókapcsolat által: „csendet szítani” (24.). A nézőpontok hierarchiája megbomlik. Van olyan tapasztalat, olyan legitim gondolat, mely nem az életkorral egyenes arányos.

Bevezetésünkben törmelékességet emlegettünk. Vannak olyan művek, melyek magukban hordozzák e vonást. Példa gyanánt a Folyt. Köv.-öt vizsgáljuk meg. Az irodalom két egymástól eltérő koncepciója kerül kibékíthetetlen ellentétbe: a szöveg mint lejegyzett beszéd vagy egy önnön medialitásába (karakterek és szóközök kombinációjába) visszavonuló entitás. Feszültséget kelt a forma: miközben a magyar verstani hagyomány lehetővé teszi a lejtését tekintve rövid, hangsúlyos szótag hosszúként való értelmezését, a megoldás már-már rendszerszintű használata disszonáns hangzást eredményez.

Mintha lepattannánk, egységet keresünk a sokféleségben, kísérletünk zátonyhoz közelgő hajó, és mégsem, hétköznapi tapasztalataink idéződnek meg, melyben minden ember, állat, hang, szín, forma: önálló mikrokozmosz, mely lebonthatósága, analizálhatósága ellenére kimaradások nélkül kapcsolódik, viszonyokba rendeződik, harmóniát keres, talál és veszít.

Orcsik Roland költészetének legújabb állomása a kötetfeletti perspektívából szól hozzánk, hagyományos és küzdelmesen újszerű jellemzők találhatóak egymás mellett, mögött, és elkülöníthetetlen amorf állagot alkotva. Mintha a művészet egészelvű szemlélete kérdőjeleződne meg a fenntartása által.

Olyan irodalom ez, melynek horizontja túlcsordulni készül, akár minden ünnep, a mértékfelettiség jegyében zajlik. Miközben a posztmodern gondolkodásmód kivonni igyekszek magát a történelem folyamából a reflektáltság csúcsra járatása által, itt valami egészen mással állunk szemben.

Stratégiájának legfőbb vonása térbeliségében rejlik: múlt, jelen és jövő tereptárgyak gyanánt sejlenek fel lelki szemeink előtt. Hagyományról beszélni Orcsik kötete esetében rendkívül problematikus: a korszakok létezése helyett időbeliségük kérdőjeleződött meg, látjuk őket magunk körül.

Az életmű folytathatósága egészen más perspektívába kerül, a következő mű, amennyiben lesz ilyen, a bővülés reményével kecsegtet.

Orcsik Roland: Legalja. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020