Heterocephalus glaber

2020. március 22.

Ma kint sem voltam: a rádió és a tévé azt harsogja, hogy „maradj otthon!”, hát én itthon maradtam. Tegnap viszont megtettem a szokásos körutamat, nagyon elkeserítő volt a látvány: sehol egy lélek, mintha a Holdon jártam volna, s ha valaki mégis megjelent a színen, somfordált vagy szinte futott, mint aki fél, és siet vissza a vackára, a biztonságos négy fal közé. A TESCO bejáratában őr állt, egyenként engedték be a sorakozó vevőket, mindenkit külön fertőtlenítettek. S mindenki álarcban, mint megannyi betörő. A felső szomszéddal (a balettossal) a bejáratunkban futottam össze. Ő megőrizte jókedélyét, rám fogta a mutatóuját, hogy „ruky hore!” (fel a kezekkel). Nekem nem volt kedvem nevetni. – Keresem a könyvtáramban a Halál Velencébent. Érdekes, hogy ezt nem emlegetik vírusos világunk aktuális olvasmányai között. Pedig a ma gyakran használt, vesztegzár jelentésű karantén szavunk részben éppen Velencéhez köthető. Valamikor a 14. században, egy valóságos velencei kolerajárvány idején (ugyanis a Halál Velencében és a Pestis története is fiktív!) a város harminc napig vesztegzár alatt volt. S mikor nemsokkal később Raguza is erre a sorsra jutott, s ott már negyvennapos volt a vesztegzár, akkor kezdték a francia quarantine (negyven) szót a mai értelemben használni. Ezek persze köztudott, csak most valahogy megint nagyon aktuális dolgok. Ma azt hallottam a rádióban, hogy tkp. hiába védekezünk, a járványnak csak akkor lesz vége, ha már mindenki megkapta a bajt, és kialakul bennünk az ellenanyag. Hát itt tart az ember, a teremtés koronája! Úthengerként tipor át rajta egy globális járvány. De mit úthenger!, éppen az az igazán meghökkentő az egészben, hogy az emberiség jelentős részét nem tank, nem ágyúk, nem hidrogénbomba, hanem egy semmi, egy szemmel nem is látható parány, egy mikrobogáncs képes elpusztítani.

2020. április 10.

Megdöbbenve állapítottam meg tegnap, hogy a 2016-ig írt naplójegyzeteim (igényes válogatás mellett) nem tennék ki a hatodik kötethez szükséges 10 szerzői ívnyi terjedelmet. Tovább kell nyujtani a túlsó időhatárt 2020-ig, azaz a napjainkig. A kötet utolsó bekezdéseit már egyenesen a nyomdai gépekbe fogom írni. Megvalósítom Calvino álmát az írás és olvasás egyidejűségéről. Akhileusz és a teknős egymás mellett fognak haladni. Vagy pedig én is betoldok bizonyos kitalált korszakokat a naplóimba, a történelmembe, à la Heribert Illig, illetve III. Ottó és Szilveszter pápa. (Heribert Illig, német író-történész szerint ugyanis ezek az utóbbi urak i. sz. 700 körül, olyan meggondolásból, hogy az ezredvég még az ő életükben bekövetkezzen, egyszerűen megtoldották a történelmet 300 évvel. Azaz hozzávetőleg a Karoling-kort ők találták ki.)

2020. április 11.

A koronavírus előtti régi szép időkben április 11-et úgy hívtuk, hogy Költészetnap. Ebben a pillanatban azonban minden fontosabbnak tűnik a költészetnél. Az irodalmi lapok (még az a kevés is, amely megmaradt) támogatás hiányában sorra becsődölnek, vagy felvonulnak az internetre (vagy inkább lemennek on-line-ba). Pedig éppen most kellene, az elvonulások, karanténok idején, hogy az olyan soliloquiumok, mint a vers, nagyobb súlyt, fontosságot kapjanak életünkben. De úgy látszik, minden másként van, mint ahogy hisszük: a kapcsolódások nélküli „buborékokban”, szimulakrumokban (emlékszünk?, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben Jean Baudrillard nyomán szimulakrumnak neveztük a négy fal közötti, a valóság helyére tolakodó „mintha” létet), szóval természetes emberi kapcsolatok nélkül nincs teljes értékű élet, ennél fogva költészet sincs. Azaz a vers minden transzcendentalitása ellenére is életkötődésű.

2020. április 19.

Solymosi Bálint (máig azt hittem, az egykori Symposion iskolájához tartozik, s most belenézek a lexikonba: hát nem újvidéki, hanem kunszentmártoni és szegedi; de hát a szegediek egy kicsit már vajdaságiak is), szóval Solymosi Bálint a Litera e hónapi szerzője. A legújabb Literán Vladimír Holant idézi, az én fordításomban, s bőségesen merít a Holan-tanulmányomból is. Eszerint mégiscsak lehet valami köze a szláv nyelvű irodalmakhoz. Lassan, de azért terebélyesedik a Holan-hívők magyarországi köre.

2020. május 7.

Az interneten találtam Almási Miklós remek jegyzetét a Halál Velencébenről: három tanulmányra való truváj egy rövidke írásban. Egy bekezdés belőle: „Dekadencia szerelme? (Baudelaire-től a modernség része…) Velence dekadens város, dekadens fószerek követik (mármint Aschenbachot, T. Á.) (a fiatalnak frizérozott öreg ember). A járvány mint kultúrapusztulási motívum, Camus-nél (Pestis) a háború előszele, – vége a »hosszú békének«? Kolera Marqueznél – nemcsak a szerelem kolera idejénben…” – Valóban: a Halál Velencében az első, A pestis a második világháború bevezetése volt. A mai járvány nehogy a harmadik világháború beköszöntője legyen! Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy csakugyan vége a „hosszú békénknek”.

2020. május 16.

Előrehaladott korom azon is lemérhető, hogy az én gyermekkoromban gyerekkocsi még nem létezett. Az asszonyok vagy a hátukon hordták kicsijüket („hamvasba” kötve), vagy a karjukon, pólyába tekerve. Az első gyerekkocsi az ötvenes évek első felében jelent meg a falunkban, nem tudom, kié volt, talán valamelyik fináncnéé, s olyan volt, mint egy mai lakókocsi kicsiben: a hasa szinte a földet érte, s nem látszot ki belőle a baba. Én viszont még biztos, hogy hagyományos, ringó bölcsőben kezdtem az életemet. Pelle Emil, földim, akinek népes családját 1948 őszén Magyarországra telepítették a falunkból, írja le a jelenetet Bölcső a máglyán című szociográfiai munkájában, hogyan hozták le a kitelepítők a padlásukról a falu talán legrégibb bölcsőjét, s dobták tűzre.

2020. június 6.

Szlovák barátaimat elképeszti, hogy Balasssi Bálint kortársa volt Shakespeare-nek, s a Szép magyar comoediát akkor írja (1589-ben), mikor Shakespeare az Ahogy tetsziket. (Főleg Ľubomír Feldek költővel beszélgetünk sokat ezekről a problémákról, akinek nemrég nyersfordításokat készítettem Balassi Bálint verseiből.) Gyakran kérdezik tőlem, hogy ismerhette-e a magyar költő a nagy angol műveit, s ha igen, hatottak-e a Shakespeare-művek például a Szép magyar comoediára. S nekem, sajnos, ki kell őket ábrándítanom: még elméletben is csak Shakespeare korai drámáiról (VI. Henrik, III. Richárd, Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy) képzelhető el, hogy Balassi hallott vagy olvasott róluk. (Angolul ugyan nem tudott, legalábbis nincs írás róla, de németül igen, s Németországban akkor már ismerték e művek néhányát.) Amikor Shakespeare a főműveit írja (Rómeó és Júlia, Julius Caesar, Hamlet, Othello, Lear király, Macbeth, A velencei mór), Balasssi Bálint már halott. Az viszont tény, hogy költészetében, s főleg a Comoediában mindennek ellenére is több helyen kimutatható Shakespeare-ra hajazó motívum, fordulat. Vegyünk sorra néhányat:

– maga a Julia név: miért éppen Julia, mikor a költő nagy szerelmét Annának hívják; s még a drámájában is Julia lesz az olasz alapszöveg Amarillijéből;
– Credullus (valójában Thirsis) pontosan úgy megy világgá, miután azt hiszi, hogy Julia (valójában Angelica) megmérgezte magát, mint Rómeó a Rómeó és Júliában, és Julia itt is, ott is felébred;
– a B. B.-drámában is mindenki mást szeret, akárcsak a Szentivánéji álomban;
– Credullus úgy vési egy fa törzsébe Julia iránti szerelméről szóló versét, ahogy Orlando akasztgatja tele az Ahogy tetszik meseerdejének fáit Rosalinda iránt érzett szerelmének írott jeleivel;
– s végül Angelica és Thirsis, miután elbujdosásuk után újra találkoznak, hasonlóan Orlandóhoz és Rosalindához, vagy mondjuk a Vízkereszt szerelmeseihez, nem ismernek egymásra.

Kérdés persze, hogy az olasz Cristoforo Casteletti Amarilli című pásztorjátéka, amelynek a Balassi-mű a fordítása és átdolgozása, mennyiben tartalmazza már eredetileg is ezeket a motívumokat. A végső magyarázat pedig valószűleg ott van, hogy a reneszánsz idején ezek afféle közhasználatú toposzok, vándormotívumok voltak. Balassi tehát ezeknek a motívumoknak a felhasználásával mintegy megelőzte Shakespeare-t.

S írom most mindezt abból az alkalomból, hogy megint aktuális számomra Balassi Bálint: a Szlovák Devín Rádió riportere interjút készített velem a szlovák Balassi-kötetünkről, Feldek viszont vérszemet kapott, és szlovákra akarja fordítani az egész Comoediát.

2020. június 7.

Az Irodalmi Szemle legújabb számában sok az érdekes írás. Számomra persze a legérdekesebb Nagy Csilla tanulmánya a Lélekvándoromról. Egy telitalálat az írásból: „A kötet három ciklusra tagolódik, és mindhárom egység eltérő nézőpontból kérdez rá ugyanarra: az ember megismerhetőségének korlátaira, a cselekvések következményeire és az idő tapasztalatára. Az első ciklus az erkölcs, a bűn, az ösztönök elvont kérdéseit távolabbról, antik karakterek átsajátított történetei révén mutatja meg (tézis); a második a »saját szoba« (és »saját könyvespolc«) árnyait, az azokból »kinyerhető« tapasztalatokat vázolja (antitézis); a harmadik ciklus pedig mintha az előző kettőt összekapcsolva, a kétféle tudás személyiségben való egymásra rakódását vinné színre (szintézis).” – Van továbbá a számban egy remek kritika Esterházy Péter Mercedes Benzének szlovák előadásáról. Lényege: Esterházy Közép-Európa-kritikát és önkritikát akart írni, de a szlovák fordításban és előadásban a magyar nacionalizmus kritikája lett belőle. Meg hogy: a magyar nyelvből a szlovákba is átkerült „bazmeg” kifejezés ott távolról sem azt jelenti, amit a mai magyarok számára jelent, tehát nem afféle szinte eredeti jelentését vesztett, durvább „kötőszó”, hanem olyan szlovák szleng kifejezés, amely a szlovákok számára egyrészt a magyarság elég szégyenteljes „attribútuma”, másrészt, s ezt már én teszem hozzá, trágár megnevezése a semmirekellő embernek (olyasmi, mint a magyar „faszkalap”), esetleg egyszerűen a magyar „izé”-nek megfelelő, emlékezetzavart jelző pótszó. A kritika írója, Kovács Natália, egyébként korábban, az És-ben már összefoglalta véleményét a pozsonyi Mercedes Benz-előadásról, így: Roman Polák rendezése „nem kortárs esztétikai keretek között mozog, és nem képes átfogni vagy a színpadi létezés számára újraalkotni azt a sokrétűséget, szellemességgel és humorral átitatott filozófiai és történelmi komplexitást, melyet maga a Mercedes Benz hordoz.” – Egyetértek!

2020. június 8.

És még mindig a Mercedes Benzről! Esterházy Pétert nem olyan egyszerű értelmezni és érteni – ezt meg kell tanulni. – Kovács Natália találó komplexitás kifejezését kétszer aláhúznám: az Esterházy-univerzum kitanulását azzal kell kezdeni, hogy művét valóban univerzumnak, azaz olyan komplexitásnak próbáljuk felfogni, amelyben Istennek és ördögnek, tézisnek és antitézisnek (hogy hirtelenjében Nagy Csilla szóhasználatára kapcsoljak vissza) egyaránt helye van. Egy régebbi Magyar Narancs-interjúban az interjú készítője azt kérdezi Esterházytól, hogy miért éppen a Mercedes Benz című dal körül forog drámájának a cselekménye. E. P. válasza: „Megint egyszer hallottam Janis Joplin nevetését a Mercedes Benz végéről. Ezt volna jó elérni, a rémületnek és az örömnek ezt az együttállását, a szabadságét és reménytelenségét, komolyságot és komolytalanságot egyszerre”. Hát így! Az én 85 évemnek is ez a végső tapasztalata: aki Istent és Lucifert, a tézist és antitézist, a rémületet és az örömet, a szabadságot és reménytelenséget, a komolyságot és a komolytalanságot együtt tudja látni és élni, az komplex és boldog ember. S ilyen értelemben volt komplex és boldog ember Esterházy Péter, s komplex az utána maradt életmű is. S a Mercedes Benzt is csak az értheti, aki azt is ebben a komplexitásban próbálja, tudja felfogni.

2020. június 18.

Az előbb Feldekkel beszéltem, telefonon. Lefordítottam három versét, s beleegyezését kértem a Kalligram-beli közléshez. Nehezem vette föl a kagylót, de aztán megmagyarázta, miért. Luxemburgi Zsigmondról ír drámát, s egy kávéház udvarán cseh barátaival a „nagy cseh királyról” értekeztek, arról az egyetlen cseh uralkodóról, amelyik, úgymond, soha, semmilyen csatából nem futott meg. Erre én elmondtam neki, hogy a magyar nyelvben van egy kifejezés, amely a csehek történelmi gyávaságára céloz, úgy hangzik, hogy „becsehelni”. S kértem, hogy ezt lehetőleg ne mondja el a cseh asztaltársaságnak. Erre mit hallok a telefonkagylóban? Az én Ľubo barátom teleszájjal, röhögve újságolja a hangoskodó cseheknek, hogy az ő magyar költőbarátja és a magyar nyelv mit tart a csehek harci bátorságáról. Egyébként, de ezt már nem mondtam el Feldeknek, a „harminc magyar nemest” kivégző Luxemburgi Zsigmond a magyar történelemnek nem valami dicsőséges alakja. Thúróczi János, illetve Hédervári Kont Csóka nevű szolgája annak idején egyszer és mindenkorra lekáderozta nekünk: „Cseh disznó”.

2020. július 5.

Az emeleti ablakom alatt lámpaoszlop, tetején egy ládaféle, abból sütnek ki a lámpák s világítják be az utca egy részét. A „láda” tetején az immár ismerős gerle ül (hónapokkal ezelőtt írtam róla), csőrével a tollát rendezgeti, de lehet, hogy vakarózik. Most láthatóan boldog, elégedett. S én miért nem vagyok boldog és elégedett? Ülök a szobámban, a lámpaoszlop tetejével egy magasságban, szemlélődhetek, vakarózhatok kedvemre. Süt a nap. Mellár Dávid verseit, „látványperverzióit” (ahogy ő írja) olvasom. Nincs jobb dolgom.

2020. július 15.

Mintha vesztét érezné az emberiség! Egyszerre mindenki jövőkutató lett, mindenki a kiutat keresi, még az is, aki a hülozionisták után két és fél ezer évvel hirtelen rájön, hogy az állat, sőt a fű, fa és kő is „érez”, s ún. nonhumán verseket kezd írni. A Forrás nyári duplaszámában (2020/7–8) Fülöp Tamás kongatja a vészharangot. Az elveszett édenkert című írásában arról elmélkedik, hogy az Egyesült Államokban működő, atomtudósokból álló tudományos szervezet szakemberei a Végítélet Órája mutatóját 2020 januárjában 20 másodperccel ismét előbbre állították, s eszerint, ha az emberiség létezését 24 órának vesszük, akkor már csak 100 másodpercre vagyunk a világ végétől. S hogy a mi korunk, a holocén után következő úgynevezett antropocén kor már általunk létrehozott, s nem természetes világ. S a nagy kérdés a két világ együttélése, azaz hogyan maradjon életben a természet is s az emberiség is, hogyan ne pusztítsa el az utóbbi az előbbit, ezzel magát is végveszélybe döntve. A dilemmát Heidegger fogalmazta meg pontosabban: az ember az önmagát hatványozó, s immár a természetet s magát az embert is veszélyeztető technikához nem tud adekvát, a technikát kezelni (ellenőrizni) képes társadalmi rendszert elgondolni és teremteni. – S a kiutat nemcsak a természettudósok keresik – a maguk eszközeivel ugyanezt teszik a filozófusok s az írók is. A filozófusok ilyetén törekvéseiről, ha jól emlékszem, már elmélkedtem ezeken a lapokon, most az írók kiútkereséséről valamit! – Az első világvége, amit együtt töltöttünk című könyvében Selyem Zsuzsa is felfedezi azt, ami már régen fel van fedezve. S Karafiáth Orsolyával beszélgetve, a Magyar Narancsban is az élő, érző természetről s az emberközpontúságot meghaladó világképről mond okos dolgokat, s arról, hogy neki minden élőlény, így elsősorban az állatok is alkotótársai. (Ezt ugyan direktben nem ő mondja, de a beszélgetés kontextusából az következik, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Karafiáth O. meg is jegyzi: „Amikor nálad a kutya, a poloska, az állatkerti elefánt beszél, mintha ugyanez a gondolat kapna hangot”.) – S ennek az állatokkal való etikai és esztétikai egyenrangúságunknak az elfogadása ugyan tisztes magatartás, de igencsak problematikus valami, mert amíg az állatok nyelvét nem tudjuk hitelesen a magunk nyelvére lefordítani, addig számunkra a négylábú és szárnyas barátaink is csak azt tudják „gondolni” vagy „mondani” (de akár „érezni” is), amit mi nekik tulajdonítunk vagy a szájukba adunk, s így nem tudhatjuk, hogy ők mikor éreznék magukat velünk „egyenrangúaknak”. – S ilyen szempontból nem vizsgáltuk még meg alaposabban a mi Németh Zoltánunk vonatkozó, ún. állati verseit sem. Pedig ezek fokozott figyelmet érdemelnének, s nemcsak azért, mert sejtésem szerint ennek a „műfajnak” N. Z. az első jelentős magyar alkotója (az Állati nyelvek, állati versek című kötete még 2007-ben megjelent), hanem azért is, mert az ő verseiben az állati-emberi egymás mellett élés tkp. egyfajta állati-emberi vegyes lét, amelynek nagyon erős érzelmi dimenziói vannak, azaz nem egyszerűen ökológiai-szociológiai-filozófiai probléma, arról már nem is szólva, hogy minden néven nevezendő tanulságlevonás (à la Aiszóposz) távol áll tőle. – Vagy mégsem? Hátha N. Z. is az ember világvég utáni jövőjét fürkészi (bár meglehetősen bonyolult periszkóprendszeren keresztül, s a lét szó szerinti legmélyebb mélyéből)? Ha igen, akkor ez a jövő maga az iszonyat. Legeklatánsabb példája az iszonyatnak a Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber) című terjedelmes verses rémlátomás az Állati férj (2016) című kötetből. A nem mindennapi mű jellemzésére hadd idézzem ide Heinét, aki E. T. A. Hoffmann életművéről azt mondta, hogy az „…nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben”. Németh Zoltán jövőbe vetített szörnyű állati-emberi-anyagi ősegysége, kaotikus disztópiája sem más, mint egyetlen, elnyújtott sikoly, vagy inkább valami vert szörnyeteg üvöltése-vinnyogása – az abszurd-intellektuális reflexiók kitérőivel összesen 350 laza verssorban. S az még csak bonyolítja a dolgot, hogy néha nem tudjuk: a vers világvég utáni szörnyetege (csupasz vakondpatkány-embere) a fájdalomtól vagy a kéjtől, esetleg a kéjes fájdalomtól vagy a fájdalmas kéjtől vinnyog-e. Csak azt tudjuk, hogy a számos gyötrelmes metamorfózis után „nem érez fájdalmat, nem öregszik, / nincs állandó hőmérséklete és / megél saját ürülékén”. Eggyé lett a végtelen anyaggal, az univerzummal.