„Menteném, amit lehetne”

Az Ophélia a kádban című első verseskötet után megjelent Nagy Márta Júlia második, Elígért lány című kötete a Jelenkor Kiadónál. A könyvről, egy ominózus és bűvös budapesti kerületről és a női szerepekről is kérdeztük őt.

A második versesköteted jelent meg nemrég. Hogy érzed magad?

Köszönöm, jól, kicsit fáradtan. Egyébként is jellemző rám, hogy amíg egy nagyobb projekten dolgozom, nagyon energikus vagyok, észre se veszem, hogy már éjszaka van, és még mindig gép előtt ülök, és amikor leadom a munkát, azután még hetekig azt érzem, hogy bárhol vagyok és bármit csinálok éppen, ott helyben, abban a pillanatban el tudnék aludni. És van egy kis szomorúság is bennem, nehezen engedtem el az anyagot, szerettem ebben a világban lenni, ezekkel a karakterekkel, akik szerepelnek a kötetben. De azért volt eufória is a megjelenés miatt, természetesen!

Hatalmas anyagból dolgoztál, számos emlékezetes vers maradt ki a kötetből. Hogyan nézett ki a szerkesztési folyamat, mit tartottál szem előtt a kíméletlen szelektálásban?

Annyira sok, számomra fontos vagy mások által fontosnak ítélt szöveg azért nem maradt ki, erre figyeltünk Balázzsal. (Kerber Balázs, a kötet szerkesztője – a szerk.) Egy ponton le kellett zárnunk a kéziratot, azok maradtak ki, amik a kéziratzárás utáni publikációk, illetve azok, amiket szeretnék majd egyszer kötetben is látni, de nem illettek bele a második kötetem szigorú koncepciójába. Muszáj volt rostálnunk, hét év alatt rengeteg anyag gyűlt fel – de legalább van alapom egy következő kötethez.

A kötet közvetett módon a kerületek közti kóborlások története. „Mi vonz ide, az épített ugarra? / A mokka-cukrászdák szomorúbarna / Lambériái mellé, megpihenni? / Idő, mely önmagát újjáteremti. / Zugló fösvény, csak története van, / De patinája – nézz csak körbe, – semmi.” Írta Térey János Tizenöt éve Zugló című versében. Neked mit jelent ez a használaton kívül helyezett villamossínekkel, panelekkel, villákkal benőtt budapesti kerület, van-e misztikája, van-e jelene?

Egy ponton azért vitatkoznék Jánossal, bár pontosan ábrázolta a kerület hangulatát, ráadásul tizenöt év különbséggel ugyanabban a zuglói utcában laktunk, pár házzal arrébb egymástól. Szerintem van patinája, nézd csak meg a villákat, gyönyörűek, nemrég éppen te küldtél át nekem egy cikket, amiben a herminamezői, istvánmezői villákról írnak. De patinája nemcsak elegáns épületnek lehet, én szerelmes vagyok a vernakuláris építészetbe, és egy Kádár-kockában élnék, ha tehetném. Ha fel is újítanám, ugyanolyan színűre festeném, meghagynám a jellegzetes homlokzatdíszítést. („Szakirodalomként” ajánlom magyarmalter Instagram-, Facebook- és weboldalát.) A gyerekkorom legszebb időszakában érzem magam újra, ha olyan utcákban járok, ahol ilyen házak vannak. Ebből a szempontból – ha nem is rohamosan – változik a kerület, de ez az egész országra jellemző. Megértem, persze, ha ezek a tarka „meseházak” giccsesek sokak szerint, meg hát tény, hogy sokszor annyira leromlanak, hogy lakhatatlanok lesznek, csak én meg pont a steril egyenfehérséget nem szeretem… Zugló meg, itt töltöm a legtöbb időmet, itt érzem magam a legjobban, szeretem az építészeti eklektikusságát, a széles, csöndes utcáit, a sok fát, kertet, virágot, a Rákos-patakot. Hasonló – bár ennél azért vidékiesebb – környezetben nőttem fel, Budán és a belvárosban szoronganék. Sőt szorongtam is, régen laktam ott. Misztikája azért lehet nekem, mert a privát mitológiám fontos történései ehhez a kerülethez kötődnek, jelene meg – nem tudom, hogy érted, a helyi közéletbe nem folyok bele, de azért figyelem, mi történik. Mindig örülök, ha nyílik egy új hely, és kimondhatatlanul dühös voltam például akkor, amikor megtudtam, hogy el kell költöznie a Dürer-kertnek, ami az egyik kedvenc helyem volt – csábítóan közel. Mondanám, hogy például a helyi kultúrházzal felvéve a kapcsolatot, kicsit felpörgethetnénk itt a kortárs irodalmi programokat, nyitottságot tapasztaltam, velem is mindenki nagyon kedves volt, a kerületben élő kollégával is terveztünk ilyesmit, de aztán rá kellett jönnünk, a potenciális, nem zuglói vendégkör 90%-a nem megy a körúton túlra, úgyhogy itt elakadt a projekt, aztán meg jött a járvány, szóval egy ideig nem is tudnánk rendezvényekben gondolkodni.

És a séta? Földön nyomot nem hagyó költemény, állandó felfedezés?

Igen, jól látod! Sőt, a versek alapja is többnyire séta közben jut eszembe. Órákig képes vagyok egyedül kóborolni, alattomban fotózni szép utcarészleteket, számomra érdekes épületeket. Újabban már mindent, amiről érzem, pár év múlva már nem lesz ott, egy kedves ház helyén üvegpalota fog állni (ami szintén lehet szép és hasznos, nem a jelenkori építészetet akarom bírálni, eszem ágában sincs, csak kiirthatatlan bennem a nosztalgia). Sétálgass néha a Google-térképen, nézd meg az utcaképet 10 évvel ezelőtt, meg fogsz döbbenni. De ez nemcsak Zuglóban van így, a környező kerületekben is gyakran járok, Angyalföldön például csak lestem, laktam arrafelé is régen (igen, sok helyen laktam), gyakorlatilag nem ismertem fel egész utcákat. Ha régimódi lennék, azt mondanám, ezek a ledózerolásra szánt épületek a múzsáim. De nem hiszek a múzsákban, csak a vizuális inspirációban. Ilyen alkat vagyok, képekben látok mindent, képekben gondolkodom, azokat próbálom „lefordítani” szövegre.

A kötetben sok a mitológia, a mese, a mitológiai/mesei elem. Egy kis fantáziával az ember képes a saját életét meseként felfogni, önmagát mint a mese egyik alakját értelmezni, és talán ezzel a játékkal több ismeretre tesz szert, mintha racionálisan a dolgok valóságához ragaszkodna. Téged vonz ez a játék? Gondoltál már fordulatokkal és kihívásokkal fűszerezett meseként az életedre?

Csakis és kizárólag annak tekintem. Na jó, csak vicceltem. De mivel meseterápia is létezik már, lehet, hogy mégsem kellene viccnek tekintenem, sokszor segített nekem a problémák megoldásában, ha narratívaként tekintettem az életemre, aminek kötött cselekménye, szüzséje van, ami variálódhat, mint a mesék általában, tétjei vannak, próbák, amiket ki kell állnom. Talán pont azért engedtem el nehezen a kötetanyagot, mert túlságosan is szerettem ezt a játékot. Bár – ez most egy kicsit furcsa lesz – aznap, amikor megírtam Balázsnak, hogy úgy érzem, végeztünk, rengeteget dolgoztunk, küldjük el a szerkesztett verziót, úgy ébredtem fel, mintha egy másik ember lennék, idegenként néztem arra az önmagamra, aki a kötet írásának éveiben voltam. Szóval – ha lefordítjuk ezt mesére – ha egy mesehősnek két ösvény között kellene választania, melyiken induljon (ez gyakori meseelem), akkor ma biztosan másikat választanék, mint tíz évvel ezelőtt. De nem bánom, hogy akkor azt választottam, amit. Pont ez az érdekes a mesékben, hogy szinte végtelenül variálódhatnak: Propp bonyolult képleteket dolgozott ki erre A mese morfológiájában.

Nagyon erősen és érzékletesen jelenik meg a versekben a nőkérdés, a nők pozíciója. Hogy látod, könnyű ma nőnek lenni? A sokáig működőképesnek tartott formák darabjaikra hullottak, az újak viszont egyelőre a kialakulás, formálódás státuszában vannak, mintha emiatt sok nőt a megfelelési kényszer, a karrierépítés motiválna. Nincs itt egy kis bökkenő?

Húha, kicsit erős néhány állításod… Nem tudom, mit értesz a működőképes formákon, éppen az a bökkenő, hogy sokaknak nem volt működőképes egy tradicionális női szerep. Ma is ismerek olyan nőket, akik önszántukból választották azt, hogy főállású anyák, háztartást vezetnek, és boldogok. Ezt semmiképpen sem kritizálnám. Azt, aki korlátoz egy nőt (és nem csak nőt!), hogy az érdeklődése alapján válasszon szakmát és tanuljon, azt viszont nagyon is bírálnám. Különbözőek vagyunk, mást akarunk, más-más úton érjük el, hogy kiegyensúlyozottak és boldogok legyünk. Sokkal árnyaltabb az egész helyzet, nem olyan egyszerű a képlet, hogy valaki kitalálja, hogy karriert épít, és eleve kizárja a házasságot és a gyereknevelést. Ismerek tehetséges, okos, sikeres nőket, olyanokat is, akiknek családjuk van, olyanokat is, akiknek nem lett, de nem azért, mert az ún. karrierépítés miatt ezt lejegelték volna, és az sem törvényszerű, hogy azt érezzék esetleg, hogy valamit kihagytak, feláldoztak. Nagyon bántó, ahogy az egyedülálló nőket (és akár férfiakat is!) stigmatizálják, mintha valami baj lenne velük. Ezer példát tudnék mondani, miért nem könnyű ma nőnek lenni, kezdve ott, hogy óbégattak sokszor általam egyébként kedvelt ismerőseim, hogy a metoo# kampány miatt nem lehet már udvarolni. De említhetnénk azt is, hogy milyen nehéz egy dolgozó, gyerekeket nevelő nőnek összeegyeztetni a két életterületet. Szóval ma sem könnyű nőnek lenni, bár szerintem férfinak sem volt vagy lesz soha, vagy akár gyereknek (gondolj az iskolai kirekesztésekre, zaklatásokra például).

Antigoné, Ophélia, Nóra, Kárász Nelli. Irodalmi női minták, jellemzőjük a lázadás, a férfiuralom alá tartozó tradíciók megkérdőjelezése, felülbírálása, megszegése. Bátor és erős nők. Mit adnak neked ezek a figurák, táplálkozol-e az ő habitusukból?

Természetesen igen, a hozzájuk hasonló karakterek érdekeltek a leginkább az utóbbi években.

Nem kell tartanunk attól, hogy mint mondják, akár Kronosz a gyermekeit, úgy majd az erős és ambiciózus, megerősödött nők szépen felfalják a talajvesztett és válságba sodródott, gyenge férfiakat?

Jaj, dehogy kell. Ez egy ZS-kategóriás horrorfilm szüzséje lehetne… Kronosz azért falta fel a gyermekeit, mert a hatalmát féltette, szóval, ha már ezzel állítottad párhuzamba, akkor a férfiaknak kellene felfalniuk minket elővigyázatosságból. Nem kell tartanunk ettől? Attól, hogy az egyik fél közli – amit egy pre-emancipálódott világban még nem lehetett –, hogy ő valamit nem akar, vagy valami zavarja, még nem jelenti azt, hogy el akarja söpörni a másikat a föld színéről. Hihetetlen, hogy az egyenjogúságra való törekvést sokszor úgy kezelik, mint egyfajta hatalomátvételt. Munkamegosztásról és -átszervezésről van szó, nem puccsról.

Első versesköteted a József Attila Körnél jelent meg, annak idején te is aktívan kivetted a részed a JAK munkájából. Milyen űrt hagyott maga után a szervezet, sikerül-e betölteni a JAK hagyta űrt a magyar kulturális térben, mi is ez a hiány, hogyan írnád körbe?

Egyértelműen nagy veszteség a magyar kulturális életben, mert a tehetséggondozásban és a hagyományőrzésben egyaránt fontos szerepe volt a JAK-nak. Nézd csak végig a JAK-füzetek szerzőinek listáját a nyolcvanas években, és ez csak egy példa. És volt egy közösség, ahová mindig mehettünk, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel beszélhettünk, barátságok, szakmai kapcsolatok szövődtek, együttműködések, közös projektek jöttek létre. Beszéltünk erről többen, hogy valamilyen szamizdat, gerilla formában folytatni kellene a projekteket (könyvkiadás vagy konferencia természetesen kizárva az anyagi fedezet hiánya miatt), de felolvasások, találkozók lehetnének, amíg meg nem teremtjük az anyagi és HR-hátterét annak, hogy egy új szervezetet alapítsunk. Félig-meddig talán sikerült is ez (amíg lehettek rendezvények), a volt tagok a mai napig kommunikálnak a csoportban, ha valaki olyan megkeresést kap, hogy írók kellenek egy rendezvényre, nekünk szól, ha valaki fülest kap bármilyen pályázati lehetőségről, vagy akár állásról, ír a többieknek, meg engem megkeresett tavaly ősszel a JAK egyik volt elnöke, Balogh Endre, akivel együtt is dolgoztam, hogy szervezzünk felolvasóesteket a volt JAK-füzetes szerzőkkel, mindenki nagyon örült, hogy ez lesz, két estet meg is tartottunk, aztán jött a rendezvénytilalom. Biztos vagyok benne, hogy ha újra meg lehet ezeket tartani, akkor lehet folytatni.

Borúsabb előrejelzések szerint a jelenlegi járvány kóstoló egy nagyobb és pusztítóbb járványból, és ezen felül még ott van a klímaváltozás jelenleg felmérhetetlen következménye is. Ebben a felfordult és veszélyes világban a mese, a mítosz tartogat-e kapaszkodót, akár számodra, nem egyszerűbb-e mindent elengedni és hozzászokni a zuhanáshoz, a fájdalmas földet érés lemondó tudatában?

Nem tudok nagy nóvumokkal előállni, mindenkinek más jelenti a kapaszkodót, lehet az a mese és a mítosz is, gondolj arra, hány olyan mese van, amiben egy elátkozott birodalmat kell megmenteni, ahol mindenki kővé vált, nincs élet, vagy azokra a mítoszokra, amik a világvégéről szólnak – túlélők maradnak, újra benépesül a világ, újra nő a fű. Mégsem azt akarom jelezni ezzel, hogy beletörődtem, hogy ez a rend, mert nyilvánvalóan nem törődtem bele. Ha végtelen hatalmam lenne, akkor sem tudnék elsöpörni egy egész világot, ha komoly okom lenne rá, ha érthető is lenne, hogy valakiken vagy valamikért bosszút kellene állnom – sajnálnék mindent és mindenkit. Menteném, amit lehetne, de ez, gondolom, kiderült azokból, amiket most elmondtam neked.

Nagy Márta Júlia: Elígért lány. Jelenkor, Budapest, 2021

Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó