Háború és mocsok

A 71. Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon, más néven a Berlinalén idén két magyar film is bekerült a versenyprogramba, és a végén mindkét alkotás díjjal térhetett haza. Egyrészt Fliegauf Bence Rengeteg – mindenhol látlak című drámájának fiatal színésznője, Kizlinger Lilla kapta meg a legjobb mellékszereplő díját, másrészt pedig Nagy Dénest a Természetes fény rendezéséért méltatta a zsűri, melynek soraiban többek közt ott ült a szintén Ezüst Medve-díjas Enyedi Ildikó. A filmfesztivált a koronavírus miatt két részletben tartották meg; míg az első felvonás március elején online zajlott, és a zsűri ekkor jelentette be az általuk legjobbnak vélt filmeket és filmkészítőket, addig a második felvonást júniusra időzítették, amikor a nyári időjárásnak köszönhetően szabadtéri vetítések keretei között lehetett a filmeket megnézni, és a nyertesek személyesen vehették át a nekik megítélt díjakat.

A magyar filmkészítők már-már visszatérő vendégei a fesztiválnak, mégis a Berlinale történetében az idei volt az első alkalom, hogy két alkotás is képviseltette magát a versenyprogramban. Nagy Dénes a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvéjével olyan illusztris társasághoz csatlakozott, mint Godard (Kifulladásig, 1960), Richard Linklater (Mielőtt felkel nap, Sráckor), Miloš Forman (Ember a Holdon, 2000), vagy Szabó István (Bizalom, 1980). Ez az elismerés azért is jelentős, mivel Nagy Dénesnek ez az első egész estés játékfilmje, előtte dokumentum- és rövidfilmeket készített (Seb, Lágy eső). A Természetes fény forgatását egy éveken át tartó kutatómunka és szereplőválogatás előzte meg, miközben a produkciót különböző finanszírozási problémák hátráltatták, és a stábnak kisebb-nagyobb kompromisszumokat kellett kötnie ahhoz, hogy a film elkészüljön. Nagy Dénes rendezői koncepciójának egyik alapköve volt az amatőr (vidéki) színészek szerepeltetése, a casting részben ezért is húzódott el közel két évig. A forgatás főként Lettországban zajlott, és az oroszul tudó helyieket is beválogatták a filmbe, mint az ukrán falu lakói.

A Természetes fény Závada Pál azonos című nagyregényének egy rövid részletét (pár napját) dolgozza fel – Nagy Dénes a kezébe veszi ezt a történelmi eposzt/szociográfiát, és a rá jellemző naturalista, realista szemlélettel eleveníti meg annak egy szegletét; az időutazás során egyből belecsöppenünk a regény fiktív világába, miközben a kamera a (megidézett) valóságot rögzíti, így a fikció a dokumentarizmus szellemiségében elevenedik meg. A film elején kiírják, hogy 1943-ban járunk, a második világháború javában tart, Magyarország a németek oldalán közel 100 000 katonát küld a Szovjetunió által elfoglalt területre, ahol az a feladatuk, hogy felügyeljék a lakosságot és rajtacsapjanak az ott rejtőzködő partizánokon. A nyitójelenet nemcsak a hideg és zord atmoszférát teremti meg – mely aztán végigkíséri a filmet –, hanem azt is bemutatja, hogy a magyar katonák milyen mentalitással követik a kiadott parancsot, és hogyan bánnak a hátországban rekedt civilekkel. A szokásos napi terepfelderítésük alatt két vadászt igazoltatnak, akik a fagyos folyón az elejtett vadat szállítják összetákolt tutajukon, majd a két viharvert alak tétlenül nézi végig, ahogy a katonák módszeresen feldarabolják a húst és magukhoz veszik a zsákmányt. A magyar alakulat a leszálló ködben, vagy az örök szürkületben, sárban és mocsárban masíroz, mindent elnyel a mocsok és a félhomály.

A történet kiemelt figurája Semetka István, szakaszvezető és amatőr fotós, aki kötelesség- és tisztelettudó, illetve némileg rezignált személyként jelenik meg. Amikor a csapat egy kis faluban állomásozik (ahol elsősorban nők, gyerekek, idősek maradtak), ő a háttérből követi az eseményeket, melyek leginkább a katonák súlyos tettei; a helyi parasztok terrorizálása, zaklatása és megalázása. A férfi csak néz, nem mond semmit, csak akkor halljuk beszélni, ha valamilyen katonai műveletet hajtanak végre. A Semetkát alakító Szabó Ferenc tekintete és rezzenéstelen, szoborszerű játéka azonban tükrözi a benne lejátszódó morális folyamatot, legyen az egy kedves, vágyakozó pillantás egy fiatal lányra, vagy egy lesütött szempár a katonatársai viselkedése láttán. Semetka magában nyugtázza a történteket, sodródik az árral, teljesíti a parancsot, amikor azonban senki sem látja, katona énje háttérbe szorul, és előjön az egykori földműves embersége.

Egy járőrözés során a magyarok fegyveres ellenállásba ütköznek, ő a földre vágódik, de nem lő vissza, a kamera mellette marad, így vele együtt tudjuk meg, hogy az akció során a parancsnoka az életét vesztette. Ezt követően a csapat visszavonul a faluba, a parasztokat bezárják a pajtába, megvonják tőlük a vizet és az élelmet, Semetkát a magasabb rangú tiszt, Koleszár – akit régről ismer – leváltja, és elküldi a mocsár rutinszerű bejárására. Mire visszatér, a pajta lángokban áll, és Semetka számára egyértelmű, hogy mi történt. Ekkor a kamera szintén a tekintetekre koncentrál; nincs kiáltás, nincs sírás, nincs pánik, csak a mindent felemésztő tűzbe révedő szempárok és beletörődés. A zárlatban Semetkát a közeli városban lévő felsőbb vezetés maga elé hívatja, ahol a jóllakott tiszt tudatja vele, hogy hazaküldik egy rövid pihenőre. Semetka tudomásul veszi a döntést. A film a lenyugvó nap képével zárul, és Semetkát nem látjuk többé.

A Természetes fény a második világháború egy specifikus, kevésbé ismert vagy emlegetett magyar fejezetét taglalja, ugyanakkor egyetemes szinten mesél a totális háború borzalmairól, és arról, hogy a hétköznapi emberek hogyan válhattak a terror és a kegyetlenség végrehajtóivá. A történelem keretén túllépve kérdez rá arra, hogy hol húzódik a határ parancs és emberségesség között, mi az, ami szükséges rossz, és mi az, ami a hatalommal való visszaélés, a gyűlölet és az agresszió megnyilvánulása egy olyan korban, amikor az erőszakos tettek nem vontak következményeket maguk után. Semetka István személyes drámája révén szembesülünk a magyar hadviselés sötét oldalával, amiről Závada Pál és Nagy Dénes közösen rántja le a leplet, és világítja meg, hogy lássunk, és tudjunk róla.

A regényben megismert Semetka fényképész – és így intellektuális – mivolta a filmben kevésbé van kidomborítva, épp ellenkezőleg, a Nagy Dénes által elképzelt figura sokkal inkább az egyszerű kisember archetípusát jeleníti meg. A cím több jelentésréteget hordoz: utalhat a fényképezéshez szükséges fényre, illetve a fényre mint szimbólumra, mely a legkülönfélébb vallásokban egyaránt a tudást, a bölcsességet, a helyes gondolkodást jelképezi; a sötétséget legyőzi a világosság. Itt azonban ez a fény hiányzik: a házakban csupán a gyertya ég, a külsőben felvett jelenetek pedig vagy éjszaka, a koromsötétben játszódnak, vagy napközben, amikor az egész tájra köd száll, és a téli napsugarak csak félve szűrődnek át a borult égen, a szürke tájban mást sem látni, csak a sarat és a végeláthatatlan rengeteget; ha maradt még jó és tiszta ebben a világban (tej, vadmálna), az rögtön bepiszkolódik. Ez az érzékekre ható képi megjelenítés, az autentikus miliő (Ágh Márton látvány- és kosztümtervező érdeme), és Dobos Tamás operatőri munkája (az arcközelik, a lekövető kameramozgás) berántják a nézőt ebbe a durva környezetbe, és szinte nyomasztó élményt teremtenek.

Hasonló befogadói reakciót utoljára Nemes Jeles László Saul fia nézése során tapasztalhattunk – mindkét film esetében a földi poklot egy kiemelt karakter nézőpontjából mutatták be. A Saul fia folytonos gyomorforgató és hátborzongató jeleneteivel ellentétben a Természetes fény ábrázolt durvasága és esztétikusan megkomponált, lehangoló képei, továbbá Santa Ratniece misztikus, éteri dallamai egy meditatív állapotba taszítják a nézőt, kicsit a Semetkát jellemző rezignáltság és feszültség lesz úrrá rajtunk. A film gondolatisága és a felvetett kérdéskör (a háború hatásmechanizmusa és pszichológiája) kapcsán Terrence Malick A Hidden Life című filmje is tágíthatja az értelmezési horizontot, valamint formaiságában a lírai érzékenység ugyancsak mindkét darabban felfedezhető. Malick főhőse, Franz Jägerstätter a nácizmusnak nemet mondó és szolgálattagadó osztrák, aki tehetetlenül figyeli, ahogy Hitler ideológiája beférkőzik az idilli Ausztria mindennapjaiba, és aki saját életét és családjának boldogságát feláldozva a végsőkig kitart hite és elvei mellett. Semetkában nincs meg ez a fajta erkölcsi szilárdság és mártírság, mégis ő az egyetlen karakter, aki szavak és látványos tettek nélkül moralizál, miközben eltűri mindazt, ami szemei előtt lejátszódik, és vár az ismeretlenre, a megváltásra, a halálra.

Nagy Dénes első játékfilmjében a magyar történelem olyan érzékeny pontjára tapint rá, melynek ugyanúgy a kollektív emlékezet részét kellene képeznie, mint Trianonnak vagy 1956-nak. Závada Pál azt mondta, hogy regényeiben azért tér vissza újra és újra a második világháború tematikájához, mert „neki ez akadt a torkán, se kiköpni, se lenyelni nem tudja”, ez a nemzedékeken átívelő trauma és a 20. század szégyenfoltja állandó nyersanyagot kínál az íróknak és filmkészítőknek, akik műveikkel a múlt bűneivel való szembesülést idézik elő. A Természetes fényben uralkodó félhomály pedig egyszer talán feloszlik, és valóban képesek leszünk a dolgokat saját valójukban látni és megérteni.

A film adatlapja.