Mert magadtól nem menekülhetsz

Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című filmje egyszerre visszatérés az origóhoz, és összefoglalása annak az útnak, amit a rendező az elmúlt évtizedekben bejárt. Világosabb, filmszerűbb, mint a 2003-as nagy előd, hatása azonban nem kevésbé erőteljes.

Fliegauf Bence a 2000-es évek elején indult magyar rendezőgeneráció egyik legsikeresebb tagja, aki 2003-ben épp a Rengeteg című filmjével keltett először feltünést. „Ez tulajdonképpen egy kísérlet. Arra voltam kíváncsi, hogy végig tudsz-e nézni úgy egy filmet, hogy végig csak közeliket látsz” – mondta a bemutató idején a fiatal rendező, s valóban, a Rengeteg már-már avantgárd kísérlete erőteljesen igénybe vette a nézőt. Amellett, hogy a film a formájával végérvényesen bezárt a szereplők világába, folyamatosan olyan témákkal és élethelyzetekkel konfrontált, amelyekkel kellemetlen volt szembesülni. Fliegauf később sem mondott le a slow cinemát idéző megközelítésről, de időközben azért készített műfajibb jellegű (ám sohasem tisztán műfaji, és ez itt fontos kitétel) filmeket, így, ahogy említettük, a második Rengeteg-mozi egyszerre visszatérés a pálya első szakaszát meghatározó formához és megközelítésmódhoz, illetve nyitás egy némileg közérthetőbb világ felé. A 2021-es változat, talán nem túlzás kijelenteni, jobb, érettebb az elődjénél.

Érdemes rögtön a címmel kezdeni, melynek megváltozása első pillanatban szinte jelentéktelen alkotói gesztusnak tűnik, azonban nagyon is fontos, hiszen olyan ellentmondást alkalmaz, melyet később a film tökéletesen old fel. A rengeteg szóról valamilyen sötét, átláthatatlan kuszaságra gondolunk, ahol semmit sem találhatunk meg; egy zárt, áthatolhatatlan rendszer, amelyből nincs menekvés. Utóbbi rá is vezet minket a cím másik elemére, ugyanis Fliegauf rámutat arra, hogy amit korábban mondtunk, az csupán illúzió. Ez a zártság ugyanis épphogy lehetetlenné teszi a menekvést, remélhetjük, hogy elbújhatunk, de valójában nincs erre lehetőség.

A film szinte végig ezekre az ellentétekre, a látszat hamisságára épít. Ahogy a 2003-as Rengetegben, itt is rövid szkeccsekből, apró történetekből, szinte filmnovellákból épül fel az alkotás. Jelentős változás, hogy Fliegauf több alkalommal előre sejteti az egyes sztorik végkifejletét, jól ismert alkotói gesztus ez is, hiszen így nem az események követése, hanem az értelmezés lesz a néző elsődleges feladata. Fontos formai változás emellett, hogy bár a filmet továbbra is a közelik, az arcok és a kézfejek uralják, a zaklatott kameramunka is jelen van, néhány lélegzetvételnyi szusszanást kap a néző, hiszen többször szabadulunk a szereplők intim szférájából.

Fliegauf a hiányra fókuszál, a befogadó bizonytalanságban tartása a film stratégiájának alapeleme. Bár az előbb említett sejtetés egy idő után olvasható mintává válik, ezen kívül semmilyen fogódzkodót nem kapunk, képileg, de a dialógusok tekintetében is a sötétben tapogatózunk. A forgatókönyvet dicséri azonban, hogy néhány perc után minden esetben világossá válnak az alapvető szabályrendszerek. A film kivétel nélkül diszfunkcionális családokat, kapcsolatokat villant fel, mintha egy Dogma-művet néznénk, ahol az alkotó folyamatosan olyan helyzetekkel szembesít, amelyek úgy ismerősek, hogy igazán nem szeretnénk, hogy azok legyenek. Kibogozhatatlan szerelmi háromszög, édesanyját vesztő gyermek, bigottan vallásos nevelés, a mostohafiával viszonyt kezdő nő, hogy csak néhányat felvillantsunk a filmben megjelenő karaktertípusokból, szituációkból. Fliegauf rendezésének legnagyobb erénye, hogy ezeket a szélsőségesnek tűnő, jórészt tabunak számító témákat képes lerántani a szikár valóságba, bemutatva, hogy az ezeket okozó alapmotivációk, elfojtások mindannyiunk életében jelen vannak.

A film az elődhöz hasonlóan hét szekvenciából áll, ezek között látszólag igen kevés kapocs van, azonban jócskán felfedezhetőek tematikai csomópontok. Az egyik ilyen a halál, a családtagok elvesztése, ez is végtelenül dedramatizált módon jelenik meg, hiszen magát a halálesetet egyik esetben sem látjuk. Az első epizódban Kizlinger Lilla játszik remekül egy lázadó tinilányt, aki édesanyja haláláról készül beszámolni az iskolában, természetesen a saját interpretációjában. Az anyuka egy csúnya veszekedés után ül autóba, a balesetet pedig végül az apuka által le nem cserélt nyárigumik okozzák. A lány talán érthető módon édesapját hibáztatja, jó néhány perces monológjában ezt el is mondja neki, Végh Zsolt karaktere ezt végighallgatva azonban jelzi, szerinte miképp nézett ki ez a szituáció, az anyuka tulajdonképpen önként választotta a halált, de legalábbis felelőtlen volt. Ez az epizód egyrészt a párhuzamos valóságokra, a relatív igazságokra világít rá remekül, másrészt pedig a többi fejezettel szemben megoldási lehetőséget is kínál. A lány felkeresi a baleset másik résztvevőjét, tulajdonképpen azt teszi, ami a film szándéka is: frontálisan szembesül a problémával, így próbál kiutat keresni.

A második szekvenciában szintén egy haláleset felé tendálnak az események. A két karakter között egy harmadik személy okozza a konfliktust, Jakab Juli figurája szerint ugyanis barátja valójában egy másik lányba szerelmes, vagyis legalábbis az a másik lány „mindenhol ott van”. A halálfélelem, a gyász mellett tehát Fliegauf egy másik jól ismert érzést, a féltékenységet is behelyezi a képletbe, a feloldás azonban itt sem lehet más, mint az előző alkalommal. A rendező emellett a mindennapok apró misztériumával is eljátszik, hiszen a furcsa véletlenek határozzák meg ezt a történetet. Utóbbi mintha egyfajta maradványa lenne a 2003-as film misztikumának, mesei elemeinek, ezek ki-kihagyása szintén annak a folyamatnak az eredménye, amelyet korábban említettünk a közérthetőség kapcsán.

Az első két etűd a szülő–gyerek kapcsolattal, a szerelmi viszonyokkal nagyjából a film későbbi egészét is felvázolja, ezek hosszadalmas ismertetésére nincs is igazán szükség, néhány további érdekes gondolatot azonban érdemes megemlíteni. Gubik Ági erőteljes jelenléte ural egy másik szekvenciát, amelyben az anyuka a mostohafiával kezd viszonyt, pontosabban folytatja a már korábban megkezdett kapcsolatot. Gubik szinte rezzenéstelen keménységgel ábrázolja a nő érzéseit, azt a gőgöt és méltóságot, amely valójában súlyos elfojtásokat rejt. A film visszatérő motívumai a feldolgozatlan lelki sebek is, olyan múltbéli konfliktusok, melyeket eddig a szereplők is tabuként kezeltek. Ezek az elfojtások okozzák később azokat a reakciókat, amelyek viszont már szinte a civilizációból írják ki a szereplőket.

Egy epizódról még mindenképpen szót kell ejtenünk külön is: Balla Eszter játszik egy mélyen vallásos anyukát, aki rá akarja erőltetni hitét a fiára is. A fiú azonban szkeptikus, kitalál egy játékot, melyben különböző szörnyekké változik, az anyuka pedig nem hagyja ezt megtorlatlanul. A szeretet hite miképp válik az erőszak melegágyává? Ezt a kérdést vizsgálja Fliegauf mind az anya, mind a fiú figuráján keresztül, illetve azt, hogy miként alakul ki mindebből egy olyan ördögi kör, amelyből szinte lehetetlen a kitörés.

Azért is kellett feltétlen megemlítenünk ezt a részt, mert a korábban csak érintőlegesen szóba kerülő színészi alakításoknak mindenképpen szentelnünk kell egy bekezdést. Nemcsak arról van szó, hogy jól játszanak a színészek, hanem hogy olyan feladatokat oldanak meg tökéletesen, amik valóban kimozdítják őket a megszokott sablonjaikból. A filmben nyújtott alakításáért Ezüst Medvével kitüntetett Kizlinger Lilla mellett Gubik Ágit, a komfortzónáján kívül játszó Balla Esztert és Jakab Julit feltétlen ki kell emelnünk, no meg persze Fliegauf Jánost (nem véletlen a névbéli egyezés, a rendező fiáról van szó), aki meglepően érett alakítást nyújtott Balla partnereként; a magyar filmekben gyakori probléma, hogy kevés a természetes alakításra képes gyerekszínész, Fliegauf János azonban tökéletesen ábrázolta azt a szeretettel vegyes dühöt, azt a kitörni vágyást, mely a karaktert jellemezte.

Fontos és jó film tehát a Rengeteg – Mindenhol látlak, hozzáférhetőbb, mint elődje, és képes valami érvényeset mondani arról, hogy milyen kapcsolatok, elfojtások, szorongások hálózzák be a mindennapjainkat.

A film adatlapja.