Eszképizmus vagy valódi megoldások? Művészek a klímaválság hatása alatt

Mohával benőtt strandpapucs, marokkói foszfátércből készített inga egy homokfallal, utópisztikus képek az ember nélküli világról, horgolt korallzátony, tűlevélszőnyeg, újragondolt falvédő, szintvonaljelzésekkel és feliratokkal ellátott, térképre emlékeztető grafika – szeptember 5-ig látogatható a Lassú élet. Radikális hétköznapok című nemzetközi csoportos kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban. A kurátorok olyan művekből, projektekből válogattak, amelyek a fogyasztói társadalommal szemben kritikai hozzáállást fogalmaznak meg. Mindemellett a tárlat egyértelmű célkitűzése, hogy reprezentálja a környezettudatos, a fenntarthatóság irányába mutató életmód-alternatívákat.

A cím a Slow Living (Lassú élet) mozgalomból eredeztethető, amely az 1980-as években indult el Rómából egy gasztroújságírónak, Carlo Petrininek köszönhetően. A városban, a Spanyol lépcsőnél egy gyorséttermet terveztek nyitni, erre tiltakozásul Petrini meghirdetett egy tüntetést az olasz mezőgazdasági és étkezési kultúra védelmében. Ekkor még csak a slow food, azaz az étkezés állt a fókuszban, amely a fast food éttermekkel szemben a helyi termelőktől vásárolt alapanyagokat, az ételek sajátkezű elkészítését népszerűsítette. A mozgalom elsődleges célja akkoriban a helyi gasztrokulturális értékek megőrzése, azok sikeres hasznosítása, az érintett közösségek és vállalkozások fennmaradásának és gazdasági sikerességének támogatása volt. Mára a mozgalom olyannyira kinőtte magát, hogy az élet számos más területén is megjelent, például van már slow travel, slow art, slow parenting, slow desing, vagy slow media. A slow travel esetében egy terület, egy kultúra alaposabb és átfogóbb megismerése a prioritás a turisták számára, nem egy futóverseny a nevezetességek között. A slow art ugyancsak hasonló filozófián alapszik: az egyes művészeti alkotásokon az érdeklődők hosszabban elidőznek és tudatosabban élvezik azokat.

A slow living alapvetően a fennálló társadalmi-gazdasági rendszer és a piaci-fogyasztói kultúrával szemben nyújt alternatívát.  A kiállítás kurátorai azért fordították le a slow life kifejezést magyarra, hogy ezzel is egyértelművé tegyék: nem pusztán egy divatos irányzatra szeretnék felhívni a figyelmet, hanem itt a tudatos döntések során kialakult világnézetekről, állásfoglalásokról és attitűdökről van szó. A slow life így vált az alternatív életstratégiák ernyőfogalmává, és ebből a nézőpontból tekintenek az egyre aggasztóbb globális folyamatokra. Olyan megoldási lehetőségeket, a megszokottól eltérő megközelítéseket tárnak a látogatók elé, amelyek egérutat jelenhetnek a fogyasztói társadalomból és a jelen maximális megélésén alapuló életszemléletet reprezentálják. Bár a kiállítást eredendően 2020 áprilisára tervezték, de a járvány végül meghiúsította a nyitást. Ugyan a slow living a bevezetett karanténintézkedések miatt egyik pillanatról a másikra a mindennapjaink részévé vált, ám ez mégsem oldotta meg a különböző környezeti problémákat, tehát a kurátorok méltán érezhették úgy, hogy a kiállítás továbbra is releváns és aktuális. A szervezők arra is odafigyeltek, hogy maga a megvalósítás is környezettudatosabb legyen, ezért esett a választásuk többnyire a régióban dolgozó művészektől származó alkotásokra. A címben jelzett „radikális hétköznapok” úgy kapcsolódhat a fentiekhez, miszerint a látottak arra ösztönözhetik az érdeklődőket, hogy radikálisan át kell gondolni és értékelni a hétköznapok rutinszerű megoldási stratégiáit, ha mi is hozzá szeretnénk járulni a fenntarthatósághoz.

Maga a kiállítás anyaga pedig akarva-akaratlanul a slow art attitűdjét hívja elő a látogatókból, kezdve azzal, hogy számos alkotás megérinthető, kipróbálható, tehát így eleve több időt szán a befogadó az egyes művekre. Az első terembe lépve például máris Anca Benera és Arnold Estefán A természet egészének motorja (The Driving Force of All Nature, 2019) című műtárgyegyüttese fogadja a látogatót, amely hangszerekké alakított folyami és tengeri bójákból áll. Ezeket eredetileg vészjelzőnek használták a Földközi-tengeren, most lábgéppel illetve vonókkal torz hangokat lehet előcsalogatni belőlük. A „hangszerek” egy fali diagrammal kiegészülve performatív környezetet hoznak létre. A művészek ezekkel a munkákkal a vízforrások veszélyeztetettségére, a tengeri ökoszisztéma kényes egyensúlyának felborulására irányítják a figyelmet a környezet szennyezésének és kizsákmányolásának következtében, amely konfliktusok, feszültségek kialakulásához vezetett például az indiai-kínai határ mentén vagy az Eufrátesz-Tigris-vita kirobbanásához Törökországban, Szíriában és Irakban.  De ugyanígy kipróbálhatóak (szigorúan cipő nélkül) Lakner Antal iróniát és humort sem nélkülöző Dry Spa és REM bed című 2019-es alkotásai, amelyek a művész egy korábbi, INERS nevű termékcsaládjának elemei. A Dry Spa arra a kérdésre ad játékos feleletet, hogy miként változhat meg a fürdés élménye egy vízhiányos időszakban? Hogyan kerülhetjük el a vízpazarlást anélkül, hogy a fürdés meditatív és relaxáló hatásáról le kéne mondanunk? A REM bed meglepő formája pedig az alvás REM-fázisa közben keletkező agyhullámok és az emberi test reflexológiai trigger pontjainak összekapcsolásával jött létre.

Természetesen a kritikai hozzáállás, az aktivizmus is jelentős szerepet kap a Ludwig Múzeum kiállításán. Oliver Ressler Minden összeáll, miközben minden szétesik  (Everything’s Coming Together While Everything’s Falling Apart, 2016–2020) című hat csatornás videóinstallációja abból az axiómából indul ki, hogy a fosszilis energiaforrások időszaka lejárt, minden technológia adott a megújuló erőforrások használatára. A klímavédelmi mozgalmak egyre erősödnek, társadalmi nyomással hatást lehet gyakorolni a politikai-gazdasági elitre. A filmprojekt a klímamozgalomnak a fosszilis energiahordozóktól függő gazdasági rendszer lezárásáért vívott harcát követi nyomon. A zárt tér minden falára kivetített dokumentumfilmszerű videók egyértelműen azt a hatást keltik, hogy az ember nem vonhatja ki magát a probléma alól. Ugyanezt a hatást erősítik az itt elhelyezett életnagyságú bábúk is, amelyek a különböző tüntetéseken részt vett aktivisták ruházatát viselik.

Benczúr Emese Használati utasítás – Cut Before Use (2012) című műve a fast fashion termékek szövött márkajelzését és kezelési útmutatóját tartalmazó címkéinek összevarrásával készült. Arra a momentumra utal, amikor közvetlenül a vásárlás után, használat előtt kivágjuk ezeket a ruhákból. A függönyszerű alkotás a globális manipulációra és a túlfogyasztásra irányítja a figyelmet. A divatipar az egyik legnagyobb környezetszennyező a világon, az ENSZ szerint önmagában ez az iparág felelős a szennyvíz és a hulladéktermelés jelentős hányadáért. Amíg két generációval korábban inkább az volt a tendencia, hogy egy ruhadarab akár hosszú évekig használható és tartós legyen, addig manapság a negyedévente megújuló divathullámok folyamatos vásárlásra késztetik az embereket. A mű kiállás a tudatos vásárlás és a minimalizmus mellett, illetve felhívás arra, hogy ne engedjünk a reklámok hazug csábításának.

A fogyasztói társadalomból való önkéntes kivonulás mint megoldási, túlélési stratégia több műalkotás, projekt témája a kiállításon. Oto Hudec If I Had a River (2012) című alkotása egy idealizált elképzelés arról, hogyan függetleníthetné magát az egyén a jelenleg fennálló rendszertől, amelybe születésünktől fogva bele vagyunk kényszerítve. A kis kerttel rendelkező hajó az önellátást szemlélteti, ám a művész bevallása szerint ez nem elzárkózással, hanem épp ellenkezőleg, a kollektivitáshoz, együttműködéshez, segítségnyújtáshoz kapcsolódik, erre utal a hajón található vendégsátor, ahova akár minket, befogadókat is invitál. Az ex-artists’ collective: Kaszás Tamás & Lóránt Anikó Ínségeledelek (Famine Food, 2011 óta) című fából készült, életnagyságú építménye több funkciót is betölt: egyszerre pavilon, magtár, növényszárító és kiállítótér, ahol az erdőről, mezőről összegyűjthető termések, gombák, gyümölcsök, gyógynövények mellett helyet kaptak plakátok, fényképek, rajzok is. Mintha az önellátás, önfenntartás tudástárába lépnénk be. Kaszás Tamás Vandalizált Aldo Leopold-Pad III. (Vandalized Aldo Leopold Bench III, 2020) című alkotása ellenállhatatlanul arra csábít, hogy az ember leüljön és csak szemlélődjön, ne csináljon semmit. A műtárgyba szabadon idézett szövegek Aldo Leopoldtól, David Thoreau-tól és más gondolkodóktól vannak nagyítóval fókuszált napfénnyel beleégetve.

A fenntarthatóság irányába mutató, életmód-alternatívákat felvető művészeti alkotások láttán kérdések sora vetül fel. Vajon tényleg a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés az egyetlen választási lehetőség? Valóban szükségünk van arra, hogy különböző szolgáltatókhoz, tárgyakhoz láncoljuk magunkat a mindennapok kényelméért? Vajon ez a mi döntésünk vagy belekényszerültünk ebbe az életmódba? Lehetne másképp is?

Kiállító művészek: BARTHA Gabó, BENCZÚR Emese, Anca BENERA & Arnold ESTEFÁN, Ursula BIEMANN & Paulo TAVARES, ERDEI Krisztina, Manfred ERJAUTZ, ex-artists’ collective (KASZÁS Tamás & LÓRÁNT Anikó), HORVÁTH Gideon, Oto HUDEC, KASZÁS Tamás, KORONCZI Endre, LAKNER Antal, Diana LELONEK, Petra MAITZ, MÁTYÁSI Péter, Oliver RESSLER, SCHULLER Judit Flóra, SÜVEGES Rita, SZABÓ Eszter Ágnes, Lois WEINBERGER, Syporca WHANDAL, ZILAHI Anna

Kurátorok: CSIZEK Petra, Jan ELANTKOWSKI, KÉSZMAN József, PETRÓ Zsuzska, POPOVICS Viktória, ÜVEGES Krisztina