Hogy magyarázod el a színeket egy vaknak?

Mostanra a homoszexualitás és a transzneműség témakörét szóba hozni politikai vonatkozás, érzelmi túlfűtöttség vagy épp az attól való félelem nélkül szinte lehetetlen. De Bakony Alexa tizenkilencre lapot húz, és 2021-ben Magyarországon olyan dokumentumfilmmel áll elő, amelyben a transzneműség nem társadalmi kérdés, hanem személyes ügy, az elfogadás pedig nem áhított cél, hanem alapvetés.

Az utóbbi években az LMBTQ+ problémaköre a filmipar egyik leggyakrabban feldolgozott témája. Számos film (úgymint a Szólíts a neveden, a Holdfény, A dán lány) és a streaming felületek térhódítása óta még annál is több sorozat (Ez bűn, Eufória, A narancs az új fekete) készült a témában, de egyre gyakoribb, hogy a szexualitást nem elsődlegesen fókuszba helyező darabokban is felfedezhetünk ilyen szálakat, ahogy láthattuk ezt például a Több, mint normális vagy a Rólunk szól című szériákban.

A mozgókép társadalomformáló ereje elvitathatatlan. Egy dokumentumfilm pedig különösen alkalmas rá, hogy direkt módon irányítsa a közösség figyelmét a problémás területekre vagy akár az elnyomottak szócsövévé váljon. Bakony merészen a követéses módszerhez nyúl: Tobi életének alakulását több, mint négy éven át követi végig, az önmegismerés talán legkritikusabb időszakában. Amikor filmezni kezdenek, a készítők még ugyanúgy nem tudják, honnan hová tart a történet, és meddig tart majd az átalakulás, ahogyan maga a főszereplő sem. Ettől a film igazán hitelessé válik és mentesül az esetleges ellenérzéseket generáló kiáltvány jellegtől. Így bár valóban bátor vállalkozás, ez lehet a Tobi színei sikerének egyik kulcsa.

„Hát mégiscsak kislány vagy” – hangzik el az első pár percben, amint az édesanya üdvözli újszülött gyermekét ezen a világon. De nem is tévedhetne ennél nagyobbat, hiszen – ahogy az évek során számára és családjára számára is kiderül – Jázmin egy női testbe született fiú, aki épp a névváltoztatási procedúrán esik át, amikor becsatlakozunk a történetébe. Szülei mindenben segítik és támogatják, jóllehet ők maguk is megküzdenek a változással, amit először az új név, később egy esetleges nemváltoztató műtét jelent. Tobi lassan átesik az érettségin, barátokat szerez, és elhagyja az apró települést, hogy megélhesse az álmát, ami a nagybetűs életbe való sikeres belépésen túl önmaga definiálását vagy még inkább elfogadását jelentené.

Amennyiben elfogadjuk alapigazságként azt a mondást, hogy „a változás az élet törvénye”, akkor talán többet megérthetünk a Tobi színeiből, a változás ugyanis a film teljes egészét átszövi. A történet ideje a tinédzserkorba helyeződik, ami önmagában a testi-lelki változás időszaka, átjáró a gyermek és felnőttkor között. Ugyanakkor térben is ingázunk egy alig 250 főt számláló település és a főváros forgataga között. Ezek már önmagukban olyan szélsőségek, amelyek bárki érzelmi stabilitása alól kirántanák a talajt, de valaki, aki ezek mellett nemi identitiásával és szexuális irányultságával sincs tisztában, végképp a bizonytalanság csapdájába esik.

Tobi azon kivételes szerencsések közül való, akinek a családja nem csak elfogadó, de egyenesen támogató és szeretetteljes. A Pride-on vele vonuló szülők, akik fenntartások nélkül fogadják gyermekük különböző bejelentéseit – „leszbikus vagyok/transznemű vagyok” –, olyan magatartásformát képviselnek, amely nagyon kevés hasonló cipőben járó embernek adatik meg. Épp ezért tűnik jó döntésnek, hogy a rendező a játékidő egésze alatt kizárólag az anya–gyermek kapcsolatra koncentrál. A különböző szociális színterek eseményei: a barátok elfogadása csakúgy, mint a nemzeti gyűlölet csupán néhány képkocka erejéig kapnak helyet, s így mind elmosódott háttérnek tűnnek az erős családi kötelék bemutatása során.

Tobi hajszínének változásai egyrészt sok segítséget nyújtanak a több idősíkon játszódó filmben való kiigazodásban, másrészt pedig a benne zajló átalakulás fázisainak természetes leképeződéseként is értelmezhetőek. Tanuláságos látni, ahogy a testi változás nem csak Tobi életét kíséri végig, de ironikus módon édesanyjáét is, aki a lépcsőzőgépes jelenetből láthatóan maga is megküzd saját teste elfogadásával. Pedig a támogatói környezet adott. Szinte már idillikus (a jelenlegi magyarországi viszonylatban mondhatni utópisztikus), ahogy a szülők viszonyulnak egy olyan borzalmasan kényes és számukra érthetetlen témához, mint a nemi identitás.

Ha nem az „élet írta volna a forgatókönyvet”, számon is kérhetnénk a didaktusságért, hiszen a szexuális felszabadulás, a transzneműség, sőt a nembináris identitás problémáját egy apró faluban élő, egyszerű, szűkös anyagi helyzetben lévő család kontextusába helyezi. A szülők sokszor csak kapkodják a fejüket az újabb és újabb megnevezések hallatán, és minden igyekezetükkel próbálják megérteni a mögöttük megbújó jelentéseket. De amikor elérnek a saját korlátaik határához, akkor sem adják fel: az apa „Kell ezt nekem érteni? Nem, csak elfogadni” mondata a maga egyszerűségében összefoglalja a probléma megoldását. Ezzel mutatva rá, hogy a szakadék, amely generációs különbségből, felfogás- vagy meggyőződésebeli ellentétekből fakad, sikeresen áthidalható csupán a szeretettel.

Ugyanakkor a filmkészítők nem romantizálják túl a jelenséget. Noha tényleg megkapó a szülő–gyermek kapcsolat ábrázolása, de nagyon érzékletesen mutatják be az örlődő anyát is, aki miközben önmagán lép túl, hogy Tobit támogatni tudja, csendben őrlődik és igyekszik elfojtani a fájdalmat, amit (fia előbújása után) a lánya „elvesztése” okoz. A számos megkapó jelenet mellett ugyanolyan kendőzetlenséggel kapnak helyet a hibák és apróbb bukások is, amelyek kiküszöbölhetetlenek egy ilyen helyzetben. Erre remek példa a szülinapi családi jelenet, ahol az anya véletlenül Tobi korábbi nevén szólítja a gyermekét, akaratlanul is borzasztó fájdalmat okozva ezzel neki.

Elgondolkodtató összevetni a nyitóképekben látható anya terhes ultrahangos felvételeit Tobi ultrahangos felvételeivel, melyekkel a nemváltoztató műtétre készül. És mégis, Bakonynak sikerül elkerülnie mindennemű hatásvadászatot és didaktikusságot, ami egy ilyen témánál, ekkora érzelmi súlyokkal kifejezetten nagy kihívás lehetett. De megérte, így ugyanis hiteles darabja lehet azon filmeknek, amelyek közé például a szintén idei Anyáim története is tartozik: olyan filmekről van szó, amelyekben a társadalmi érzékenyítés ugyan elsődleges cél, álításai mégsem válnak kiáltvánnyá, így az üzenet mentesülhet azoktól az ellenérzésektől, amelyeket a feldolgozott téma az emberekből kivált.

Bakony a széles, külvilágot beengedő kép helyett egész egyszerűen addig szűkíti a fókuszt – számos, jól ülő közelivel le is követve ezt –, amíg nem talál rá a legkisebb közös többszörösre, arra, ami ugyanúgy jelen van egy transznemű tinédszerben, mint bármelyikünkben: a kétségek, a félelem és az önmagunkkal való küzdelem gyötrelme. Ezáltal a társadalmi kérdésből egy egészen személyes, már-már intim történet válik, amely annyira emberi és átélhető, hogy képes hátékonyan elmagyarázni vele Tobi színeit.

Továbbá arra is kiváló lenne, hogy a hasonló nehézségekkel küzdő érintett tinédzsereknek válaszokat és némi vigaszt nyújtson, erre azonban az új törvények miatt már nem kerülhet sor.

A film adatlapja.