dunszt.sk

kultmag

Mítoszok és telepélmény

Egy-egy húsz éve lezárt életmű értékelése nem mindennapi helyzetet idéz elő a recenzens számára, hiszen a kritika műfaja és intézményrendszere figyelme tárgyának aktualitásából nyeri a működéséhez szükséges energiát. Minél előbb, a lehető legkonzekvensebben leírni különféle alakulástörténetek pillanatnyi állását élő személyek esetét illetően releváns gesztus és gyakorlat, ellenben az egyetlen alkotóhoz tartozó gyűjtemények az utolsó szó jogán szólalnak meg. Az általuk játékba hozott itt és most elsősorban a kánonban elfoglalt helyére, és annak legitimitására reflektál. A recenzens által véghezvitt feladat, tehát kivételesen közelebb áll az irodalomtörténészéhez azzal az eltéréssel, hogy kisebb figyelem irányul a filológia tárgykörébe eső gyakorlatok irányába.

Simon Balázs összegyűjtött versei a szerző halálának huszadik évében jelent meg. Az időzítés jubileumi jelleget kölcsönöz a kiadványnak, melynek elemzésére többek között az általa gerjesztett diskurzus tükrében teszek kísérletet. Legelső támpont gyanánt a Jánossy Lajos által jegyzett utószó adódik. A Költészet és Valóság címet viselő szöveg legfőbb vonásának az összegzés és a kultuszépítés szándéka sejlik fel.

Állításunk igazságtartalma mellett szól, hogy az írás Invokációja és Epilógusa egyaránt Thomas Mann Doktor Faustusából vett idézetek. Ráadásul nem akármilyenek. Az önmagát egy zseni árnyékában élő átlagember szerepkörébe pozicionáló narrátor vallomásai a regény fiktív keletkezéstörténetének kezdő- és végpontját illetően. A huszadik századi prózaklasszikus ismerői számára rögvest adódik legalább egy kapcsolódási pont. Adrian Leverkühn, a lelkét az ördögnek áruba bocsátó zeneszerző migrénnel és az idegrendszerét megtámadó szifilisszel kényszerül együtt élni, miközben Simon Balázs esetében az agytumor, és a megsemmisítésére tett kísérletet jelentő operációk a hozzátartozók visszaemlékezéseinek visszatérő elemei. Súlyos kérdésbe botlunk. Amennyiben a tragédiára irányítjuk figyelmünket, képesek vagyunk-e kivonni olvasatunk egy mágikusnak tetsző értelmezés bűvköréből, melynek során a tudat és a gondolkodás szervét megtámadó kór a tehetség áraként és egyben az életmű legitimitását adó biografikus elemként jelenik meg. Fenti problémakör szemmel láthatóan ismert Jánossy előtt, hiszen a paratextusok által automatikusan működésbe lépő párhuzamok élét a legelső pillanattól kezdődően igyekszik tompítani, továbbá a közeli ismertségből elkerülhetetlenül beszüremlő emlékek mellett az életmű ívét gondossan megrajzolja bizonyítandó a szövegkorpusz önmagából fakadó értékeit. Az alaposnak tekinthető utószó legfőbb erénye a simoni költészet poziconálásában rejlik. A szerző értelmiségi szocializációján túl jól kirajzolódik az antik hagyományokhoz és Friedrich Nietzche filozófiájához való kötődése. A Minerva baglyát faggatom mégis című debütkötettől a posztumusz publikált Halálgondoláig bezáróan egy merőben sokszínű vállalkozásnak lehetünk szemtanúi, mely a hellén mitologémák újraalkotásától halad a judaizmus világképén át a hétköznapi élet motívumainak megfigyeléséig.

Mizsur Dániel Literán megjelent recenziójában egy az egyben átveszi a Jánossy által javasolt alakulástörténetet. Cezúrát vél felfedezni a harmadik kötettől kezdődően, hiszen ott veszi kezdetét meglátása szerint az antikizáló utalások háttérbe szorulása. A nagy egészt figyelembe véve állítása helytállónak bizonyul, azonban fontos megjegyeznünk néhány kiegészítést. Az eposz műfajának felevenítésére törekvő Nimród után valóban radikális eltérés érezhető a Lectisternium – A mi lakománk verseiben, azonban a későbbi életmű lényegének tartott jellemzők már a Minerva némely szövegében felfedezhetőek. A Várakozás és a Sátor című darabokban egyértelműen megfigyelhető, hogy a lírai én elsősorban egy passzív, szemlélődő szereplőként van jelen, alanyisága pedig az őt körülvevő tárgyi világ észlelésén szűrődik át. Emellett érdemes az életmű korszakolásában több alegységet elkülöníteni. Mintha a Makdír a kronológiában elfoglalt helyén túl, szerkésztésében is önálló pozíciót foglalna el. Akárcsak a Nimród, három címmel és római számmal egyaránt ellátott ciklusra bomlik, azonban a tematikai egységesség szembetűnő. A Függőkeret a kórházban töltött időt járja körbe. Visszatérő motívum a bezártság. Az Öltözőben a felakasztott ruha válik a lírai én rabhoz hasonlító tükröződésévé (450.), a Muzulmán címűben egy holokauszt túlélő vél azonosságot felfedezni a lírai én, és az önmaguktól elidegenedő a haláltáborokban a többi áldozat által muzulmánnak nevezett egyének között (457.). A Makdír a gyász pedig az anya halálának élményét jeleníti meg. Akárcsak egy sűrű szövésű napló esetén, lényegében bejegyzésekkel van dolgunk, melyek darabról darabra gördülnek tovább, mégis a kimondás utáni szándék maga válik főszereplővé. Megrendítő gyászmunka, melynek erejét tépelődése adja: elengedni valakit, miközben erőnek erejével ragaszkodunk hozzá.

A soron következő Terep és Például a galamb esetében a Jánossy által felkínált párkötetként való olvasás termékenynek bizonyul. Mindkét esetben a panelházak világába nyerünk betekintést. Egyszer a közvetlen környezet, másodszor pedig egy kiválasztott élőlény és a vele kialakított viszony által. Simon Balázs lírájának csaknem legletisztultabb és egyben leginkább közérthető korszakához érkezünk el. A rítushoz való kapcsolódás helyén modernkori urbánus tájon találjuk magunk. A lírai én hátrahagyja korábbi hagyományosnak mondható témáit. A legáltalánosabb emberközeli viszonyok válnak főszereplővé. Ügyintézés egy bérházban egy tollfosztó sólyom megfigyelésével egyidőben (A terep (507.)), idegenek konfliltusai (Ellenfelük (508.)), egy meggondolatlanul tett ígéret okozta frusztráció (509.)). Innentől kezdve a verseket elsősorban az itt és mostban való elmélyülés foglalkoztatja.

Végül, de nem utolsó sorban érdemes elidőznünk Simon Balázs költészetének megítélésén. Mizsur Dániel írásának központi gondolata, hogy egy a kanonizációra méltó életművel állunk szemben, mely a maga presztizsét most, az Összegyűjtött versek megjelenése által nyerheti el, továbbá az első két kötet kapcsán az “olvasói örömszerzés útjában álló effektusokat” említ. Meggyőződésem szerint állítása az életmű egészére kiterjeszthető, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy a szöveg érzékiségét kiiktató poétikával van dolgunk, melynek szépsége stilisztikai kiforrotságában rejlik. A szerző kialakított egy olyan sajátos mondatstruktúrát, melynek ritmusát a gyakori beékelések akasztják meg. Jánossy Lajos szavaival: “Idézni is ezért nehéz Simon Balázs-versből, mert ha mégis megtesszük, a kiválasztott sorokból szignál lesz, félreértett minta, a szerves egészből vett élettelen preparátum”. (694.)Lényegében az elmúlt évek irodalomnépszerűsítő gyakorlatának felülvizsgálatára kell kíséreletet tennünk. Megnyugtató választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy egy olyan korban, mely a szentenciák és szállóigék vadászata által kívánja felhívni a figyelmet egy-egy lírai teljesítményre, mint tette azt néhány évvel ezelőtt az InstaVers, miképp ragadható meg az esztétikai érték kontextusából kiragadhatatlan részek összjátékaként. Nem kevesebb a tét, mint irodalomértésünk horizontjának bővítése.

Simon Balázs: Összegyűjtött versek. Jelenkor, Budapest, 2021

Fotók: Simon Balázs Facebook-oldala

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket