Perpetuum labile

Sokak számára mindmáig eleven gondolat, hogy Hitler szobafestő volt, miként a You Tube-on is rendkívül népszerű a jelenet, amikor Putyin egy jégkorongmérkőzés előtt körbeparolázva, válogatott mezben hatalmasat taknyol. Ha megengedhetetlenül távolról nézzük végig az európai zsarnokok sorát, két korszakot különböztethetünk meg. Hitlerrel ért véget azok névsora, akik valamilyen művészeti ágban voltak középszerűek, és pár évtizede vette kezdetét a sportban kevéssé jelentős, ám magukat előszeretettel sportemberként definiáló vezetők regnálása. Ha eltekintünk a gúnyolódó hangnemtől, míg korábbi „diktátoraink” valamilyen művészeti ágban szorgoskodtak: zenéltek, írtak, festettek, a mostaniak ideálja a fizikai versengés. Ez a váltás sokat elárul kultúránk alakulásáról. Még akkor is, ha a korlátlan hatalom iránti olthatatlan vágy szükséges feltételei között az alacsony termet szemmel láthatóan még mindig többet nyom a latban, mint az, hogy ki miben tudós.

„A patkány olyan, mint a mókus, csak rossz a PR-ja.” Néró történelmi imázsának minden esetre nem vált előnyére, hogy Róma felgyújtásának bűnbakjaként a később világraszóló karriert befutó kereszténységet választotta, és halomra ölette annak képviselőit, közte az egyház alapítóját is. Ha egy kicsit el akarnánk szállni: a Stúdió K előadása nem Nérónak, hanem az igazságnak akar igazságot szolgáltatni. Hegymegi Máté rendezése a Kosztolányi Dezső által éppen száz esztendeje megformált Néró (Nero, a véres költő) alakjából és történetéből indul ki. Az alkotók az előadás „mondandójáról” Néró tehetségével kapcsolatban a következőt fogalmazzák meg: „Nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek…” Az igazság relativitása és különös metamorfózisa kapcsán igazuk lehet, ráadásul ezt a fajta csiribút a bőrünkön is érezhetjük, az előadás azonban mégsem erről szól. Ami nem von le az értékéből.

Hegymegi Máté legutóbbi dobását a Stúdió K-ban (Peer Gynt – 2017.) a Színházi Kritikusok Céhe az adott évad legjobb független előadásának ítélte. Míg a Peer Gynt, jelenetről jelenetre nézőivel együtt különböző terekbe vándorolt, Néró már a kezdőképben beékelődik Fekete Anna aranysárga díszletébe, ami egy normál perspektívánál jobban szűkülő, az érzékeket megtévesztő csonkagúla. A Stúdió K színpadából kimetszett alternatív térben ugyanis a méretek teljesen bizonytalanná válnak: eldönthetetlen, hogy ki és mi az, aki/ami tényleg nagy. A kezdőképben látványszinten benne van az előadás egy konkrét olvasata: az uralkodói hatalom szűkössége és e szűkösségből való kitörés képzete, a látszat és a valóság közötti feszültség. Mint a dobópohárból kiguruló dobókockák sorjáznak előtte, belőle a jelenetek. Noha egy ennyire szemléletes és jelentéses díszlet/látvány revelatív erővel képes hatni, több hátulütője is lehet. Előfordulhat, hogy a frappáns látvány egyszerűen elviszi a tejfölt: nagyobbat szól, mint maga az előadás, ráadásul egy kristálytiszta vizuális olvasat elveheti a nézőtől a saját olvasás lehetőségét. Az elviek mellett a leggyakoribb gyakorlati probléma az szokott lenni, amikor egy-egy vizuális telitalálat nehezen bejátszható tereket teremt vagy a díszlet(elemek) mozgatása válik nyögvenyelőssé. Ami az előbbit illeti, az előadás nem merül ki fenti mondandójának felmondásában, időközben pedig az is kiderül, hogy Fekete Anna díszlete sokkal többet tud annál, mint amit első pillanatban gondolnánk róla. Szinte minden átalakulásánál meg tudja tartani jelbeszédszerű sűrűségét azzal együtt is, hogy az üzemeltetése/mozgatása helyenként meglehetősen macerás és a közelség miatt szembeszökő is…

…lenne, ha Kálmán Eszter fekete jelmezei praktikusan nem rejtenék el a mozgatásba bevont játszókat. Emellett köznapi eleganciájuk nem csupán korban hozza közel a történéseket, de az udvari arisztokrácia (a császár környezetében lévő patríciusok) világát is lentebb hozza néhány lépcsőfokkal. Ez a fajta közeli távolság, miszerint Néró és köre éppen olyan emberekből áll, mint mi, csak a helyzetük más, az egész előadás alapvonása. Ehhez a nulladik, de a legmarkánsabb lépést Garai Judit teszi meg szövegkönyvíróként, aki sok helyen megtartja az eredeti Kosztolányi szöveget, máshol köznyelvi fordulatokat vagy éppen kifejezetten profán kifejezéseket használ. Részben az ő érdeme (másrészt a színészeké), hogy az összeillesztések egyáltalán nem zavaróak, sőt, a váltások hozzáadnak az előadás dinamikájához, a megszólalásmódok pedig árnyalt jelentéseket hordoznak. Jól ki van ez találva! – ez az első, ami eszünkbe jut a Stúdió K előadásáról.

Sőt Hegymegi Máté rendezéseiről általában is ez ugrik be. Erős vizualitás, retinába égő, jelentéses mozgóképek és pozíciók, remek színészi alakítások, és mindezt egy jól körvonalazható, mégsem elvágólagos rendezői olvasat keretezi. Kérdésfelvetései mindig pontosak, aktuálisak, gyaníthatóan azért, mert saját maga számára is fontos és megválaszolatlan kérdéseket olvas ki egy-egy műből. Így rendezéseinek valódi tétje van. Márpedig az ilyesmi (ahogy egyébként ennek hiánya is) meglátszik egy előadáson. Izgalmas felvetés, hogy Néró tehetségének megítélése elárulhatna valamit az igazság tekervényes természetéről, ehhez azonban az előadásnak bizonytalanságban kellene tartania minket: Néró talán mégsem csupán középszerű művész és nem is szűklátókörű vezető. Meglehet, túlzottan hittem Senecának, és előítéletes vagyok egy olyan uralkodóval szemben, aki politika alatt csak a hatalma megtartásával és lelki sérelmei megbosszulásával foglalkozik, de nagyon hamar kizártam azt a lehetőséget, hogy ez a Néró bármiben is tehetséges lenne, ami túl van önmagán. Semmi nem szól mellette a darabban, ám minden ellene. Máshol kell keresni az előadás tőkesúlyát. Hegymegi rendezése egy különös fejlődéstörténet, egy nevelődési dráma, ami arra a kérdésre keresi a választ: hogyan lesz egy intelligens, nyitott és érzékeny tizenéves zsarnokká és gyilkossá. Miként foszthat ki minket a hatalom, legyen az másé, vagy a sajátunk.

Az alapképlet szerint Néró egy magának való kamasz, tele szorongással, kétségekkel és szeretetvággyal. Ilyen minden második családban van, volt vagy lesz. Irodalom iránti érdeklődése is szimpla megfelelni vágyás, egyre jobban elhajló viselkedése egyértelmű segítségkérés. Persze nem tud jól kérni, hektikus és egyre ingerlékenyebb, így császárként egyre kevésbé van abban a helyzetben, hogy bárki is tudna/merne rajta segíteni. Van azonban egy korai pont, amikor Néró már császár, de még bátortalanul verselő gyerek, akiben nyoma sincsen a majdani zsarnoknak. Idős mestere, Seneca itt még lehetne vele őszinte, talán a földön tudná tartani a lelki bajaival küzdő kamaszt, azonban ő már ekkor is hízelegve hizlalja a pszichopátiát. Ez a végzetes pedagógusi baklövés ágyaz meg annak, hogy Néró örökre egy magabajos/narcisztikus kamasz marad. Márpedig az ilyesmi nem vall a darabbeli idős mesterre. Ráadásul ez szinte minden felelősséget levesz Néróról: aki így elsősorban a körülmények hatására lesz az, ami. Persze ez is egy érvényes felvetés, csak meglehetősen terméketlen – legalábbis a gazemberré válás tekintetében. Egy ilyen iskolás pedagógusi hiba egyben egy másik drámából is visszavesz:  hogyan szenved kudarcot a köz érdekeit is szem előtt tartó, jóindulatú gondolkodás. Ugyanezt a képletet erősíti a családi alaphelyzet: Néró apa nélkül egy hideg anyával, egy kamaszkorú, vértelen feleséggel és egy idős bölcselővel mint egyedüli férfival. A lehetséges komplexumok tökéletes hidegágya.

Az előadás Nérója szerencsére mégsem írható le ezzel az egyszerű pszichológiai képlettel. Még csak nem is azért nem, mert megjelenik benne egy „mitológiai vonal” is, ami szerint Néró tudatosan/öntudatlanul az általa színészként is eljátszott, anyagyilkos Oresztész sorsát futja végig. Az említett szimbolikus tér és a Kosztolányi szövegek elemeltsége eleve nem engedi becsúszni az előadást a pszichológiai realizmus akolmelegébe. A színpadi figurák is ebben a kettős térben születnek: egyszerre valóságosak és jelentésesek. A legjobb példa erre ifj. Vidnyánszky Attila Nérója. A sors fintora, hogy ezzel a pedigrével éppen ő kapta meg rövid idő alatt a történelem két legembertelenebbnek ismert önkényurának szerepét (a Vígszínházban a hitlerbajuszú Diktátort alakítja). Fiatal kora ellenére ő már egy ideje nem egyszerűen nagy tehetség, hanem a legjobb, legizgalmasabb színházcsinálóink egyike – rendezőként, színészként egyaránt. (Utóbbira jó példa, hogy címszereplőként majdnem döntetlenre sikerül mentenie a Vígszínház vérszegény Hamletjét.) Ebben az esetben a színészet mesterségének felsőfokával kínál meg minket: a vívódó császár szellőre is rebbenő idegrendszerét briliáns váltásokkal, játékos sokszínűséggel oldja meg. Ebből a közelségből tűnt fel, amit egy szakmabeli jóbarátom már korábban is mondott róla: virtuóz, magával ragadó játéka sokkal inkább legmagasabb szintű mesterségbeli tudás, mint őszinte és tiszta megmutatás. Ez nem negatívum, hanem egy színészi alkat: színjátszó a szó legjobb értelmében. Ez a minden pontján hiteles, sokfélesége miatt mégis finoman valószerűtlen sokféleség az, ami egyrészt egy önmagát folyamatosan kereső és elvétő (kis)nagykamasz képzetét kelti, miközben mégsem engedi magát egyetlen megfejtéssel letudni.

Hasonlóan egy kialakulatlan kamasz személyiség hullámzó jegyeit ölti magára Néró szerelmének szerepében Pallagi Melitta, azonban ez az egyszerre vonzó és veszélyes színesség nem tud társa lenni ifj. Vidnyánszky játékának. Ezért és a kémia hiánya miatt legfeljebb az eszünkkel értjük, mi vonzza magához az egyre jobban szétcsúszó császárt, de nem igazán hisszük el a kötődést. Közben pedig Poppea Néróhoz és a hatalom birtoklásához való viszonyát tisztábban kapjuk meg a színésznőtől. Homonnai Katalin az első feleségeként és Nyakó Júlia anyaként egy tömbből faragott képletek, amelyek bárkit képesek lehozni az életről. Előbbi egy már bimbóként is hervadt egynyári növényt jelenít meg tél derekán, utóbbi egy olyan anyát, akinek a lénye egyszerre kelti a gyermeki ölelés vágyát és parancsol neki folyamatosan megálljt. Még akkor is, amikor ténylegesen átölelik. Spilák Lajos Senecaként egy sztoikus bölcset formáz, ami történeti értelemben teljesen rendben van, hiszen Seneca tényleg a sztoa filozófiáját vallotta és követte. Színházi értelemben azonban ez a rendíthetetlen, egytónusú nyugalom a darabbeli Seneca kudarcának drámájából ismét csak elvesz, és hiába hozza jól Spilák Lajos a bölcselet egyfajta archetípusát, ifj. Vidnyánszky Nérója mellett kicsit súlytalanná válik. Ami persze lehet szándékos is, jelezve, hogy (ezen) a hatalmon kicsorbul a legkövetkezetesebb bölcselet is, ezzel azonban megint a gondolat növekszik a dráma kárára.

Nem arról van szó, hogy idejön ifj. Vidnyánszky Attila és nagy arccal mindenkit lejátszik a Stúdió K-ban. A közös jelenetekben például jól látszik, hogy igazi, ha kell, alázatos társ a játékban, miként kevéssé megszokott rendezői ötleteknek is odaadja magát. Az viszont tény, hogy ha teret kap, azzal maximálisan él – és jócskán van miből élnie. Így ez az előadás elsősorban a császár fel(nem)növekedésének, ezen keresztül a fiatalok hatalomba való belerokkanásának érzékeny és személyes rajza, és kevéssé árnyalja a közeget, amiben mindez megtörténik. Mondjuk, a címe is az, hogy Nero.

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regénye alapján a szövegkönyvet írta:
Garai Judit

NERO – ifj. Vidnyánszky Attila
SENECA – Spilák Lajos
POPPAEA – Pallagi Melitta
AGRIPPINA; PAULINA – Nyakó Júlia
OCTAVIA; TANÍTVÁNY – Homonnai Katalin
BURRUS; FANNIUS; OTHO – Lovas Dániel
LUCANUS; ZODICUS; ORVOS – Sipos György
BRITANNICUS; DORYPHORUS; ŐR – Samudovszky Adrián eh.

Dramaturg: Garai Judit
Díszlettervező: Fekete Anna
Jelmeztervező: Kálmán Eszter
Zeneszerző: Tarr Bernadett
Fény: Hegymegi Máté, Berta Ninett
Asszisztens: Szilágyi Brigitta, Rezek Bori

RENDEZŐ: HEGYMEGI MÁTÉ

Fotók: Vass László