Csak egy pillantást vethessek a világra!

„Nem voltam benne biztos, hogy felfedeztem, amit a megbízóm akart, de azzal az érzéssel hagytam el a kiállítást, hogy valamit igenis felfedeztem, mégha nem is tudtam, micsodát. Teljesen kimerültem. Jártányi erőm is alig maradt. Amikor felszálltam a metróra és megint lehunytam a szemem, alig bírtam ébren maradni.”

„Nem vagyok meggyőződve róla, hogy végül ugyanazt fedeztem fel benne, amit Effing szeretett volna felfedeztetni velem; de tény, hogy mire kiléptem a múzeum épületéből, úgy éreztem, találtam valamit, még ha nem tudnám is pontosan megmondani, mi az. Hullafáradt voltam; minden erőmet felemésztette a kirándulás. Amikor ismét felszálltam a metróra a Grand Army Plazán és lehunytam a szemem, alig bírtam megállni, hogy el ne aludjak.” 

A két idézetet olvashatjuk úgy, mint egy irodalmi szöveg két fordítását. Meg úgy is, mint egy írott szöveg emlékezetből visszamondott változatát. És tulajdonképpen mindkettő stimmel. Az első Kaszás Tamás Szívvel és értelemmel című kiállításán hallható, és az Elárasztott táj című festmény hangjátékának részlete; a másik Paul Auster Holdpalota című regényében olvasható (2010 Európa kiadó, 224 p.; fordította: Vághy László). A kettő közötti kapcsolat pedig nem véletlen egybeesés, hanem alkotói gesztus. A Kaszás-kiállítás fontos irodalmi referenciája az Auster-regény, bár messze nem ez az egyetlen. A szövegszerűség – az idézet, a parafrázis, az átirat, a fordítás, a dialógus – áthatja az egész munkát. Megfigyelés és megértés, tekintet és gondolat forrnak egybe.

Nem tájkép

Paul Auster önéletrajzi ihletésű regénye (Moon Palace, 1989) 1969 nyarán indul – ugyanakkor, amikor az Apollo-11 legénysége leszáll a Holdra. Főhőse Marco Stanley Fogg, a totálisan reménytelen értelmiségi. Az idézett epizódban, valahol a regény közepén (214-224 p.) vak megbízója utasításai szerint utazik a Brooklyn Museum állandó kiállítására. Különös zarándokútján egyetlen műre, Ralph Blakelock Holdfény című festményére koncentrál, aprólékosan felépített forgatókönyv szerint: némán utazik, a metrón lehunyva tartja a szemét, majd a múzeumban gyors léptekkel áthalad a termeken, míg megtalálja a feladatként kapott képet; ott hosszan időz, lassan néz, intenzíven gondolkodik. A figyelemnek és a műélvezetnek ez a formája teljesen feloldja a kontextust, a kiállítást és a múzeumot. A mű marad csupán: a felület, a történet, a korszak, az alkotó, az ecset, a fény, a repedések, a formák és a figurák. És a saját gondolatok: „[…] meglepett, hogy Blakelock voltaképpen saját korához képest is múltbeli idillt festett: az indiánok világát, amilyen azelőtt lehetett, hogy a fehér ember ideérkezett és szétrombolta volna. A fémlemezkére pillantottam a kép mellett, a falon – a mű 1885-ben készült, vagyis valamikor a Little Big Horn-i csata és a Wounded Knee folyó melletti mészárlás közti időszakban. Más szóval, amikor az indiánoknak lényegében már befellegzett; amikor nemigen lehetett már reménykedni, hogy ebből az egészből bármi is megmarad. Talán, gondoltam, Blakelock képe pontosan arról szól, mi mindent vesztettünk el. Nem tájkép; emlékmű, halotti ének egy letűnt világ felett.” (223-224 p.)

Kaszás Tamás kiállításán két festményt hangol az Auster-regény: átiratban, hangjátékként. Az első hangműben a megbízó kérései és utasításai hangoznak el: hogy utazz, hogy iktasd ki a külvilágot, milyen módon juss el a képig, mire figyelj. Ezt az epizódot a Lángoló rengeteg című festmény mellett hallgathatjuk. Ülünk a képpel szemben, a padon, és halljuk, amint azt magyarázzák nekünk, hogy semmiképp ne időzzünk más kép mellett: mint az Elárasztott táj. Ha ismerjük a történet másik felét, elkerülhetetlen, hogy elmosolyodjunk. Épp most szegjük meg a szabályt. Majd, amikor átsétálunk az utasítás szerint a terem másik felére, az Elárasztott tájhoz, ott folytatódik a történet: a titokzatos utazó érzéki és intellektuális tapasztalataival.

Már ekkor értjük, hogy Kaszás saját korához képest is múltbeli idillt festett: a világot, amilyen azelőtt lehetett, hogy az ember szétrombolta volna.

Amikor festette, az embereknek lényegében már befellegzett; amikor nemigen lehetett már reménykedni, hogy ebből az egészből bármi is megmarad. Talán, gondoltam, Kaszás képe pontosan arról szól, mi mindent vesztettünk el. Nem tájkép; emlékmű, halotti ének egy letűnt világ felett. De nem csak.

Múzeum

A Szívvel és értelemmel kiállítás (kurátor: Szalai Borbála) valamiféle fiktív jövőben játszódik: nem tudjuk, pontosan hol és mikor. Valahol az „összeroppanás utáni” jövőben. Onnan/innen nézünk vissza a múltra. Ez a múlt azonban még nem történt meg velünk. Még előttünk van. A lehetséges közeljövőnk. Lángoló erdők, megáradt folyók, felolvadt jeges földek; katasztrófák és konfliktusok hatására meghasadt társadalom. Nincs mit szépíteni. Benne állunk; mégis, mintha nem látnánk elég élesen. Ezen az optikán állít a kiállítás: kimozdítja az időt és a teret, fikcióval és bölcselettel ötvözi, fülünkbe suttogó mesélőket teremt, radikalizálja tekintetünk. Egyszerre képzőművészet, irodalom, színház, propaganda, agitáció és időutazás. Látogatás egy jövőbeli múzeumba, amelyben az alkotások szembeszállnak a felejtéssel. Sci-fi agitprop, ahogy Kaszás Tamás nevezi saját gyakorlatát.

Ez a múzeum festmények köré épül. Tere lágyan szabdalt, és meglehetősen intim. Akkor is zsong, ha üres. A white cube inverzeként is felfogható feketébe burkolt teremsor egy soha meg nem épült, mégis megperzselt szél- vagy vízkereket ölel körbe. A kerék lapátjai forgatják meg a valóságos és múzeumi időt. Enigmatikus fogalmakból épített futurisztikus tárgy – a múltból. Múzeumi rekonstrukció. Amelynek soha nem létezett eredetije. Valósághoz való viszonya képlékeny és megfoghatatlan. Akárcsak a lapáton olvasható szövegtöredékek, melyek ráállítják agyunk fogaskerekeit a gondolkodásra.

Egyik réteg a másik után; egyik idő a másik után; egyik történet a másik után. Utalások, kereszthivatkozások, átívelések. Üldögélek padról padra, tolom bele a fülem a virágcserépből barkácsolt hangszóróba. Az etnográfia: palimpszeszt – írja James Clifford amerikai antropológus az etnográfiáról szóló meglehetősen szép és meglehetősen nehéz szövegében (On Ethnographic Allegory; 1986). Palimpszeszt, mert egymásra ír, egymásra olvas szövegeket (és kultúrákat), mégis önmagukban is hozzáférhetővé teszi azokat. Papíron, emlékművön, múzeumban. Mindig az a réteg a leginkább kivehető, amelyik legfelül van, amelyik a legújabb. Mégsem takarja ki a korábbiakat. Az etnográfia mint kulturális praxis így hangsúlyozza a narratívák közötti kapcsolatot. Egyben meg is teremti azt. A kiolvasáshoz azonban radikális tekintetre van szükség. Ezt tanulhatjuk meg Austertől és hőseinktől: Effingtől, Foggtól és Kaszástól. És a többi szereplőtől, akik forrásként vagy referenciaként bukkannak fel: Martin Kippenberger, Dzsiddu Khrisnamurti, Mahatma Gandhi, meg nyilván egy csomó be nem azonosított gondolkodó.  

Vad gondolkodás

A kiállítás bevezető képe egy belső referencia: a fametszet egy korábbi saját munka, egy óriásplakát átdolgozása. Fordítása. Az eredeti mű 2016-ban készült a Bukarest Biennáléra, és egy későbbi lengyelországi kiállítást hirdetett (amelynek kurátora Joanna Sokolowska volt). A kép központi eleme egy hétfős társaság, akiknek kilétéről keveset tudunk. A szövegek segítenek a gondolkodásban. Claude Lévi-Strauss francia etnológus kézírásával olvashatjuk a plakát kulcsgondolatát: La Pensée Sauvage; a vad gondolat. A plakát alján angol felirat: They who know the truth do not advertise it, vagyis: akik tudják az igazságot, nem hirdetik azt.

1955-ben jelent meg Lévi-Strauss Szomorú trópusok (Tristes tropiques) című, elmosódott műfajú könyve, amelyben először érintette a „vad gondolkodás” gondolatát. A koncepciót azonban csak majd egy évtized múlva fejtette ki La Pensée Sauvage című könyvében (1962).

A nem európai, „törzsi”, bennszülött társadalmakból megérthető „vad gondolkodás” egyfajta „konkrét tudomány”, avagy a „megismerés nem-tudományos formája”, amelyben egy kultúra képviselői a természeti, a társadalmi és a saját világból építenek saját valóságmodelleket. Az etnográfus feladata, hogy ezeket a „felszíni mintákat” olyan jól és részletesen leírja, amennyire ez csak lehetséges. Majd ezeket rendezze el egy struktúrába. Azonban a maguk körül észlelt sajátosságokat a bennszülöttek is azonnal érthető struktúrákba rendezik, analógiás módon. Ez a primer (és nem primitív), nem kanonikus tudomány a helyi társadalmat kaleidoszkópszerű világként ábrázolja, amelyben a kulturális minták egyfelől sokszínűek, másfelől újrarendezhetők. Más, távoli, idegen kultúrák megértése tehát nem pusztán a szavakon keresztül jön létre, hanem a személyes motivációk és gyakorlatok megfigyelésén és leírásán keresztül. Vagy ahogy a kiállításban ehhez a plakáthoz kapcsolt töredezett megértésteóriák egyike fogalmaz: „a megértés nem szavaktól függ; és szellemi megértés sem létezik, csak szóbeli szinten; és mint olyan, nem számít megértésnek”. 

Lévi-Strauss vad gondolkodásra épített társadalomképe a múzeumok világára is hatással volt. Angela Jannelli német muzeológus például ez alapján próbálta kidolgozni a lokális, közösségi, „amatőr”, „vad” múzeumok modelljét (Wilde Museen; 2012). A kiindulópont kétségtelenül eredeti, de amíg a gondolkodást az „amatőr” fogalom keretezi, addig nem szabadultunk meg a mindent átható koloniális tekintettől. Ami viszont a „vad” múzeumteóriából mégiscsak izgalmas számunkra, az a mindent átható személyes és közös motiváció, a részvétel, a kollektív tapasztalat, az öndokumentáció, a rendszerezés helyett a tárgyak bonyolult és egyéni kapcsolatrendszere. Továbbá a személyes interpretáció, a spontaneitás, az intuíció és az asszociáció mint múzeumi gyakorlat.

A Szívvel és értelemmel kiállítás művészi tartalmai és gondolatai roppant intenzíven kommunikálnak egymással és a látogatókkal. És ugyan a mű alapvetően szövegszerű, a megértése nem pusztán a szavakon keresztül jön létre: sokkal inkább a személyes motivációk és gyakorlatok megfigyelésén keresztül. A tekintet radikalizálásával.

Radikális múzeum

2013 májusában a Ludwig Lépcső harmadik napján felolvasással lehetett fenntartani a helyfoglalást. Karas David képzőművész Michel Foucault és Gilles Deleuze Az értelmezés és a hatalom című beszélgetését olvasta, majd közvetlenül utána olvastam fel Paul Auster Holdpalota című regényéből azt részt, amikor Marco Stanley Fogg vak megbízója utasítása alapján csukott szemmel és némán utazik a Brooklyn Museum állandó kiállítására – nem folytatom. A felolvasás végén odalépett hozzám egy kurátor ismerősöm, és azt kérdezte: miért választottam ezt a szöveget. Azért, feleltem, mert radikális. Radikális? – kérdezte. Szép és elgondolkodtató, de egyáltalán nem radikális.

Évek teltek el, mire meg tudtam fogalmazni, hogy miért érzem Auster szövegét múzeumi szempontból radikálisnak. Olyan befogadói attitűdöt ír le, ami ellenáll az uralkodó trendnek. Ugyan nem anarchista praxis, mégis bátor kísérletező modell. És van benne provokáció.

Talán azért is, mert valami olyat állít a középpontba (Blakelock Holdfény című festményét), ami nem nagyon volt ott. A kép belső történetével, az indiánokon keresztül pedig a hatalmi viszonyokra is kritikusan reflektál. Ma már könnyen olvasom össze Austert Claire Bishop radikális muzeológia könyvével. Bishop megközelítésében a műtárgyak és a gyűjtemények radikális (mélyreható, szélsőséges) figyelmet kapnak. Nem a csomagolás (a múzeum), hanem az egyes műalkotások/műtárgyak és az egyedi történetek szerepe kerül a középpontba. De radikálisan tekint a temporalitásra is: a múlt és a jelen mellett tudatosan dolgozik a jövővel.

Ha a Szívvel és értelemmel kiállításban követjük Kaszás utasításait, bolyongunk, gondolkodunk, majd minden padon lassan időzünk, akkor el is töltjük azt az egy órát a térben, amit Marco Stanley Fogg tölt a Holdfény előtt. Ezt követően pedig erős az érzés: csak egy pillantást vethessek a világra!

Kaszás Tamás: Szívvel és értelemmel, Trafó Galéria, Budapest, 2021. szeptember 3. – 2021. október. 10.