Sokaság és önismeret

„Ők, ha szabad így mondanom, a sokaságból vétettek.”
(N. P.)

Nádas Péter mondatai is a szavak szétszóródó sokaságából vétettek, ugyanolyan esendőek, helyenként esetlenek, mint az irodalmi minőséget (elvileg) nélkülöző köznapi változataik. Egyedül csak esetlegesnek nem mondhatjuk őket, hiszen csak elvétve találhatunk köztük logikailag lefedetlen formulát, légből kapott felvezetést, elvarratlan átkötést, megalapozatlan zárlatot; mintha még a szerző asszociatív bakugrásai is racionalizált irányelvek szerint szökkennének egy-egy váratlanabb szöveghelyre. A Rokon lelkek válogatott esszéiben is mindinkább a mérlegelés, kevésbé a kísérletezés szándéka dominál, legalábbis első olvasásra úgy tűnhet, hogy e rendkívül heterogén szövegegyüttes (melynek darabjai között a nekrológtól a kritikán és a laudáción keresztül egészen a szabadversig terjedően tulajdonképpen a műfaji paletta majd mindegyik árnyalata megtalálható) elsősorban egyfajta alárendelő viszonyt feltételez a bennfoglalt részelemek s egyesítő összerendezőjük (rejtekező alanyisága) között.

„…az ember az írásbeliségben olyan szimmetriák előállítására tör, amilyenek egy lényege szerint aszimmetrikusan szerkesztett világban nincsenek. Hölderlin kívánsága nyomán: a káoszba becsempészni némi geometriát.” E már-már kozmikus kompenzációt előfeltételező, akár ars poétikusnak is vehető kitétel rímel a szintén mérlegre tett Mészöly Miklós-féle életmű, illetve írásmód egyik esszenciájára, miszerint „a nyelv a világ egyetlen végleges vízjele.” Ám a papíron, e végső soron személytelen vízjel mellett mégiscsak ott húzódik egy vércsík, amit nem csupán Nádas kézjegye hitelesít, hanem amit sorsvonala követ végig. „…mi vagyok / habár ilyen ragozás nincs a nyelvben” – írja, hogy aztán itt-ott mégiscsak kibújjon sajátos személyragozásának sorvezetője alól. „Ha róla van szó, / akkor marad a mondatomban valamennyi én, / amit nem sikerül kiszorítanom” – szól az esőfüggöny mögött láttatott Esterházy (Nádas?) Péterről szóló, verssorokba tördelt kisesszé. (Esni kezdett) És itt el is érkeztünk a nagyrészt alkalmi jellegű (valószínűleg sokszor felkérésre született), mégis elfogulatlanul körültekintő írások intuitív faktorához. (Vö. 20.: „…az intuíció / sokat nem tudni róla…”) Vagyis ahhoz a fajta feddetlenséghez, melynek olykor kétségkívül kitárulkozó konkrétsága (Pilinszky János szavaival) már majdnem átcsap a képletesbe. „Látni, hallani, érezni kezdi a valakit, aki ott áll hol mögöttünk, hol közöttünk az emberszerelemben, azt a valakit, aki nem démon, nem isten, nem ember, nem én és nem ő vagyunk” – pedzegethetjük a kétnyelvű szerelem kitágított, keresztbekötött perszonalitásának sajátosságait, Ilma Rakusa Love after love-jának szemrevételezése közben (Szerelmi kiáltozás a nagy nyelvi rengetegben).

Miközben magával a – felületesebb Nádas-recepció által már sok helyütt egyoldalúan szenvtelenként értékelt – szemrevételezővel együtt vizsgálhatjuk felül önkéntelen félelmeinket, ösztönös hiedelmeinket, önhitt vélelmeinket, kis túlzással, úgy általában a dolgok állásával kapcsolatban. „A vélemény fogalmát halkan kiteszi hajójából. Szókratikus, aki a tudást többre becsüli a vélekedésnél. Leíró módszer a sajátja, nézi a dolgot, nézi, elemzi. Mindig abban a hiszemben olvassuk, hogy kívülről fogjuk megszemlélni a tárgyát, s hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy belülről nézünk kifelé” – állapítja meg (mintha magáról) Nádas Iris Radisch kritikai munkásságának örvén. De a következő, Zsuzsa Bánkról értekező passzus is beillene E/3. személybe áthelyezett (főként regény- vagy drámaírói) önreflexiónak: „…nyelve oly feszült és részvétlen a tárgyaival és a szereplők érzéseivel szemben, mint a görög tragédiák kórusa.” (A kettős látás dicsérete) Nem beszélve a Joachim Sartorius-nak ajánlott szabadversszerű kísérlet (Achimének) szintén öntudatlanul (vagy nagyon is konzekvensen?) maga felé hajló gesztusairól. (ld. 30.: „egyfajta kíméletlen bár nem tolakvó / tárgyiasság”)

Persze egyesek számára kifejezetten tolakodónak tetszhet az az alkotói attitűd, amely egyszerre merítkezik meg az emberi társulás ősmintáiban, s bukik föl az együttélés (mint olyan) árjából, látszólag átváltozás nélkül, e minták szinte moccanatlan mozgatójaként, összetorlasztójaként; a Pilinszky János fényképei című esszében a költőnek tulajdonított szenvedélyes tartózkodással, valamint a Petri György (Bukott angyala) által tanúsított, a nyers emberi állagba leereszkedő önbomlasztással olvadva bele vizsgálandó tárgyának arájába. „…munkájának sajátossága abban áll, hogy nem marad meg egynél, a végtelenbe húzza a cselekményszálakat, s vele meséli az összes többi fellelhetőt. Azon tudományos meggyőződésében, miszerint a halandónak egyszerre kell követnie a számtalant a maga szereplőivel, akár a halálukba, s a történetek mintáit szintén szemügyre kell vennie, követni leszármazásukat, akár a bűvös küszöböt átlépni érte, Hádes birodalmának határát, vissza a mitológia mögött elhelyezkedő nagy néma korszakokba, a mágikusba, az archaikusba, hogy az egyet valóságos sokaságban lássa, ha van ilyen, és az ideájukat és ne az árnyukat gondolja valónak…” – írja körül Kerényi Károly, illetve Kerényi Grácia követendő alapműveletét, hogy ama bűvös küszöböt átlépve, „alkalomadtán” ő is a holtra válók határmezsgyéjére érkezzen.

Áttérve a kötet egyik legmegejtőbb nekrológjára, talán még közelebb kerülhetünk e tudatküszöbön (Carl Gustav Jung kifejezése) álló személyiséghez. „Egyetlen személy beszél, aki vele azonos nem lehet, hanem minden élethelyzetében a magában hordozott személytelennek kell megfelelnie, hogy a személytelen tudást visszamerítse a sokaságba, amelyből vétetett. Nem az övé a nyelv, amit alkalmanként persze személytelen tudása szerint szervez. Vagy ellenkezőleg, olyan én legyen, olyan kíméletlenül egyetlen, személyes, önérvényesítő, megalomán, egomániás, aki azért antropológiai okokból nem mondhat le az önmagában hordozott élő és holt sokaságról.” A sokatmondó címadású, Borbély Szilárd „halálára” írt esszé (a cikluscímként is feltüntetett Én oly sok) ugyancsak Pilinszkyt invokálja: „A sokaságban senki se keresi egymást.”

Némi modális módosítással kérdő mondatként is olvashatjuk a Mielőtt versrészletét (?) Borbély Szilárd halott angyala – ami költői világában magát a nyelvet takarja – Nádas nézőpontjából éppen a megidézett rokon lelkeken keresztül támadhat fel újra. A légtömeghez érő szavak ugyanis nemcsak megnevezik, körülírják, árnyalják, átértékelik, hanem el is mozdíthatják tárgyaikat – van, hogy a róluk való hallgatásban.

„Végtelenített dialógusainkban a teológia, az irodalom és a művészet tárgyait használtuk arra, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amelyekről legalább annyira nem lehet, mint nem beszélni sem lehet. (…) A folyamatos mellébeszéléssel mégis csak saját veszélyeztetett hivatásunk és törékeny egzisztenciánk legkényesebb felületiről adtunk egymásnak látleletet.” (Balassa súlya)

Efféle szimmetriák kialakítására törekednek tehát ezek a komplementer késztetésű, kiegészítő jellegű, néhol konfesszionális esszék, ráadásul éppen itt, aszimmetrikusra szerkesztetett életvitelünk kaotikus koordinátái között. „Az élet struktúrái egy nemzeten belül, egy népen belül, egy földrészen belül − például Európán belül −, ezek a dolgok, a struktúrák és a struktúraszervező erők, mert a struktúra mögött is van valami, azok változnak a legkevésbé. Azok általában változatlanok, és az a törekvésük, hogy minél változatosabb új felületeket csináljanak, s amögött minél jobban megőrizzék saját magukat” – mondja Nádas Péter az egyszerre feszült és léha figyelmű Friderikusz Sándornak egy igencsak tanulságos televíziós portrébeszélgetés közben. Mielőtt még – a szerző szavajárásával – belekezdenénk szűkebb-tágabb közállapotaink panaszolkodó taglalásába, önérzetesség helyett, immáron önismeretünk részleges birtokában emeljük ki – e rokontalannak tűnő sokaságban keresve egymást –  esendő, esetlen, ám korántsem esetlegesen megválogatott szavaink közül azokat, amelyek leginkább idekívánkoznak… A Rokon lelkek csakis ezen a szűk keresztmetszeten át, e szavak elmozdító erejénél fogva szoríthatják ki mondatainkból az én önérvényesítését („mert a mai napig ugyanazokban a téves kategóriákban gondolkodik irodalomról, azaz a legszemélyesebb önmagáról.”). Így sorjázzuk – végeláthatatlan mellérendelésben – az összes többi fellelhetőt…

Nádas Péter: Rokon lelkek. Válogatott esszék (III. kötet). Jelenkor, Budapest, 2021