Az anyukaság, valamint a családi értékek himnusza

Újabb Bond a mozikban; egy korszak vége, Daniel Craig hattyúdala.

Tartozom egy vallomással, ha személyessel is. Még suhancnak is kicsi voltam, mikor a dél-franciaországi Antibes-ban egy nap rossz volt az idő, strand helyett moziba mentem. Az elsőt néztem, az első volt nekem is és a mozisorozatnak induló Bondnak is: a Dr. No. Egy celluloid-klasszikus: Jamaika, Sean Connery, Ursula Anders, mangó, banán, mambó. Tarantulla. És a diabolikus ázsiai személy, aki aktuálisan a világ uralmára, ha nem éppen elpusztítására törekszik; nagy erőkkel. Az összes patternt megtanultam, a playboy-imázs filmeleji felvillantását, a helyzet durvulását, M-et és Q-t. Moneypenny-t – természtesen. A sátánfajzat pszichopatát, aki ekkor még nem a Spectre és Ernst Stavro Blofeld, de egy bizonyos melegtengeri űrben élő és alkotó Doktor No. Autóshajszát, tropikus tengerpartot fehér homokkal, ferde pálmákkal. A Jó győzelmét a Gonosz felett. Anglomán társasági és szóhasználati etikettet. Understatementet és detachmentet. A tengerbe zajló Britannia olykor, sokszor, iróniába hajló dicshimnuszát. Ahogy a moziból baktattam haza, a film hatását erősítette a dél-francia reálkörnyezet, törtem a fejem az örök konfliktuson (Gut und Böse), a démonikus zsarnokokkal szembeszegülő magányos hősön, valamint a popkultúra szerinti világrendről agyaltam. Olyan fiús dolognak tűnt amúgyis. Hogy a zsarnoki gonoszt le lehet győzni. Van igazság a világon, vodka-martinit iszik, stirred, not shaken. Mikor hazaértem, idős rokonaim tévét néztek, és azzal a hírrel fogadtak, hogy, a történelemben először, lemondott az Egyesült Államok elnöke, Richard Milhous Nixon. Azóta, ha a Watergate szót hallom, Bernstein és Woodward mellett eszembe jut James Bond is.

Mostanában a mozilátogatásaim Lea Seydoux-hoz kötődnek. Furcsa. (Mint mikor a kisminiszterasszony arról beszélt, furcsa, hogy ők éppen a mesterséges intelligencia békés és barátságos felhasználásáról merengtek egy konferencia keretében, na pont akkor fagyott le órákra a Facebook. Furcsa.) Mademoiselle Seydoux nagyon más itt, mint az Enyedi-filmben. Vele szalad most a szekér, Cannes-ban Wes Anderson The French Dispatch, Arnaud Desplechin Philip Roth átiratában, a Deceptionben, és Bruno Drumont France című ironikus celluloid dolgozatában is szerepelt. Viszik, mint a cukrot, hiszen an impossible-to-replicate charm onscreen. Ugyanakkor a nemzetközi sajtó egy része Seydoux-t a „Bond-girl antitézisének” tartja, intrikus kígyónő, csókra vágyó pókasszony, Michelle Yeoh-i szintű harcművész femina helyett szinte kispolgári személyiség itt. Orvul megrendezett merénylet-kísérletért megorrol rá Bond, némi hajcihő után felteszi egy vonatra. Mikor visszontlátjuk, full anyuka, kicsit rottyon van a farmerja, meglehetős aszexuálisan a nadrágkorcba gyűrött egyszerű pulcsival. Mathilde, a lánya, valódi cukorborsó. Van egy nyuszkója, az mindenhová megy vele.

Hogy Daniel Craig hattyúdala ez a film, azt tudtuk előre. Ám hogy az elkészülte után két évet kell várni rá, senki nem tudta, hacsak a wuhani laborőrök nem. A szériából ez a mozi járványfilmként fog megmaradni. Nagyon utálom, de ki kéne írni, hogy spoiler alert. Pedig igyexek kerülni, de tökéletesen nem fog sikerülni. Billy Eilish betétdalával indulunk, a szokástól eltérően a kontinuitás rút orcáját pillantjuk meg a korábbiakkal. M továbbra is Ralph Fiennes, Q pedig Ben Wishaw, Moneypenny szerepében Naomie Harris. Ők a szokásosnál kevesebb fényt kapnak. Ana de Armaso kubai színésznőt, az „alulkiképzett” CIA-ügynök szerepében – a Knieves Outban felfedezett hölgynél szebb telitalpas mellberugást magassarkúban még senki nem performált a filmtörténetben – maga Daniel Craig castingolta, a havannai kikacsintás fontos tudást is közvetít: a posztcastróiánus kubai rendőrség még mindig Zsigulival űzi a bűnt. Hány trialerben is kellett megnézni a kezdőakciót, italo-kisvárosi piazzán a gépfegyverré módosuló Aston Martint, mely bravúros körözésével kaszálja az ellent? Hányszor kellett megnézni, hogy Bond egy olasz hídon drótkötél segítségével hányja a fittyet a fizika törvényszerűségeire? Lashana Lynch alakításában egy kemény fekete nő bukkan fel full 00-ás ügynökként, sőt nem is akármilyen 00-ásként, de konkrétan a 007-et veszi át a nyugdíjas Bondtól. Ez persze lehetőségek, ironikus helyzetek és bizarr szituációk komplett tárháza.

A No Time to Die-t rendezte Cary Joji Fukunaga (True Detective), aki, ha nem is egy Sam Mendes (Skyfall), de megható, hogy japán-amerikai létére miként mászik mélynél mélyebbre az aktuális brit néplélekbe, amit a Craig-éra bizonyos mértékig megváltoztatott, oly mértékben behozva egy „angolmunkásosztályos” hangulatot, aminél többet csak E. P. Thompson (The Making of the English Working Class) és BpVII. kerületi vendéglátósok tudnának többet mondani. Bár az alkotók a készítéskor nem tudhatták, de a Bond, Nagy-Britannia és az egész mindenség ellen bevetett új, biológiai csodafegyver nagyot üt a pandémikus világban a moziközönségen, a hosszan késleltetett bemutató pedig hasonlatossá tette a tantrikus szexhez. Bond általában mondén és nagyvilági, nem a fajfentartás áll tevékenységének tengelyében, de Barbara Broccoli, az egyik eredeti producer örököse elérkezettnek látta az időt a családi értékek felvonultatásának, holott korábban hihettük Bondról, hogy André Gide-del kiáltja világnak, hogy „családok, hogy gyűlöllek benneteket”, de nem, a kis Mathilde leveszi lábáról. A végeképben megőrzi a kislány nyuszkóját is.

Persze Jamaika megint. Karibi menny, halszag és mambó, nyugdíjasélet MI6-éknél. Kuba közel van, persze hogy vitorlással, fordulat fordulat hátán, a bevallása szerint háromhetes gyorskiképzőn átesett latina CIA-ügynöknő nagytehetségű fellépést performál és, ahogy már mondtam, a kubai rendőrök még mindig Zsigulival járnak. London, persze, hogy is maradhatna ki, aztán egy norvég erdő, Norwegian Wood, szinte izzadja a misztikumot. Majd egy vitatott hely a Kurili-szigetek környékén, oroszok és japánok vitatják a hovatartozását, de a sátánfajzat pszichopata aktuális reprezentációja (szerepében: Rami Malek – Mr. Robot) épp itt épített minibirodalmat DNS-alapú tömegpusztító fegyver előállításával kíséletezendő; sztálinbarokk szocreál és a Zen találkozása a boncasztalon, a meditációs kert kicsiny tavában méreg fortyog. Az építményegyüttes szovjetbrutál, bizonyos motívumok Tiger Tanakát (hajdani szerepében: Tamba Tetsuro) idézik az 1967-es You Only Live Twice-ból. Még belegondolni is rettenet, hogy James Bond hányszor mentette már meg a világot. (Itt jegyzem meg, hogy az évezred elején Neondélibáb címen megjelent novellámban, mely Bond budapesti séjourját taglalja, még jóval a Craig-éra kezdete előtt, magam is felvetettem a DNS-alapú tömegpusztító fegyver előállításának lehetőségét.) Küzdő korunk egyik legjobb Bond-szakértője küldte a filmmel kapcsolatban elektronikus levélben azt az észrevételét, hogy a film „nagyszabású és korunk progresszív lenyomatával” bír, „kicsit még Cseresznyéskert feeling is, hogy ennek a nagyszabásnak, bár kétségtelen, hogy van mit rajta támadni, vége, jönnek az új törtető kisbirtokosok, és minden még szarabb lesz”. Az Esquire magazin oknyomozása eredményeként a jövő James Bond-jelöltjei között találjuk – Regé-Jean Page-et, Idris Elbát, Tom Hardyt, Richard Maddent, Lashana Lynchet és Cillian Murphyt –, három fekete, három fehér, öt férfi, egy nő a megoszlás; a konzervatív megoldás nyilván Tom Hardy vagy Cillian Murphy lenne, jó akvizíció mindkettő, de szerintem liberális megoldás lesz.

Addig meg: bye bye Mr. Bond aka Daniel Craig, a világot továbbra is meg kell menteni, ha rám hallgatnak egy meleg feka ügynöknő menti meg, de hát miért hallgatnának rám?!

A film adatlapja.