Az utolsó utáni állatkert

Papp-Zakor Ilka első regénye különös irodalmi játék. Pontosabban: irodalmi-antropológiai-biológiai játék, amelynek egyes elemei fokozatosan bomlanak ki. A könyv felépítése megtévesztő és agyafúrt, miközben azt már az első oldalain felfedi, hogy rendhagyó szövegvilágra számíthatunk.

A regény főszereplője látszólag egy Anita nevű fiatal nő, aki egy multinál dolgozik, és épp egy párkapcsolati válságon megy keresztül. Ahogy azonban haladunk előre a szövegben, Anita figurája egyre inkább a háttérbe szorul, holott a többi szereplő elvileg hozzá beszél, illetve az ő történetét beszéli el. A hangok, amelyek Anitához és -ról beszélnek, a szöveg végére kiszorítják Anitát nemcsak a regényből, hanem egyúttal a létezésből is. Mindezt a szerző antropológiai és paleontológiai fejtegetésekkel alapozza meg, így nyitva ki a regény univerzumát az irodalmon túli tartományok felé.

Papp-Zakor Ilka novellásköteteivel hívta fel magára a figyelmet az elmúlt években. Angyalvacsora című első kötete megkapta a szép emlékű JAKKendő díjat (ezt a mára megszűnt József Attila Kör osztotta fiatal, induló szerzőknek), 2018-as Az utolsó állatkert című kötete pedig szintén pozitív kritikai fogadtatásban részesült. „Papp-Zakor Ilka a kelet-közép-európai cinizmus egyik letéteményese” – írta erről a második kötetről Puskás Panni, a kötet alcímére is utalva: A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában. Gogol, Kafka, Cortázar, Borges, Örkény, Bodor Ádám neve szokott felmerülni a szerző novellisztikája kapcsán, nem véletlenül. Kisprózáját erőteljesen jellemezte a fantasztikum felé való elmozdulás, amely általában frappáns és lendületes jelenetekhez vezetett, miközben mindez finom műgonddal megírt mondatokba ágyazódott.

Nincs ez másképp a szerző első regényében sem, még ha a súlypontok itt el is tolódnak, és az eddigi, kifejezetten ökonomikus szerkezeti megfontolások helyébe grandiózusabb megoldások lépnek. Bár a regény terjedelme nem lép túl a háromszáz oldalon, mégis érezhető benne a nagyregényi igény: polifónikussága, komótossága, tartalmi és nyelvi merítésének szélessége mind egy nagyregény ígéretét rejtik magukban.

Az előző kötet „cinizmusirodalma” megmarad a regényben is, és részben a kelet-európai tematika is, bár itt nem válik hangsúlyossá. Az utolsó állatkert poszthumán, disztópikus elemei úgyszintén visszaköszönnek az új könyvben. Ami viszont a szerzőt itt a legjobban érdekli, az a különböző műfajok, hangok, regiszterek ironikus-szatirikus ötvözése s az ebből származó szövegkonfliktusok, ahogy az egymással párbeszédbe keveredő elemek erősítik vagy épp kioltják egymást.

Az első szint a családregény szintje: Anita ugyancsak rendhagyó családi viszonyaival ismerkedünk meg, elsősorban nagyszülei és nagybátyja történetével. Nagymamája, Elvira a regény egyik központi figurája, már az első mondatban ő szólal meg mint „a halál görkorcsolyás angyala”. Elvira egy jellegzetes papp-zakor-i figura, akinek a jellemét a halállal való kokettálás és valamiféle túlvilági sóvárgás határozza meg. Anita nagybátyja, Ervin egy hasonlóan furcsa figura, aki szintén kitüremkedik ebből a világból: ő a legfőbb kapocs a regény egyik központi témája, a dinoszauruszok felé. Ervin őslényfestő, ami a regény világában egyszerre nagy presztízsű státusz és egy életkudarc; a lényeg, hogy Ervint a dinoszauruszok iránti vonzódása különleges tudással ruházza fel.

A második szint a levélregény szintje: Anita három férfival folytat ilyen-olyan levelezést, elsősorban férjével, a cége megbízásából Párizsba költözött Norbival, illetve Ivánnal, egy orosz kollégájával, akivel plátói viszonyba bonyolódik. Ervinnel, nagybátyjával is egyoldalú, virtuális levelezést folytat: Ervin egy el nem mondott, hosszú beszédet intéz képzeletben Anitához, ami egy el nem küldött levélfolyamként jelenik meg a regényben.

A harmadik szint a realista regény szintje: Anita hétköznapjai egy idegesítő óriáscégben zajlanak, amelyet utál, de képtelen kilépni belőle (érdekes, milyen gyakorivá vált a kortárs fiatal szerzők körében a multik lelketlen világának leírása, elég Harag Anita vagy Szarka Károly utóbbi években megjelent könyveire gondolnunk).

Ezekhez a szintekhez társul még a krimi (láthatólag ez érdekli a szerzőt a legkevésbé, és ezt „intézi el” a legcinikusabban) vagy épp az esszé (ezt elsősorban Ervin szövegei képviselik), miközben az egyes szinteken különböző regiszterek is váltakoznak: már az első oldalakon szembesülünk vele, hogy sárkányok lepik el az országot, Ervin elbeszélésében váltakozik, mikor bukkannak fel hús-vér és mikor képzeletbeli dinoszauruszok, de Anita kutyájának a betegsége vagy kollégáinak rejtélyes eltűnései is a szürreális-fantasztikus dimenzió felé mozdítják el a szöveget.

A regény nyelve úgy egyesíti ezeket a műfaji és regiszteri elemeket, hogy közben végig fokozottan önreflexív marad, jellemző például, ahogy Anita gondolkodik saját történetéről: „Ahogy a papírt nézi, ráébred, hogy sorsa olyan bársonyosan kezd alakulni, mint egy igazi lányregény.” (15.) Ervin monológjának fontos kiszólásai is önreflexívek, a szöveg épüléséről, jellegéről árulnak el fontos részleteket s arról, hogyan látja a szerző saját irodalmi világát: „Nyomasztani sosem akartalak, még ha nyilván értettem én is, hogy minden csodás történetben van valami hátborzongató.” (126., kiemelés az eredetiben) Vagy: „És amikor azt hallottam tőled, hogy nem látod magad ebben a támpontok nélküli zűrzavarban, mert még abban sem lehetsz biztos, hogy igazából létezel-e, az viszont, hogy egyszer meghalsz, az teljesen garantált – nos, akkor nyilván rájöttem, hogy ez a projekt félresikerült.” (128., kiemelés az eredetiben)

Ezek a mondatok rámutatnak a regény szerkezetének legfőbb jegyeire: a cselekmény feloldódik az egzisztenciális zűrzavarban, amely fokozatosan eluralkodik a szereplőkön, akik belesüppednek a róluk szóló, „valami mindent fölülíró, átláthatatlan szabály szerint” (170.) kibontakozó történetbe.

Nem hiába nyúl a szerző klasszikus irodalmi műfajokhoz: a regény nyelve finom iróniával idézi meg ezeket a műfajokat, és ez leginkább talán Iván leveleiben érződik, aki nem spórol az orosz klasszikusokat mímelő modorossággal. Be-bekacsint Dosztojevszkij (főként a túlvilágias Elvira figuráján keresztül), de a szöveg rétegzettsége, finom iróniája, labirintusszerűsége, rejtvényessége leginkább Nabokovot juttatja eszünkbe.

Papp-Zakor Ilka mindvégig sikeresen tartja kézben ezt a fickándozó, vibráló nyelvet. Ervin monológjában a családtörténet egy dagályoskodó esszébe hajlik, amelyben Anita különc nagybátyja a paleontológia furcsa figuráiról emlékezik meg, és egy globális fenyegetettség leírásáig jut el, a dinoszauruszok kihalástörténetét összekötve a 21. századi klímaválság szorongattatásával. Ervin monológjának legszórakoztatóbb elemei, amikor olyan legendás paleontológusok történetét meséli el, mint William Buckland vagy az elképesztő életutat magáénak tudó magyar Nopcsa Ferenc (mellesleg ő volt a világ első repülőgép-eltérítője is), de megidéződik a világirodalom első dinóábrázolása is Charles Dickens Örökösök című regényében.

Az irodalmi invencióknak ez a kétségkívül meggyőző halmozása viszont elvonta a szerző figyelmét arról, hogy elég energiát szenteljen szereplői hihetővé formálására: Anita és a többiek tényleg belevesznek a nyelvbe, és a koncept felülkerekedik az életszerűségen. Talán tudatosan választotta ezt a megoldást a szerző, ám ez a hozzáállás nincs mindig jó hatással a szövegre, az ugyanis néhol unalomba fullad. Papp-Zakor Ilka novelláinak egyik megnyerő jegye volt, hogy hihető világokat tudott teremteni, amelyeket aztán megdöbbentő módon billentett ki a megszokott rendből. A kibillentés eljárása a regényben is működne, ám a világépítés nem sikerült annyira meggyőzőre. Elvira és Ervin különös életét festi le a szerző a legélénkebben, de Anita, Norbi és Iván sokkal haloványabb és idegenebb marad. Papp-Zakor Ilka mindezzel együtt regényíróként is figyelemre méltó: a saját útját járja és nem ódzkodik a bátor kísérletektől, amivel együtt jár a zavarba ejtő és nehezen felfejthető szövegek lehetősége is.

Papp-Zakor Ilka: Majd ha fagy. Kalligram, Budapest, 2021