Hidrofeminista űr-tartalom vizsgálat

„A filozófia azzal a kérdéssel kezdődött, hogy: mi ez? (…) mi az igazi lét, az a lét, amely mindent egybefog, amely mindennek az alapját képezi, az a lét, amelyből minden dolog ered? E kérdésre, érdekes módon, igen sok felelet akad. Az első érdemleges válasz erre az első filozófustól ez volt: minden víz, és minden vízből lesz.”[1]

Thalész fején találta volna a szöget? 25 évszázaddal később is ugyanez a téma – de e gondolat ezúttal az esztétika és a művészetelmélet szakszótárában, Astrida Neimanisnak köszönhetően a hidrofeminizmus nevet kapta. A pur es homou a múlté: minden a vízből jön, és minden a vízbe tér vissza – a haimey és a CO-ZERO/Társ origók című kiállítás legalábbis biztosan; és minket is e nedves integritásba invitál.

Mi ez? haimey. Illés Haibo és Melykó Richárd. Performance és perforwomance.[2] Két agy, egy gondolat – két testbe bújt entitás, négy lábon járó identitás. Jelen írás az alapvetően performatív műfajokban otthonos élet- és alkotótársak első, tárgyakat (is) bemutató, hidrofeminista koncepcióra épülő CO-ZERO/Társ origók című kiállítását vizsgálja.

Dilemmával kezdődött a kiállításszervezés folyamata. Emberséget, kapcsolódási lehetőséget és közvetlenséget teremteni egy steril galériatérben? Egy sztereotipikus, bennfentes, szakmaiaskodó, tudományoskodó, felszínes közegben? És, ami mindennek a teteje: egy white cube-ban?! Aki ismeri a haimey-t, tudja, hogy munkafolyamataikban a kapcsolódás, a személyesség/személyes kiindulás, az érzékenység, emberközeliség, és (egyébként) alapvetően a folyamatközpontúság kardinális szempontok. Aki nem ismeri a haimey-t, ezt mind megtudhatja ebből az interjúból.

Én is dilemmával álltam a kiállítás értelmezéséhez. Szóval haimey szinte szépirodalmi, (szándékosan!)[3] nehezen értelmezhető, megtévesztő mértékben visszafogott iróniával operáló, kacifántos, idegen és újonnan képzett szavakkal teli kísérőszövegeivel a szakmaiaskodó közeget óhajtja kifigurázni. Mindezzel a kapcsolódni vágyók körét kívánja tágítani – azonban (a szinte teljességgel ismeretlen és legtöbbek számára idegen) „hidrofeminizmus” szakzsargonnal fémjelzi a kiállítási koncepciót. Nem könnyítik meg ezzel a néző dolgát. Mi ez? Hogyan fogjunk az értelmezéshez? Ezzel az eszközzel, úgy érezhetjük, mintha az alkotók egyszerre figuráznák ki azt, ami számukra is fontos – vagy inkább csak egy olyan környezetben próbálják érvényesíteni saját irányukat és elképzelésüket a kritikai hozzáállás jegyében, melynek berögződései, íratlan szabályai és konvencionális elvárásai másképp nem engednék?

A hidrofeminizmus maga is a(z egymás- és minden iránti) szolidaritást, és az integrációt helyezi elmélete középpontjába, azonban azzal, hogy egy ilyen, sokakban a távolságtartást előhívó szakkifejezéssel elnevezi önmagát, összezavarja a megértésre, involvációra vágyókat. Ez egy viszonylag friss, egy maréknyi szakmabeli által képviselt, éppen kibontakozóban és elterjedőben lévő koncepció – nem könnyű, de annál bátrabb dolog hozzányúlni, pedig valójában pofonegyszerű a lényege. Tulajdonképpen Thalész közreműködésével ki is mondtam az első bekezdés utolsó mondatában.

A hidrofeminizmus az egész világra kiterjedő áramlás. A „go with the flow”. A víz – mindenek arkhéja, ahogyan már Thalész is mondta volt. A hidrofeminizmus elméletét Astrida Neimanis író és gondolkodó, a Sydney Egyetem társadalmi nemi tudományok és kritikai kultúrakutatás tanára vezette be és dolgozta/dolgozza ki. Az elmélet szerint mindannyian részt veszünk a víz körforgásában – ha iszunk egy korty vizet, az testi-szervezeti folyamataink, kilélegzett, kiizzadt, kisírt, kiürített folyadéktáraink révén visszakerül a környezetbe; a földbe, a folyókba, a felhőkbe, a troposzférába. Ugyanaz a víz csordogál végig érrendszerünkben, amelytől később bőrig ázunk, amelyben nyáron megmártózunk, és amivel végül ismét szomjunkat oltjuk. A hidrofeminizmus hangsúlyozza, hogy teljes mértékben ki vagyunk szolgáltatva bolygónk vizeinek – ahogyan a víz is ki van téve az emberek generálta folyamatoknak. Ez az egymástól függés, ez a mindenre kiterjedő kölcsönhatás az, amely a koncepció esszenciája, és amely létszükségletté teszi a szolidaritást a közös víz-testünk részeiként „víz-szelfjeink” („watery selves”, „watery bodies”) között.

A CO-ZERO/Társ origók végleges formája (vagy inkább a megnyitó időpontjára kialakult és bemutatott állapota?) alapvetően white cube-fricskaként is értelmezhető. A kiállítás, mely a hidrofeminizmus hírnöke, a PINCÉre ezúttal nem kiállítótérként, hanem, mondjuk mint űrtartalom tekint. Közeghordozó edényként, melyben a kiállítás maga képezi az űr-tartalmat. Képzeljük el, hogy a PINCE, a PINCÉben látható haimey alkotások, a térben lezajlott megnyitó-performansz, és mi, akik ezeket nézzük (és úgy egyébként is minden), egy közös víz-test részei (vagyunk). Alkotóelemek, hidroszubjektumok a „wet-togetherness”-ben. Gondoljunk csak bele – az ember 80%-ban víz. Ez nem vita tárgya. Az itt kiállított tárgyak egymással összeköttetésben álló molekulák, melyek a CO-ZERO köré szerveződnek és egyúttal meg is alkotják azt.

Érdekes adalék a hidrofeminizmus tárgyalása esetén, hogy az antropocén koncepcióját az elmélet kitalálói elvetik, arrogánsnak tartják. Az antropocén ugyanis az embert, az emberiséget egységesen teszi felelőssé a klímaváltozásért, a bolygóra mért, visszafordíthatatlan károkat okozó hatásokért. A feminista hozzáállás ezt cáfolja, különbséget tesz, nem veszi egy kalap alá a bolygón élő 8 milliárd egyént –  a „white culture” társadalmakat vádolja a föld természeti és emberi erőforrásainak végletes és végzetes kizsákmányolásával.

A víz nemzeten, nemen, fajon, testen felül áll. A hidrofeminizmus planetáris megközelítés, világnézet; s Neimanis szerint az empátián, a szolidaritáson alapuló planetáris gondolkodás ma feminista hozzáállást igényel.[4]

Ebben a konceptuális miliőben kelt életre haimey első „tárgyiasult” kiállítása. És ismét meg kell kérdeznünk, hogy tulajdonképpen mi ez? Egy performansz-kiállítás, amelyen mégiscsak tárgyak szerepelnek? Tárgyak, amik a közös víz-test gondolatával jöttek létre, és amelyek célja tárgyiasítani a folyamat-jelleget, de az interpretációt továbbra is fluid formában végezni el. A hidrofeminizmus jegyében jött létre a 13. Sanghaji ’in crescendo’ Biennálé, mely a képzőművészet eszközeivel „testet adott” e koncepciónak, és amit a haimey fontos inspirációs forrásnak, előképnek tekint. A kísérőszövegben olvasható „hidroszubjektum” is igen találó kifejezés: olyan tárgyakat látok, melyek elegánsan implicit módon hordozzák önmagukban a víz jelenlétét; miközben én magam is hidroszubjektumként lépek a térbe, és igyekszem megtalálni a kapcsolódási pontjaimat e kollektív vizes összetartozásban.

Először a tárgyak színei tűnnek fel. E színvilág szembetűnő és egyértelműen meghatározható számomra: fehér, törtfehér, mészfehér, tojáshéj, rózsaszínes-sárgás-barnás – bőrszín, halovány-nápolyi, szürkés-szivacsos, por-, kő- és cserépszín, nyers, fás, fémes… néhol üveg-kék, néhol üveg-zöld. Véletlen? Nem véletlen? A kollektív víz-test teljes mértékben indirekt módon, de víz- és testszínekkel dolgozik. Nem érdekli, hogy „kontrasztba kerüljön” a white cube-bal. Inkább csak játszik vele, játszik a hideg, 6000+ Kelvin fény-vetette árnyékokkal, a galériában talált, jellegtelen szürkére festett farost posztamenssel; játszik azzal, hogy most egy fehér falú pince-szobában kell dolgokat kiállítani, játszik azzal, hogy úgy tegyen ennek eleget, hogy közben saját mondanivalóit és értékeit is érvényesítse. Úgy olvad be, hogy kitűnik – úgy tűnik ki, hogy beolvad.

A kiállításmegnyitó performansszal kezdődik, amely egy hommage Song Dong munkásságához. A térben az alkotópáros a pekingi művész A Pot of Boiling Water (1995) és Stamping the Water (1996) című munkáit idézi meg. A performansz a víz különböző tulajdonságait használja ki és mutatja meg nekünk: látjuk a vizet, amely fel tud forrni, tud gyöngyözni, gőzölögni, és amelyből, ha végiglocsoljuk a galéria fala mentén, hamarosan sáros lábnyom lesz a performanszot nézők jóvoltából. Látjuk a vizet, aminek ha a felszínére rajzolunk vagy éppen ha pecsétet nyomunk vele, nem marad nyoma – visszaáll eredeti formájába, mintha mi sem történt volna. A kiárasztott víz-út összeköti a kiállított és a nézőként jelen lévő hidroszubjektumokat, konkrétvíz formában is megteremti a „wet-togetherness” feltételeit.

A műalkotások is mind a kölcsönhatásra, a víz-egyének és víz-testek közötti észlelésre, áramlásra, empátiára, együttlétre, szolidaritásra épülnek. Látunk egy kettős használatra optimalizált, fából faragott sziámi evezőlapátot, mely hidat teremt az azt kézbe vevők között, miközben eredeti funkcióját tulajdonképpen teljesen elveszti. „Gúnyt űz a haladásból, közben cirkulálja a viszonyt.”[5] A lapát árnyékával háromszög-keretet ad a térnek, földre vetülő árnyék-csíkját az alkotópáros zöldes színű, frappáns vízszintes textilcsíkkal hangsúlyozza. A lapáttal átellenben olyan kacsaköveket vehet kézbe, és tehet zsebre a látogató, amelyek különleges anyagból készültek: mészkőliszt és agyag keverékéből, mely ötvözet a magas savtartalmú vizek javítására alkalmas. A dunai kavicsok segítségével történő víz-gyógyítás a meditatív kacsakövezés során víz általi gyógyulást hoz. Az alkotópáros ezzel a környezeti mikro-intervencióval igyekszik kialakítani a kölcsönhatást víz-test és víz-test között, és a nézőket is bátorítja a kacsakövek „terjesztésére” és rendeltetésszerű használatára.

Az átlátszó terhesség című munkán látható, az egyébként folyó csapvíz szabályozására használatos potenciométer egy áttetsző, kékes fénnyé lényegült víz-jelet mozgat az engem egyébként vízmértékre, másokat radiátorra emlékeztető tárgyon. A skálán mozgó fény-víz különböző szavakat, a víz különböző formuláit, állapotait világítja meg: solution, firth, amniotic fluid, fount, vein. Ezen állapotok, testek közötti átjárásra „világít rá” az alkotás, mely a sarokba került installálásra, így a skálán mozgó fénycsík jobb szélen a falba, épített környezetünkbe, a white cube-ba (!) ütközik. Az alkotók e white cube-integrációt a vízcsapon is jelezték: a hideg/meleg vizet jelző kék vagy piros pöttyöt meszes fehér festékpötty takarja el.

S végül, mindezek középpontjában, valóban origóként áll a pxxxxxxxxxxxx. A pxxxxxxxxxxxx egy rejtjeles lefolyó. Sok minden van ebben a munkában, ami valóban a kiállítás centruma. A tárgycsoport a folyamatos kölcsönhatástól való függés veszélyeire és sötét oldalára mutat rá, egy olyan állapotra, ahol  

„a test tulajdonítaná a közöst és a víztestből vízkészletek lesznek.”[6]

Az eltávolodás, a feldarabolódás, a kisajátítás, a szegregáció, a privatizáció (mely szónak betűire bontott változata rejtvényként szerepel a kiállított cserép-darabokon), s mindezek személyes, de akár társadalmi, ökológiai és aktuálpolitikai vonatkozásai mind a közös víz-test széteséséhez járulnak hozzá. A széttartó víz-test darabok, mint széttöredezett kontinens-cafatok lebegnek a vizet felitató és magába szívó szivacs-talpaikon, így kerülnek lefolyó-centrumuk vonzáskörébe.

Víz-énkép, víz-testek, alkotóelemek, összeköttetésben álló molekulák, CO-ZERO… mi ez? A haimey első kiállítása. Egy középpont, melyben különálló, ha úgy tetszik, autonómiával rendelkező tárgyak szerepelnek, s amelyek mégis összeérnek és kapcsolódnak: egymással, alkotóikkal és nézőikkel is kölcsönhatásba lépnek, nedves integritásra törekednek. Társ origók, mint Melykó Richárd és Illés Haibo esetében a haimey.

A kiállítás megtekinthető 2021. november 16-ig
Helyszín: PINCE, 1122 Bp. Hajnóczy József u. 5.

ZÁRÓ ESEMÉNY ÉS PEREFORMANSZ:
2021. november 16., kedd
19:00 PINCE, „Wet Side Story”
22:00 Duna, lime gravel throwing

Fotók: Varga Ádám, Gyuricza Mátyás

---

Jegyzetek

[1] Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996

[2] Ez a pimaszul találó megfogalmazás egy haimey munkán olvasható.

[3] Erről szintén a korábban idézett interjúban lehet olvasni – haimey (az arra fogékonyaknak szóló) iróniával, ál-tudományoskodva, játékos komolykodással, túlmagyarázóan fogalmazza meg munkáinak kísérőszövegeit.

[4] Maria Bordorff: Hydrofeminism is Solidarity Across Watery Bodies. kunstkritikk, 2018

[5] Melykó Richárd és Illés Haibo megfogalmazása

[6] Melykó Richárd és Illés Haibo megfogalmazása