Felnőni, ha lehet
Három lányt követünk végig az érettségiig vezetői úton Kőrösi Máté Dívák című filmjében, amely az utóbbi idők egyik legkellemesebb filmes meglepetése. Vicces, megható, és szinte felbecsülhetetlenül értékes korrajz.
Felnőni nehéz. A felnőttkör első évei tele vannak kétségekkel és szorongással. Honnan jövünk és hová tartunk? Kik is vagyunk mi valójában? Mik a céljaink? S természetesen ezekben az években minden problémát a létező legsúlyosabbnak, és minden örömöt földöntúlinak érzékelünk. Egy borzasztóan színes és könnyen azonosulható téma, épp ezért nem meglepő, hogy számtalan alkotás boncolgatja. A hatalmas szám miatt nem is vállalkoznék rövid coming-of-age műfajtörténetre, sokkal inkább egy érdekességre hívnám fel a figyelmet. A szakma és a közönség is időről időre arra a következtetésre jut, hogy a felnövés témájában már nem lehet újat, frisset mutatni, hogy aztán mindig jöjjön egy alkotó és egy film, ami bebizonyítja, elhamarkodottan ítéltünk. A Dívák is épp ezt teszi, folyamatosan újabb és újabb idézőjelbe téve magát, hogy aztán a végén üssön igazán nagyot.
A film rendezője, Máté éppen kétségbeesetten sétál haza. Közeleg az utolsó szemeszter vége, neki viszont fogalma sincs, hogy miről szóljon a diplomafilmje. A Belvárosi Tanoda előtt meglát három lányt, Szanit, Emesét és Tinát, vagy ahogy őket nevezik, a Dívákat, ekkor pedig érzi, hogy megvan a téma, amit keresett. Ez pedig a felnövés, amellyel, mint nem sokkal később kiderül, Máté is hadilábon áll.
A dokumentumfilm ma már közel sem azt jelenti, mint amire a szó hallatán a legtöbben asszociálnak. A műfaj a jelenségek bemutatásán túl tökéletesen alkalmas lehet emberi sorsok ábrázolására is, eközben pedig nincs szükség a kényszeres objektivizálásra. Szűkült a tér alkotó és befogadó között, így fordulhat elő például, hogy Máté és a lányok beszélgetései a filmbe is bekerültek, vagy hogy a rendező egy ponton megkéri a főszereplőket, hogy maguk is készítsenek felvételeket a saját telefonjaikkal. Így okvetlenül sérül a film professzionalitása, ám valami sokkal igazibb, pőrén őszinte filmanyag tud létrejönni. A rendező lemond arról az előjogáról, hogy ő mondja meg nekünk, milyenek is ezek a lányok, megengedi nekik, hogy ők is a film alkotójává váljanak. Kőrösi bízott az ösztöneiben, hajlandó volt engedni a mozi addig feszesen épített dramaturgiájából, ha az élet úgy kívánta.
Egyébként is különleges, amint a rendező aktív szereplőjévé válik a filmnek. Nemcsak azáltal, hogy beszélget a három lánnyal, hanem azzal is, hogy ő maga is a lányokkal nő fel. Az ő nehézségei, különcsége is témáját képezik a Díváknak. Kőrösi ráadásul minderre formailag is ügyesen játszik rá. Kezdetben még csak animált formában, rendkívül stilizáltan jelenik meg, végül azonban teljes valójában is feltűnik a kamera előtt. Ám ez csak akkor történhet meg, mikor a lányok már végérvényesen a bizalmába fogadták, mikor már nem külső érdeklődő, hanem az életük szerves része. Azért is működik nagyon jól ez a húzás, mert a filmen egyébként egyáltalán nem érezni a műviséget. Nincsenek túlstilizált jelenetek, ahol karakánabb a formai fogalmazásmód, ott annak célja is van.
Szani, Tina és Emese remekül működnek együtt, és ezzel gyakorlatilag aranybányát jelentenek az alkotók számára. Három nagyon különböző személyiség, mégis jól működik a dinamikájuk, külön-külön és együtt is remekül bánnak a kamerával. Tina játékossága, pozitivitása, Emese öniróniája, és Szani szarkazmusa tökéletesen egészítik ki egymást. Utóbbi külön is érdemel pár szót, hiszen ő volt az, akihez a legkevésbé sikerül közel kerülni a film jelentős részében. Idővel azonban rájövünk, hogy ez törvényszerű. Ő ugyanis az, akinek talán a legsúlyosabb tragédiákkal kell megküzdenie, nem véletlen, hogy nehezen nyílik meg. Szani kezdetben falakat húz maga köré, és ahogy Mátét, úgy a nézőt is csak idővel engedi be. Ám épp úgy, hogy élete legnehezebb pillanatában mellette tudjunk állni. Erőlködés nélkül értjük meg így a film fő üzenetét, mely szerint sohasem tudhatjuk, mi van a háttérben. Nem szabad egy-egy alkapott Instagram-posztból ítélnünk, mert a filterek és a tragédiák száma sokszor egyenesen arányos.
Kőrösi filmje az amerikai függetlenfilm legszebb hagyományait idéző módon játszik a hangvételekkel. Ez egyrészt tudatos alkotói döntés, másrészt viszont fakad a lányok személyiségéből is, hiszen a humoros részek sokszor az egymással, illetve Mátéval folytatott szócsatákból adódnak. Van valami kérlelhetetlenül optimista a Dívákban, ami miatt a legdrámaibb mondatokat is képesek úgy kimondani, hogy szinte észre sem vesszük, mi hangzott el. Ilyen például, mikor Szani elejti, hogy „anyámnak is csak ilyenkor jutok eszembe”, vagy Tani olyan mondatai, mikor azt mondja: „az a baj a gyerekkorommal, hogy addig volt jó, amikor még nagyon fiatal voltam”, illetve hogy „nem tudok alkalmazkodni egy családhoz, mikor nekem sem volt normális családom”.
A filmnek így van egy szinte bekategorizálhatatlan lazasága, ami tökéletesen rímel a feldolgozott korszakra is. Hiszen tulajdonképpen a fiatal felnőttkor is az idézőjelekről szól, olyan szituációk soráról, melyen később már csak nevetni tudunk. És ha már beszéltünk a hagyományokról, a Dívák egy fontos magyar filmes tradíciót is megidéz, hiszen tökéletesen működik nemzedéki közérzetfilmként. Pontos látlelet az ezredforduló környékén született generációról, az ő szorongásaikról, félelmeikről, útkeresésükről. Kőrösi ráadásul szinte az összes létező csapdát elkerüli. Nem ábrázolja sztereotipikusan a fiatalokat, sőt, szinte az előítéletekkel szembeni kiáltványként szolgál. Hiszen a szép ruha sokszor pánikrohamokat, alkoholproblémákat, tragédiáktól sújtott gyerekkort rejt. Persze itt fontos kitétel, hogy ezek a lányok nem az átlagot jelképezik, a legtöbb fiatalnak azért – valószínűleg – nem ennyire terhelt az élete, ám ez csak azt jelenti, hogy a három főszereplőnél a negatív dolgok koncentráltabban jelennek meg, semmi olyat nem látunk, ami életszerűtlen volna.
Ennek kapcsán egyébként a film – ha érintőlegesen is – de az oktatási rendszert is jogos kritikával illeti. Hiszen jól látható, hogy az állami iskolák nagy része egyszerűen nem tud mit kezdeni az olyan diákokkal, akik kicsit is eltérnek az átlagtól. A legtöbb igazgató és tanár ilyenkor az egyszerűbb utat választja, szépen elköszön a gyerektől. Pedig sokszor csak egy kis odafigyelésre, egy kis megértésre lenne szükség, olyan ugyanis nemigen van, hogy eleve rossz gyerek. Olyan van, aki a körülmények miatt sokszoros hátrányból indul. Szanitól kell idéznem, mert bár nekem ez volna a szakmám, magam sem tudom jobban összefoglalni a film oktatáskritikáját. „Arra egyik iskola sem tanít meg, hogy hogy kell kitölteni mondjuk egy csekket. Azt gondolják, az a szülő dolga. De mi van, ha nincs szülő? Vagy ha ő sem ért hozzá?”
Eljött az érettségi, ám kiderült, hogy bármennyire nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, ez is csak egy epizód az életünkben. A Díváknak, mint oly sok mindenre, erre is hamar rá kell jönniük. De a film végére már egyáltalán nem féltjük őket a rájuk váró kihívásoktól.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!