„A gyerekek boldogságáért mi az irodalmon, a meséken keresztül tudunk legtöbbet tenni”

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom ma virágkorát éli. Olyan sok jobbnál jobb és igényesebbnél igényesebb gyerekkönyv jelenik meg a gyerekirodalmi könyvkiadók gondozásában, hogy meglehetősen nehéz vállalkozásra adja a fejét, aki minden fontos és értékes gyerekirodalmi kiadványt szeretne ismerni. Eközben azonban a nyomtatott gyerekirodalmi folyóiratok esetében már korántsem tapasztalhatjuk ezt a bőséget, jóval visszafogottabb a kínálat. Csupán néhány gyerekirodalmi folyóirat jut eszembe: Csodaceruza, Szitakötő, az erdélyi Cimbora, a Szivárvány és a Napsugár. Mellettük az utóbbi évtizedben számos online gyerekirodalmi folyóirat és blog működött, amelyeknek szükségessége szintén vitathatatlan, mégis egy idő után egyre kevesebbszer vagy már nem is frissülnek, közülük kevesen és nehezen tudnak továbbélni. Itt gondolok például a Meseutcára, vagy az utóbbiak közül a Könyvmutatványosokra, az Üveghegyre és az Írócimborákra. Meghatározóak továbbá a print és az online irodalmi folyóiratok kínálatát tekintve a felületeiken megjelenő gyerekirodalmi eseményekről és könyvekről szóló írások, a gyerekirodalmi rovatok és az időnként megjelenő gyerekirodalmat fókuszpontba állító tematikus lapszámok. De érdemes szólni a gyerekirodalmi kiadványokat szemléző személyes blogokról is, amelyek szintén nagyon fontos és értékes színfoltot képez(het)nek e palettán. Ilyen volt például a Hintafa blog. Az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum, azaz IGYIC létrejötte tehát hiánypótló. Az intézmény két aktorával, Harmath Artemisszel és Ayhan Gökhannal beszélgettünk.

A bemutatkozásotok és a honlap rovatai és híranyagai szerint is egy rendkívül átfogó és szerteágazó tevékenységkört céloztatok meg. Tevékenységetek láthatóan igyekszik felölelni a gyerekirodalom valamennyi területét a szerzők és a gyerekirodalmi művek, illetve események bemutatásától és népszerűsítésétől kezdve a szülők és a pedagógusok tájékoztatásán, megszólításán és ez utóbbiaknak a különféle módszertani projektekbe való invitálásán át a gyerekirodalmi szakma számára biztosított kritikai párbeszéd és vitatér platformjának megteremtésén keresztül. Hogyan jött létre az IGYIC? A honlap milyen szempontból teremt(ett) új hangot és színt, és miben folytatója a korábbi gyerekirodalmi folyóiratok hagyományainak?

Harmath Artemisz: A szervezetet a gyerekirodalmi szakmákban húsz éve terítéken lévő érdekvédelmi igény, valamint a történelmi-politikai együttállás hívta életre. Demeter Szilárd a programomra adott zöld lámpát és hozzá szabad kezet. Később létrejött és kiépült a Petőfi Kulturális Ügynökség (korábbi nevén Petőfi Irodalmi Ügynökség), amely céges formát adott az addig vállalkozás-szerűen épülő szervezetnek. A MeseCentrum egy naponta frissülő gyerekirodalmi magazin. Ahogy a többi igyices projektünk, irodalom-esztétikai alapokon válogat a nagyon vegyes igényű piacról. A mi felületünk szeretne felhasználóbarát lenni, a felgyorsult életű kollégáknak pontos adatokkal, átláthatósággal segíteni, és külön rovatokkal szolgálni az irodalomszakmai, a pedagógiai és a laikus közönségnek.

A weboldal felépülése és a rovatok kialakítása egyfajta teljességre törekvést tükröznek, amivel nemcsak a gyerekirodalom valamennyi lehetséges érintettjét igyekeztek megszólítani, hanem a műfajok és a médiumok szélesebb tárházát is alkalmazzátok. A Csimborasszó rovatban megzenésített kortárs gyerekversek és gyerekeknek szóló videóklipek, illetve dalok, a Meseteraszon gyerekirodalmi kritika-sorozat található, a Vadlazac a kisfilmjein és beszámolóin keresztül az IGYIC által szervezett tanároknak szóló módszertani továbbképzést mutatjátok be, a Felhőpárna az elmúláshoz és a transzcendenshez kötődő kortárs versválogatást ajánlja közös családi olvasásra. A Jön az író a majdani, a járvány miatt elhalasztott „beavató irodalomórák” képét, míg az Élményséta a tematikus városi séták és a kortárs irodalom kapcsolódási pontjainak feltérképezését vetíti előre. A MeseCentrum viszont mint könyv a könyvben a kortárs gyerekirodalom további tereit és rétegeit fedi fel. Itt találhatók a rendszeresen frissülő könyvajánlók, kritikák, tanulmányok, interjúk, a műfajokra és fogalmakra visszakérdező Kis Meselexikon című rovat, a drámapedagógiai és módszertani kérdéseket felvető, tanároknak szóló rovat, valamint a Leporoló, melyben korábban megjelent művekről olvashatunk. Miért választottátok az IGYIC „kirakatának” ezt az összetett szerkezetet?

Harmath Artemisz: A gyerekek boldogságáért mi az irodalmon, a meséken keresztül tudunk legtöbbet tenni. Mivel több ilyen szakma is van, a legjobb, ha ezek egymást tudják támogatni, egymástól informálódhatnak. A jó szöveg minden közösség életéhez hozzá tud tenni, szövegértelmezésre pedig az élet bármely területén szükség van. Ezért azokat a szakmákat és csoportokat szólítjuk meg külön rovatokon keresztül, akik bár az életben talán nem akadnak össze, nem dolgoznak együtt, mégis hasonlóak a céljaik, érdekeltek az olvasásra nevelésben. A saját honlapunk fejlesztésére még mindig várnunk kell, de addig is szerettük volna láthatóvá tenni a folyamatos munkát és az eredményeket. A pandémia és egyéb államigazgatási körülmények miatt egy évvel elhúzódó pilot programjaink most értek a végükre, sikerült megvalósítani a terveinket, közülük most válogatjuk ki azokat, amelyeket Kárpát-medencei terjesztésben is tovább tudunk vinni.

A Leporoló rovatot milyen igény/szükség hozta létre véleményetek szerint?

Harmath Artemisz: A Mami olvas című blogomon szerepelt a rovat prototípusa. Azt tapasztaltuk, hogy a szülők elbizonytalanodnak, vajon az ő gyerekük is élvezi-e majd a saját gyerekkori kedvenceiket. Jogos dilemma. Az olvasási szokások, az ízlés megváltozásának vannak társadalmi-intézményi és az irodalmi hagyományokban gyökerező okai. Ezeket több szakma felől egyben látjuk. A mostani kisgyerekek, kisiskolások teljesen más kultúrában nőnek fel, mint a szülők, akik a könyveket választják számukra. Mi intézménytörténeti vagy hermeneutikai szempontból meg tudjuk mutatni, egy-egy irodalmi vagy vizuális jelenség miért váltott ki más hatást egykor, mint most.

Kaptatok-e/kaptok-e visszajelzést pedagógusoktól, könyvtárosoktól vagy szülőktől a honlapon megjelenő írások és tartalmak kapcsán?

Harmath Artemisz: Bőven. Nagyon hálásak vagyunk a sok biztató visszajelzésért. Azt tapasztaljuk, hogy nagy segítség vagyunk azoknak a pedagógusoknak és könyvtárosoknak, akik már ránk találtak. A Tanári rovatban szereplő Vadlazac-anyagok például felsőoktatási tananyaggá váltak több intézményben. A szülőkkel ebben az évben szeretnénk közvetlenebb kapcsolatot létesíteni a magazinunkon keresztül, mert egyelőre csak a családos ismerőseink köréből vannak visszajelzéseink. Sajnos a pandémia miatt a tervezett közösségi élményeink nem valósulhattak még meg.

A Vadlazac továbbképzés-sorozat milyen új szempontokon keresztül segít a résztvevő tanároknak és érdeklődőknek befogadni a kortárs gyerekirodalmi műveket és eligazodni az újabb műfajok és beszédmódok között?

Harmath Artemisz: Először is az elmélet és a gyakorlat szoros összekapcsolásán keresztül. Rögtön kipróbáljuk műhelymunkában azt, amit az előadások során hallunk. Azután mi magunk is élményszerűen tanulunk ezeken a műhelyfogalkozásokon. Együtt játszunk, uzsonnázunk, alkotunk. Az adott témához pedig alkalomról alkalomra igényes kortárs szépirodalmi szövegeket válogatunk modell gyanánt. Cikkeinket, videóinkat is ajánljuk ezekhez a gyerekirodalmi kiadványokhoz. Módszertanok tekintetében pedig az összművészeti szemlélet és személyiségközpontú pedagógiai felfogás jellemez bennünket. Egy adott alkalommal több módszertan, illetve az irodalom mellett társművészetek is szerepet kapnak.

Az IGYIC első kiadványa, a Felhőpárna című gyerekvers-antológia, ami kortárs költők versei segítségével ad hangot az elmúlás és a transzcendens összetett kérdéskörének. A kötet segít kilépni a tabuk elfedő homályából. Miért fontos e tabukat felszámolni?

Ayhan Gökhan: Szomorú, hogy a halál tabu. Polcz Alaine mondja a gyerekkorában megtapasztalt nagymamahalálról a vele, Sajgó Szabolccsal és Beer Miklóssal készült, Élet hit lélek című beszélgetőkönyvben: „Amikor egyszer többet nem emelkedett, akkor összekulcsolta anyám a kezét, lezárta a szemét, felkötötte az állát, s mi ott voltunk vele a szobában. Eszébe sem jutott bennünket átvinni a szomszéd szobába.” Nem tudom, ma ez a jelenet megtörténhet-e, nem rendkívüli-e, a megszokottól nagyban eltérő epizód azzal a bélyeggel, hogy a gyermek lelki egészségét veszélyezteti. Ez tragikus.

Tapasztalatom, hogy a gyerekek nem félnek a haláltól. Ha olyanok lennénk, mint a gyermekek, ahogy Jézus Krisztus kéri, nem félnénk. Nem vagyunk olyanok, marad a félelem.

Egy személyes emlék: kilencéves koromban nem vittek el anyám temetésére, és ezt nagyon rosszul tették, utána visszatérő álmom volt az urna és a koporsó, a gyerek a valóság kitakart darabjait a fantázia segítségével illesztgette össze. Emlékszem, anyám halála után magától értetődő nyitottsággal, imádkozás formájában fordultam Istenhez, ebben a megszólítás aktusa volt a fontos, hogy gyerekként tudtam, lennie kell egy nálamnál nagyobb, a láthatónál teljesebb, mindenkinél megszólíthatóbb valakinek, aki meghallgat és figyel, őszintén, komolyan. A Felhőpárna verseinek kiválasztásakor ezt a kisgyereket tartottam szem előtt, hogy az ő szükségleteit teljesítsem.

A tabut a sötétben hagyott tárgyakhoz hasonlítanám. Nem érzékeljük, a testünk nem tud róla, majd amikor nekimegyünk, ráébred a testünk, fájdalmas meglepetés éri, hogy van ott valami, rajtunk kívül létezett, várt ránk. Előbb vagy utóbb a tabu felfedi magát, kikerülhetetlen, és ebben az aggasztó, hogy előre nem tudható, mikor és hol, milyen állapotban ér ez a találkozás. A kötet a szembesítés manővereit hajtja végre a költészet nyelvén, de mint azt a könyvbemutatón hangsúlyoztuk, optimista könyvnek szánjuk a Felhőpárnát, mert amíg mi, felnőttek hátat fordítunk létezésünk gyönyörű mulandóságának, addig a gyerekek előtt új, a transzcendens felé vezető ajtók nyílhatnak, megérthetik, hogy a látható világ a láthatóságánál többre hivatott.

A kötet egyszerre szólítja meg a felnőtteket és a gyerekeket. A versek hiteles hangja bátorságot adhat a szülőknek, hogy merjenek őszintén válaszolni a gyerekeknek akár a halállal és elvesztéssel kapcsolatos kérdéseikre is, mint ahogy a gyerekeket szintén a gondolataik, kérdéseik kimondására ösztönzi. Az antológia kiváló alkalmat és kiindulópontot teremthet a meghitt családi beszélgetésekhez. Ezt a bensőségességet erősítik tovább Orosz Annabella légies, gyakran a világ különféle rétegeit és részleteit egymásba simító illusztrációi, amelyek nem csak az elvesztés szomorúságát jelenítik meg vizuálisan, hanem az élet csodáját és örömteli pillanatait is, mint ahogy a vágyainkat, illetve azokat a dolgokat is, amelyek a szemünk számára nem föltétlenül láthatóak. Miért tartottátok fontosnak, hogy a kötet záró oldalait meghagyjátok az olvasónak, ahol saját képet rajzolhat a számára legjobban tetsző vershez, és leírja gondolatait, érzéseit, emlékeit vagy akár az első versét?

Ayhan Gökhan: Bízunk a gyerekek kreativitásában, fantáziájában. Mély izgatottságot okoz, hogy ki tudja, melyik vers milyen hatást tesz a gyerekre, milyen emléket szabadít fel, hoz felszínre, indít el egy régóta tervezett beszélgetést akár az egyik nagyszülő halála kiváltotta érzésekről. Ez volna a művészet értelme, leegyszerűsítve, hogy az élet bonyolult kérdéseire keressen választ, együtt a befogadóval. A gyerek rajzoljon bele a könyvbe, írjon le egy szót, egy verset, bármit, ez a könyv az övé, neki szól, játsszon vele, a könyv a barátja. Ahogy reményeink és hitünk szerint az élet nem ér véget a halállal, úgy a Felhőpárna sem az utolsó verssel zárul. A gyermekeké az utolsó szó.