Az író se tudja a tutit

Bodor Ádám egy dilettáns. Ezt nem én állítom róla, hanem ő magáról. A dilettáns, ha nem pejoratívan értelmezzük, nem hivatásszerűen alkot, hanem amikor kedve szottyan, márpedig Bodor Ádám, a Sinistra körzet, a Vissza a fülesbagolyhoz és a Verhovina madarai ünnepelt szerzője szándékosan távol tartja magától a „hivatásos író” kategóriáját. Ahogy a Szablyár Eszterrel készült interjújából kiderül, sosem mutatkozik be íróként, hanem szerkesztőként, bár „most már illenék inkább nyugdíjasként” (132.). Hogy miért nem nevezi magát írónak? „Nem mindenki tudja, mi az.”

Bodor Ádám úgy van az írással, mint a bölcs az alvással Raymond Smullyan logikatudós taoizmusról szóló könyvében:

A bölcs nem azért alszik el,
Mert kell neki,
Nem azért, mert akar,
Hanem, mert álmos.

Bodor ennek megfelelően legújabb, Az értelmezés útvesztői című interjúkötetében számos helyen hangoztatja, nem nyomasztja, ha hosszabb ideig nem ír semmit, sőt, „egy jónak ígérkező kiruccanás kedvéért” könnyű szívvel félreteszi a munkát. „Az biztos, nem vagyok reggeltől estig és az év minden napján író. Főleg nem-író vagyok” – mondja Bori Erzsébetnek (128.), egy másik interjúban pedig még tovább megy: „Azonkívül, hogy időnként prózai szövegeket publikálok, irodalommal sem foglalkozom” (136.).

Ez persze nem jelenti azt, hogy Bodor Ádám ne venné komolyan, amit íróként művel. Azt sem jelenti, hogy – minden ellenkező híresztelés dacára – „rejtőzködő” író lenne, hiszen rendszeresen ad interjúkat, és ami egyedül zavarja, az az önismétlés és a társadalmi interakciók felszínes vagy épp narcisztikus szintje. „…egy szemfüles irodalmár, aki megfigyelte, hogy nem látogatom szorgalmasan a számomra letaglózóan unalmas felolvasásokat, nyúlós szakmai megbeszéléseket, pályatársak narcisztikus beszámolóit, egyszer leírta rólam, hogy zárkózott, visszavonult és megközelíthetetlen vagyok – érdekesen hangzik ugye –, és ez azóta levakarhatatlan rólam. Tizedszer veszek részt erdélyi közönségtalálkozókon, és a meghívón még mindig ugyanezt a hülyeséget olvasom” – meséli Papp Sándor Zsigmondnak (152–153.)

Bodor Ádám húsz évvel ezelőtt jelentette meg első interjúkötetét, amelyben Balla Zsófiával készült beszélgetéssorozatát rendezték átfogó életútinterjúvá A börtön szaga címmel. Az azóta megjelent interjúkból válogató új kötet számos helyen visszatér ehhez a könyvhöz, amely kapcsán Bodor hangoztatja, hogy irodalmi munkássága részének tekinti. Tegyük hozzá, hogy teljes joggal, hiszen A börtön szaga a legjobb Bodor Ádám-művekhez mérhetően gazdag mind tartalmában, mind nyelvében, így nem egyszerűen kiegészíti az életművet, hanem szervesen illeszkedik bele.

Bodor leginkább a fecsegéstől idegenkedik, és ezért óvatos, amikor saját magáról kérdezik, ám kategorikusan nem zárkózik el a vallomásosságtól, hiszen tudatában van annak, hogy saját magát nem zárhatja ki teljesen irodalmi munkásságából: „…annak a fiktív képnek, amelyet történeteid előadása során kivetítesz a világra, egy kicsit óhatatlanul magad is része vagy” (212.).

Az új kötet esetében ismét kitűnik, hogy Bodor Ádám ügyel arra, hogy a kötet anyagát ne a szerző személye iránti felszínes kíváncsiság határozza meg, hanem az irodalmi minőség. Ez az igyekezet érződik az interjúkba beleszőtt történetekből, amelyek egyike-másika önálló novellaként is megállná a helyét. A kötet egyik gyöngyszeme a 10–13. oldalon olvasható karácsonyi történet, amelyben a fiatal Bodor meglátogat egy vasútépítő mérnököt a Radnai-havasok peremén, egy néhány házból álló apró településen, és végül egy intim kalandba bonyolódik egy magányos kisasszonnyal. Az egész kötet egyik csúcspontja az a párbeszéd, amely a kisasszony és az általa befogadott fiatalember között zajlik, és mindössze két mondatból áll. „»Nincs valami szép bőröm«, suttogta, mire én megnyugtattam: »Dehogyisnem.«”

Aki olvasta A börtön szagát, azt sem feltétlenül kerüli el a megrendülés, amikor Bodor Ádám sajátos létderűjével szembesül. Bodor nem kerüli börtönévei témáját ezekben az interjúkban sem – 1952-ben, tizenhat évesen államellenes szervezkedés miatt letartóztatták, és két évet töltött a szamosújvári börtönben –, és nem tagadja, hogy ez az élmény egy életre szóló nyersanyagot biztosított a számára íróként. A romániai diktatúra éveit nem szépíti, de nem is dramatizálja túl, hiszen „a lét megélése, tudomásul vétele egy diktatúrában és egy demokráciában ugyanazokkal a kockázatokkal jár” (13.). Érdekes, hogy míg a „klasszikus” diktatúrával és a polgári demokráciával szemben jól kiérlelt pozíciót tud meghatározni, a jelenlegi (a kötet legrégebbi interjúja 2003-ben készült) magyarországi közéleti viszonyokat „zaklatottnak” nevezi, és nem tartja inspirálónak. Nem bújik ki az aktuális közéleti és kultúrpolitikai kérdések elől sem, ám az, hogy ezeket saját műveihez kapcsolja, teljesen idegen tőle. Válaszaiból kitűnik, hogy nem azért, mert az aktuális folyamatokat kevésbé értené, hanem mert nem találja őket művészeti szempontból elég termékenynek.

Közben nem titkolja azt sem, hogy ő maga a polgári demokratikus értékek híve: „A huszadik század derekától kezdve Közép-Európa, annak is inkább a keleti fele durván eltávolodott a polgári értékektől, a polgári gondolkodástól, és a pillanatnyi megszeppenés után belesüppedt egy riadt gyanakvással telített rezignációba. Ki kéne kapaszkodni belőle” – nyilatkozza Hercsel Adélnak 2016-ban, és itt „polgári értékeken” nyilvánvalóan azt a klasszikus értékrendet érti, amelyben ő a hangsúlyosan európaias, régi Kolozsváron felnőtt.

Elegánsan hárítja viszont Bodor azt a feltételezést, miszerint ő a diktatúrák krónikása lenne, aki belülről képes ábrázolni az elnyomó rendszerek működését. Azt, hogy mindez inspirálta, nem tagadja, viszont ennél fontosabb szerepet tulajdonít az írói képzeletnek: „…bár életem nagyobbik része alatt magamon éreztem az elnyomó rendszerek gondoskodását, sosem próbáltam a hatalmi mechanizmusba belelátni és valami hasonlót ábrázolni, mert az mindig közhelyszerű marad a rendhagyó írói képzelethez képest” (155.).

A szerző annyiban igazítja el olvasóját, hogy szövegeinek nem a társadalmi közeg ábrázolásában rejlik valódi tétje, sokkal inkább a művészi és erkölcsi dimenziókban, miközben az olvasónak meg kell hagyni az értelmezés szabadságát: „az értelmezéssel a szöveg labirintusában az olvasónak kell megbirkóznia” (248.). A hivatásos értelmezőkkel szemben épp ebből a szempontból támaszt kifogást: „A kritikusok szeretik a metaforákat, paradigmákat, konnotációkat, Gadamereket meg Derridákat, és azt hiszik, tudják a tutit. Igazából az író se tudja… És ez nem is baj.” (149.)

Ami Bodor Ádámot íróként a leginkább érdekli, annak kétségkívül köze van az erkölcshöz – ahogy magának az írói pozíciónak is: kell valamiféle erkölcsi jogosítvány ahhoz, hogy íróként érdemes legyen megszólalni. A „morális tartalékokat” pedig azoknak a levitézlett, megvert, megtört figuráknak a körében találja meg, akiket a szegénység tart meg a hagyományos erkölcsi kategóriák közelében: „A szegénység inkább mozgósítja az ember rejtett tartalékait… (…) …az ember természeténél fogva kalandvágyó lény, aki izgalmak vonzásában él, miközben a bőség, a jólét egyhangúságának, unalmának, morális környezetének párhuzamában igényeink, morális készségeink fokozatosan leépülnek” (164.). Ezek a viszonyok pedig a szabadság ügyében is kulcsfontosságúak: „Márpedig a szabadsággal való élés mentalitás, végső soron erkölcs kérdése” (238.).

Az új interjúkötet óhatatlanul kiteszi magát az előzővel való összehasonlítás próbájának, ami viszont megtévesztő, ugyanis a két kötet struktúrája merőben eltérő. Az értelmezés útvesztői töredezettebb, tagoltabb szerkezetű, és az interjúk terjedelme folytán kevésbé tud átfogó képet rajzolni Bodor Ádám pályájáról vagy karakteréről, ám nem is célja egy lineáris életút felvázolása. Sokkal nagyobb jelentőséget kapnak itt a novellaszerű vagy esszéisztikus betétek, amelyek között egészen kimagaslóak is vannak, feledtetve a könyv elkerülhetetlen ismétlődéseinek terhét. Az egyik ilyen betét a Karácsonyi Zsolttal készült interjúban olvasható, létezés és nemlétezés nyelvi kapcsolatáról – Bodor itt azt fejtegeti, az ószövetségi szövegekben olykor ugyanaz a kifejezés jelöl ellentétpárokat, és csak a finom nyelvi árnyalatok által tehetünk köztük különbséget. Így az áldás és az átok fogalmak esetében a megjelölésükre szolgáló szó gyöke azonos, miközben ennél durvább ellentétpárt nehéz volna találni. Valószínűleg az sem véletlen, hogy Bodor épp ezt az ellentétpárt hozza fel példának, hiszen az ő szövegvilágában is áldás és átok gyakran megkülönböztethetetlenül összefonódik, miközben ez az értelmezést nem lehetetleníti el, sőt: a szegénységet páratlan gazdagságba fordítja át.

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői. Tizenöt beszélgetés. Az interjúk készítői: Báthori Csaba, Rádai Eszter, Erős Kinga, Lukács Laura, Selyem Zsuzsa, Szepesi Dóra, Bori Erzsébet, Szablyár Eszter, Papp Sándor Zsigmond, Hercsel Adél, Jánossy Lajos, Orbán Gábor, Bak Róbert, Karácsonyi Zsolt, Győrffy Ákos. Magvető, Budapest, 2021

Fotó: Valuska Gábor