Tekintettel kell lenni a nemzeti kisebbségekre a társadalomban vagy sem?

Michal Vašečka, Kristína Mojžišová és Michael Szatmary a kisebbségi médiáról, munkájuk módozatairól, lehetőségeiről és korlátairól, valamint a jövő kihívásairól.

A nemzeti és etnikai kisebbségek iránti érdeklődés a 19. század elején, a napóleoni háborúk beköszöntével kezdett el nőni. A nemzeti tudatosság növekedése Európa-szerte arra készteti a különböző többségi etnikai csoportokat, hogy egyre inkább felfigyeljenek azokra, akik az addigi lakóhelyükön kívülre kerültek, vagy később a többség igája alá kerültek. Elkezdenek beszélni a lengyelek Oroszországon belüli helyzetéről, az oroszok pedig sokat beszélnek a balkáni nemzetek helyzetéről az Oszmán Birodalom jegyében, és paradox módon az afroamerikaiak helyzetéről nem folyik diskurzus az USA-ban, ahogy a zsidók helyzetéről sem Közép-Európában. A helyzet megváltozik az első világháború kitörésével, amely után az önrendelkezési jog tézise teljesen megváltoztatta a világot.

„Ami mára ezekből a tendenciákból megmaradt, az egy dilemma, amely még mindig kísért bennünket, ahogy a médiát is. Még mindig azt a problémát oldjuk, hogy tekintettel legyünk-e az etnikai különbségekre a társadalomban” – mondja Michal Vašečka szociológus. És éppen ez volt a témája a 21. századi nemzeti kisebbségek témájában a Dunszt által szervezett vitaestnek. Vašečka a kérdéseit a Pátria Rádió nemzetiségi adása főszerkesztőjének Kristína Mojžišovának, valamint Michael Szatmary stand-up komikusnak, a Tachles cseh-szlovák zsidó televízió szerkesztőjének tette fel.

Michal Vašečka nagyon jó okokat lát mindkét említett tézis megerősítésére. Magyarázata szerint, ha nem vagyunk tekintettel az emberek közötti különbségekre, az az első pillantásra előnyös, mert olyan egészet hozunk létre, amelyben nem szabad belső viszályoknak létezniük, ami szimpatikus. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kisebbségi helyzet azt jelenti, hogy az ember olyan dolgokban is betölti ezt a pozíciót, amit a többség nem lát, sőt nincsenek is meg rá az előfeltételei, és itt kezdődhetnek a problémák.

„Ha ellenkezőleg, arra a gondolatra koncentrálunk, hogy a különbségeket hangsúlyozni kell, mindig figyelmet kell nekik szentelni és meg kell őket erősíteni, akkor ismét bajban vagyunk – folytatja Vašečka. – Bár látjuk egy csoport kisebbségi voltát, és megoldunk néhány ehhez kapcsolódó problémát, ugyanakkor a környezetet meg is erősítjük ebben a különbözőségekben, amivel tulajdonképpen csak elmélyítjük az árkokat, és újra szembesülünk egy problémával, a változatosság kedvéért azzal, hogy megtaláljuk, ami a társadalomban összeköt bennünket.”

Kristína Mojžišová annak idején nagyon helyesen látta, hogy ha a kisebbségi média működni szeretne, az ő esetében a roma és a romabarát média, akkor először roma sajtóügynökséget kell létrehozni. Bizonyos értelemben évekkel ezelőtt azt kezdte el csinálni, amit az államnak kellett volna tennie. Célja az volt, hogy a kisebbségi kérdéseket széles körben ismertté tegye, és bemutassa, hogyan élnek a romák, hogyan élnek együtt a nem romákkal, és hogyan tudnak a helyzetükön javítani. A mai napig igyekszik összekapcsolni két világot, amelyek különböző okok miatt korábban elszakadtak egymástól. Az elmúlt hét évben nem csak a romakérdéssel foglalkozott, a közmédiában a Pátria Rádió hat – roma, ruszin, ukrán, német, cseh és lengyel – nemzeti kisebbség számára sugárzó részlegét irányítja.

Michael Szatmary a 21. századi zsidó identitás témájával foglalkozik. Élő és televíziós fellépéseit a humorra alapozza, amely gyakran fekete és éles az esetében, hogy enyhítse az etnikai együttélés problémáit, de ugyanakkor felidézze a múlt valóságát, és felhívja a figyelmet a zsidó identitás jelenlétére. Évekig szerkesztette a Delet című magazint, amely a szlovákiai zsidó közösség életét és történelmét mutatta be, majd később a Tachles internetes televízióra összpontosította figyelmét.

„Abban egyetérthetünk most, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos jó politika az, amely megpróbálja megtalálni a kényes egyensúlyt, ahogyan az említett válaszadók teszik” – mondja Vašečka. Ez azt jelenti, hogy bevonják a nemzetiségi témát a társadalom főáramába, ugyanakkor hangsúlyozzák a különbségeket, de nem úgy, hogy azok kontraproduktívak legyenek. Ez az alternatív (vigyázat, nem dezinformáló) médiák nagyon finom játéka, amelyben nem csupán a kisebbségekről van szó, és nem csupán a kisebbségeknek szánják.

A szóban forgó médiák számára a kisebbségek kiemelt kategóriát jelentenek, mert a szubkultúrákkal és érdekcsoportokkal ellentétben őket a jogszabályok is elismerik. Különféle kisebbségekkel kapcsolatos törvények tartoznak ide, és gyakran meglepődhetünk azon, hogy milyen törvények is tárgyalják a problémáikat. „Fontos, hogy az ország aktívan részt vegyen e csoportok integrációjában, ugyanakkor megőrizze sajátosságaikat, mert ezek gazdagítják az ország egészét” – teszi hozzá.

Kristína Mojžišová és Michael Szatmary két teljesen különböző kisebbséget képvisel, bár ezek gyakran nagyon közel állnak egymáshoz. Ezzel összefüggésben Michal Vašečka felidéz egy pillanatot az 1990-es évek elejéről, amikor Rachel Tritt New York-i kutató Szlovákiába érkezett, és először járt a keleti romatelepeken. Mégrémült attól, hogy milyen körülmények között élnek ott az emberek, nem értette, hogyan történhet ilyesmi. Ugyanakkor meglepődött azon, hogy a romák hogyan reagáltak arra, amikor elmondta nekik, hogy zsidó: nagy, szinte megtörhetetlen bizalmat érzett felőlük. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy megtalálták a közös hangot. „Tizenhat éves voltam akkor, és ott voltam vele” – kapcsolódik Michael Szatmary az anekdotára. „A romák aztán megtanítottak, hogyan védjem meg magam, hogy nem vagyok gádzsó, mert számukra, ha zsidó vagyok, akkor biboldó vagyok. Útmutatást kaptam, hogyan védekezhetek, ha egy roma férfi megtámad” – teszi hozzá tréfásan Szatmary. Ő az, aki a vita során mindvégig enyhít az identitásprobléma súlyos nyomásán, humoros adalékokkal egészíti ki vitatársai komoly szavait, és ezzel csak erősíti azt, amire a vita irányult: egy olyan téma érzékeny egyensúlyát keresni, amely megérdemli, hogy széles körben ismertté váljon.

Kristína Mojžišová: A kisebbségi média ugyanolyan alternatív, mint az általuk képviselt kisebbségek a nyilvánosságban. Arról beszélnek, hogy a kisebbségek milyen kapcsolatban vannak a hatalommal, és mekkora erejük van a társadalmi események befolyásolására. Amikor a rádióhoz érkeztem, az volt a fő probléma, hogy a környezetemben élők a kisebbségi újságírást csak a társadalomban általában zajló események kisebbségi nyelvre történő lefordításaként fogták fel.

Az alapvető attitűd, amit a kisebbségi műsorszolgáltatásban érzékelek, az a polgári attitűd. A kisebbségek is ennek az országnak a polgárai, és abban nyilvánul meg, hogy tiszteletet tanúsítok irántuk, hogy olyan információkat kapnak, amelyek egyenlővé teszik őket a társadalomban. Amikor a kisebbségi újságírást annak a fordításaként fogjuk fel, amivel a többségi társadalom él, akkor nem érzékeljük a kisebbség sajátosságait.

Mi kellene, hogy a kisebbségi műsorszórás célja legyen?

Michael Szatmary: Most mindenki láthatta, hogy a zsidók nem kapnak sok lehetőséget beszélni (a közönség nevetése). És ez volt az egyik oka annak, hogy tizenhat éves diákként, a Csehszlovákiai Zsidó Ifjúsági Szövetség elnökeként 1990-ben újságot alapítottam közösségünk számára. Az újság eleinte nekünk szólt, de aztán fokozatosan megértettük, hogy Szlovákiában még mindig él az antiszemitizmus és a rasszizmus. Így hát megalapítottam a Deletet, ami egy havilap volt, amely nem csak a zsidó közösségnek szólt. Célja az antiszemitizmus elleni küzdelem volt.

Miért beszélsz a múlt időben?

Michael Szatmary: Tíz évig csináltam a Deletet, lelkesedésből és ingyen. 2010-ben naponta frissülő portállá vált. Minden nap írtam bele és frissítettem 2017-ig, amikor úgy gondoltam, hogy elég volt.

Ki vette át a stafétabotot?

Michael Szatmary: Senki. Még mindig létezik, csak nem újul meg. Több ezer eredeti cikk található ott.

Kristína, mi van a roma hírügynökséggel? Miért tűnt el?

Kristína Mojžišová: A fő probléma az volt, hogy nemkívánatos gyereknek tekintették. Amikor az ügynökség ötlete megszületett, a SME napilapnál dolgoztam, ahol a zsidó és magyar közösségről szóló cikkekért voltam felelős. Egyik nap egy hölgy jött a szerkesztőségbe, hogy a roma témával foglalkozzunk. Természetes módon maradt rám ez a munka. Ezért elkezdtem olyan embereket keresni, akik tudnak beszélni a roma közösségről és értük. Cikksorozat készült, amelyet a többség szintén pozitívan fogadott.

Később ajánlatot kaptam, hogy a roma újságírók oktatásával és képzésével foglalkozzam. Elhatároztam, hogy belevágok, elvégeztem egy tanfolyamot, ahol megtanultam projekteket írni. Az összes lektor először viccelődt a roma hírügynökségi projektemen, azt mondták, hogy ez egy hülye projekt, valami másra van szükség. Amikor elkezdtük a képzést, professzionális munkát szerettem volna látni, de a környezet még nem volt kész erre. Ráadásul hiányzott az anyagi támogatás is. Az ügynökséget 2002-ben alapítottuk meg, és 2006-ban kaptuk az első támogatást. Rossz körülmények között működött, és akik az ügynökséghez jöttek, azért is érkeztek, mert politikai karriert akartak csinálni, ami nem egyezett az elképzelésemmel.

Vannak, akik így is tettek.

Kristína Mojžišová: Igen, néhányan vannak. Azt akartam, hogy újságírással foglalkozzanak, de a folyamat problémás volt. Annyira kimerített, hogy 2015-ben otthagytam a projektet és a közmédiához mentem.

Működik még az ügynökség?

Kristína Mojžišová: A távozásommal megszűnt. Ez összefügg a kisebbségi média egyik fő problémájával is: küzdenek a társadalommal azért, hogy az elismerje a jogukat a közösségük életével kapcsolatos információkhoz, illetve és a társadalomba való beilleszkedésükhöz.

Michael, az elmúlt években megváltozott az a mód, ahogyan a kisebbségi média a célközönségéhez közeledik. Hogy van ez a te esetedben?

Michael Szatmary: Az új eszközök segítettek nekem és a zsidó médiának elérni azokat az embereket, akik talán soha nem olvastak volna el egy zsidó cikket. A TachlesTV-t a világjárvány idején alapítottuk. Ez egy zsidó internetes televízió, ahol videókat és adásokat forgatunk különböző aktuális témákról.

Kristína, Mojžišová asszony, a technológia megváltoztatta azt is, amit tág értelemben a roma média színterének nevezhetnénk. Számos kezdeményezés létezik, roma rádió, különféle fiatalok, akik ezen a területen szeretnének dolgozni. Hogyan érzékeli ezt a hatást?

Kristína Mojžišová: Az új média olyan embereknek is hozzáférést biztosított a nyilvános térhez, akik nem érzik magukat felelősnek azért, amit terjesztenek, például az úgynevezett roma „lajfkárok”, akik úgy beszélnek a roma ügyekről a közösségi oldalakon, hogy nem gondolnak a következményekre.

Emberek nagy csoportja mond olyan dolgokat, amiket a kisebbség hallani szeretne. Erős és szeretne politizálni, de olyan dolgokat kínál, amelyek illegálisak vagy kivitelezhetetlenek. A végtelenségig ismétli azt, amit a legkényelmesebb elfogadni: diszkriminálnak titeket, és adják meg, ami jár nektek. Mi mást mondunk: a romák maguktól, saját erőből értek el valamit. Ez nehezebb téma, mert bizonyos tevékenységet igényel.

A közösség számára kihívást jelentő témákat keresünk. Természetesen a közösségi hálókon adott reakciók gyakran nagyon felületesek. Amikor interjút készítek valakivel, aki azt mondja, hogy a romákat diszkriminálják, annak 50 ezres a nézettsége, de amikor a történelemről sugárzunk adást, akkor annak 30.

Ennek a tendenciának nem szabad engedni. Amikor bekapcsolod a kamerát, és arról beszélsz, ami épp az eszedbe jut, az nem újságírás. Az újságírót a felelősség és az etika teszi újságíróvá, munkájával üzenetet közvetít. A mai napig tartom magam ahhoz, amit Karol Ježík (a SME napilap alapítója és egykori főszerkesztője) mondott nekem: nem azért vagyunk, hogy olyanról beszéljünk az embereknek, ami tetszik nekik, hanem azért, hogy elmondjuk, amit tudniuk kell.

Pozitívum viszont, hogy új médiumok jelenhettek meg. Roma rádió húsz éve nem jöhetett volna létre.

Kristína Mojžišová: Ezt jó dolognak tartom, ami rossz, az az önjelölt influencerek hatása olykor a közösségi oldalakon. Például azoké, akik a járvány idején arra biztatták a romákat, hogy ne oltassák be magukat, mert a gádzsók csak megmérgezik őket. Ezek a tizenkilencedik századi beszédek nagy problémákat okoztak a közösségben.

Az állam egyébként ezeket a településeket körülszalagozta.

Kristína Mojžišová: Sajnos az állam is ugyanígy állt hozzá. Kerestük a módját, hogy eljuttassuk a szükséges információkat ezekhez az emberekhez. Elkezdtünk együttműködni az Egészséges Régiók szervezettel, illetve napi rendszerességgel közöltük az orvosoktól származó információkat, valamint Covid-túlélők történeteit. Harcolunk a hoaxok ellen ebben a közösségben.

Michael, nektek is voltak hasonló problémáitok?

Michael Szatmary: Nem, nálunk nem így volt. Emlékszem, a legnagyobb álhírt úgy öt éve én magam hoztam nyilvánosságra, amikor azt írtam a Deletnek, hogy a zsidó közösségnek a kormánnyal együttműködve sikerült elintéznie, hogy a Siratófalból egy kő Pozsonyba kerüljön. Azt írtam, hogy ez a kő 20%-kal több kívánságot teljesít, mint a kutak, ahová pénzt dobálnak.

Kristína Mojžišová: Ha a roma és a zsidó közösségről beszélünk, látnunk kell a műveltségbeli különbséget. Ha az emberek kevéssé képzettek, könnyebben manipulálhatók, ezek a technikák pedig egyszerűek és hatékonyak.

Ön szerint milyen feltételek köztkellene a köztévé nemzetiségi adásának működnie?

Kristína Mojžišová: A mai napig aránytalanságok vannak a kisebbségeknek szóló műsorszórás terén. Amikor 2015-ben a rádióhoz kerültem, a romáknak havi két óra publicisztikájuk volt. Ma ennek a háromszorosa, de csak egy szerkesztővel. Ez egy olyan munka, amelyhez legalább négy ember szükséges. Ugyanez érvényes a többi kisebbségre is.

Elvi kérdés, hogy mennyit kellene sugározni a kisebbségeknek. Ezt azonban nem tudjuk beállítani, mert minden kisebbség saját magát érzi a legfontosabbnak. Aztán ott van a kérdés, hogy mikor sugározzák a műsorokat. Amikor beléptem, a kisebbségi adás ideje szombaton és vasárnap este nyolckor vagy éjjel fél kettőkor volt. Mivel a Regina rádió műsorának része vagyunk, korábbi időpontokat kaphattunk, és megnyílt a tér a kisebbségek felé.

Remek kollégáink vannak, akik amint történik valami, a mainstreambe helyezik a kisebbségi témákat. Azonban továbbra is úgy gondolom, hogy mindez nem elég ahhoz, hogy láthatóvá tegyük a kisebbségek problémáit. Meg kell ismernünk egymást, és ha ismerkedni akarunk, az nem állhat pusztán abból, hogy együtt táncolunk és folklórt énekelünk.

Egészen a közelmúltig azt a problémát oldottuk a Kulturális Minisztériummal, hogy vajon csak azt nevezhetjük-e roma műsornak, ami roma nyelven van. A közmédiáról szóló törvény azonban azt mondja, hogy toleráns társadalmat kell építenünk, és megteremteni a feltételeket az együttéléshez. Ez azt jelenti, hogy kötelességünk szlovákul is sugározni azoknak, akik semmit sem tudnak a romákról, hogy láthatóvá tegyük számukra őket.

Michael Szatmary: Szerintem ha van a médiában egy jó kisebbségekről szóló műsor, akkor azt az emberek nézni fogják, bármiről is szóljon. Minden tiszteletem mellett, mikor a nemzetiségi magazinokat látom a televízióban, gyakran unalommal tölt el.

Ami a zsidó közösségről szóló témákat illeti, nem fog túl szépen hangzani, amit mondok: Szlovákiát alapvetően csak a halott zsidók érdeklik. A holokausztról szóló filmekre, dokumentumfilmekre mindig van pénz, de ha arra kérek, hogy a 2000 túlélő elmehessen fürdőbe, akkor arra már nincs. Egy ideális világban a felét sem kellene tennem annak, amit csinálok. Csodálatos lenne, ha nem létezne antiszemitizmus, hogy ne kelljen elmagyaráznom, hogy nem a zsidók uralják a világot, és nem kell félni tőlünk.

Mihez kezdhetnénk azoknak a folklorizált elképzeléseivel, akik elavult módon szerkesztik a nemzetiségi magazinokat?

Kristína Mojžišová: A főnököm, Lovász Attila azt mondja, hogy a folklór pusztító a kisebbség számára. Amikor munkába álltam, elém tette egy magyarországi kutatás eredményeit arról, hogy milyen módon ábrázolják és hogyan fogják fel a kisebbségeket a médiában. Az eredmények egy olyan képet mutattak, mely szerint egy tipikus szlovákiai magyar népviseletben jár, néha táncol valamilyen folklóregyüttesben, hetente egyszer pedig kiállításra megy. Az viszont senkit sem érdekel, hogy van-e munkája, és mennyit keres. Mintha a kisebbségeknek nem lennének mindennapi problémái. Ezt nagy problémának látom. Hasonló összehasonlítást végeztem négy éven keresztül a rádióban, 2016-tól 2020-ig, és egyértelmű elmozdulást találtam a polgári attitűd felé. A folklorizáló szerkesztők elmentek, helyettük újak jöttek, akik a kisebbségeket az ország teljesértékű polgárainak tekintik.

Beke Zsolt fordítása