Lehet még jó vámpírsztorit írni
„A Drakula hivatalos előzménye” hirdeti nagy betűkkel a könyv hátlapja, mi pedig fogjuk a fejünket, hogy ez mit jelenthet: Drakula gróf maga hagyta jóvá a történetet egy pecséttel? Vagy esetleg megidézték Bram Stoker szellemét, aki rábólintott a szkriptre? De lépjünk túl a hatásvadász körítésen, mert a Dracul lapjain egy meglepően érdekes történet bontakozik ki.
A Dracul című regényt egy J. D. Barker nevű „nemzetközi bestsellerszerző” és Dacre Stoker, a legendás „Bram Stoker rokona, és hagyatékának gondozója” követték el. Lássuk be, egy átlagos magyar olvasó nem feltétlenül tudta eddig, hogy ők ketten léteznek, de a fülszövegben annyi szenzációhajhász és ömlengő dicséret van róluk, ami bőven elég lenne ahhoz, hogy messziről elkerüljük ezt a könyvet és még véletlenül se olvassunk bele. (Kedves Agave, a kevesebb néha több.)
Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a Dracul mellett, a regény ugyanis minden vámpírrajongó álmát ígéri nekünk: betekintést a kulisszák mögé, megismerni Drakula IGAZ történetét, megkapni a VALÓS sztorit arról, hogyan is találkozott Stoker a GONOSZ-szal.
A kérdés: teljesül(het)nek-e ezek az elvárások?
A Dracul lapjain megismerjük Bram Stoker gyermekkorát és családját, valamint a titokzatos fiatal nőt, Ellen dadust. Bramnek és nővérének, Matildának már fiatalon szemet szúrnak Ellen furcsa szokásai, a lány azonban egy napon nyom nélkül eltűnik az életükből. Csak évekkel később tűnik fel ismét, ekkor azonban vele együtt a túlvilági rettenet is megjelenik Drakula vajda személyében, a testvéreknek pedig össze kell fogniuk, ha túl akarják élni ezt a találkozást. Stokerék a sötét lény nyomába erednek, bejárják Írországot, majd Európát, és végül sor kerül a végső találkozásra.
Szögezzük le az elején: a Dracul egy jól megírt könyv. Érdekes, olvasmányos, amikor kell, akkor izgalmas, amikor kell, akkor borzongató. Különösen a regény eleje, a fiatal Bram és a nővére, Matilda kalandozásai, valamint az éhínség és betegségek által megtizedelt Dublin ábrázolása sikerült erőteljesre. Ellen titokzatos praktikái, majd rejtélyes eltűnése, a két testvér remek dinamikája megágyaz a további történetnek, mely később aztán néhol megbicsaklik ugyan, de a befejezése ismét visszatalál a helyes útra – ekkor már negyrészt a másik testvér, Thornley tragikus sorsának köszönhetően.
Egy legenda fejlődése
Minden mítosznak és legendának megvan a maga története.
Vagy ahogy a regény felvezetője írja: „Múltjuk még a halhatatlanoknak is van”. Ez megint egy olyan mondat, amitől restartolja magát az ember agya. És itt sajnos megint a kiadóra kell néznünk, az angol eredeti ugyanis: „Even immortals have their beginnings”. Ez a mondat is nagyjából egy dakota közmondás szintjén mozog, de legalább van értelme. Lépjünk tovább.
A vámpírizmus mítoszának eredetéről szóló könyvek sok polcot megtöltenek, de egy biztos: a nagybetűs irodalomban Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakula című regénye jelenti a kiindulópontot, ha vámpírokról van szó. Megkerülhetetlen, mítosz- és műfajteremtő írás, mely egyesíti magában a szex és a halál tabuját. Drakula egyszerre szörnyeteg és csábító, titokzatos, rettenetes és mégis vonzó. Ráadásul igazi túlélőnek bizonyult, még ha az alakja nem is vészelte át megrázkódtatások nélkül az „eredeti” óta eltelt több mint egy évszázadot. Az egyszerű lelkeknek szánt, vámpírregénynek álcázott szerelmetes/erotikus regények alatt görnyedező könyvespolcokat látva akár elkorcsosulásról is beszélhetnénk, de ne legyünk ilyen szigorúak: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, és minden századik (ezredik?) Twilight-klónra jut egy remekmű is.
A világ minden pontján találunk történeteket visszatérő halottakról és vérszívókról. Stoker zseniálisan fogta meg ezek esszenciáját és adta hozzá a csábító, kárhozatba taszító szörnyeteg képét. Az őt követő adaptációk a szörnyeteg felől inkább a csábító felé terelték a hangsúlyt (ez a filmes adaptációkban figyelhető meg a leglátványosabban: Murnau Nosferetujától, Lugosi Drakuláján át egészen Brad Pitt és Tom Cruise párosáig vezet az út az Interjú a vámpírral-ban). A lényegen ez nem változtat: a vámpír dinamikus, mindenhez alkalmazkodni tudó alaknak bizonyult, amely minden korban megtalálja a formát, amellyel meg tudja szólítani az embereket.
A Dracul több vámpír-képpel dolgozik. Egyrészt tiszteleg az eredeti Stoker-mű előtt – Drakula gróf egy pokolbéli szörnyeteg, öncélúan gonosz és szinte legyőzhetetlen. Ugyanakkor a mű nem mentes a modern hatásoktól sem. Ezeket Ellen alakja képviseli, aki napjaink felvilágosult vámpírja: nem öl embereket, ahol csak tud, segít és bármit megtesz a szerelméért. Ez a puhányság első pillantásra modern kori deviancia érzetét keltheti bármelyik vámpír-puristában. A szerzők azonban olyan ügyesen szövik bele a Dearg-Due ír mítoszát a regénybe Ellen történetén keresztül, hogy nem lehet egy rossz szavunk sem a modernnek tűnő behatás kapcsán.
A mítosz fejlődésének jellegzetes állomása az is, mikor maga a szerző is mitikus alakká válik, mintegy belép a saját történetébe. Ahogy Homérosz is legendássá vált az Iliász és az Odüsszeia szerzőjeként, úgy Bram Stoker sem kerülhette el a sorsát, hogy beleírják egy vámpírtörténetbe. Egy valós alak beemelése a mítoszba legitimálhatja a történet hitelességét, a tétet pedig bizonyos olvasók szemében növelheti, hogy ezt a húzást Bram Stoker egy élő leszármazottja követte el.
Dacre Stoker és J. D. Barker a könyv utószavában azt állítják, hogy könyvük az eredeti Drakula első száz oldalán alapszik, melyet a szerző kénytelen volt kihúzni a kiadók nyomása miatt. Azt sem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy maga Stoker igaz történetként hivatkozik a saját művére (azt persze elfelejtik megemlíteni, hogy ez akkoriban szokás volt). Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt minden olvasó döntse el maga: szerencsére a regény ezek nélkül a lózungok nélkül is remekül működik.
(Ez az erőltetett sejtelmesség már-már visszatesztő néhol, de lássuk be: ha Stoker lenne a vezetéknevünk, mi is komolyabban vennénk ezt a Drakula-dolgot. Ráadásul a szerzőpáros a könyv elején külön előszóban köszönti a magyar olvasókat, megemlékezve Vámbéry Árminról, aki feltehetően Van Helsing alakját inspirálta, és a Dracul fontos szereplője. Ez egy kicsit ellensúlyozza az utószót.)
Szerkezet és stílus
A történetet naplótöredékek és levelek révén ismerjük meg (hasonlóan Stoker eredetijéhez). Az egyes szereplők naplórészletei, levelei váltogatják egymást a fejezetekben. Ez a megoldás egyrészt hitelesíti az elbeszélést (személyesebbé, hihetőbbé teszi az olvasó szemében) másrészt remek lehetőséget biztosíthat a feszültség növelésére és a lappangó rettenet bemutatására. Hiszen a naplók töredezettsége, az egymásnak ellentmondó szubjektív nézőpontok bemutatása mind remek eszközök egy jó író kezében, hogy cseppenként adagolja a természetfeletti horrort és lépésről lépésre növelje az elbeszélés feszültségét.
A Dracul szerzőpárosa is tisztában van ezzel, és bizonyos mértékig ki is használják az ebből fakadó lehetőségeket. A történet két idősíkon játszódik. A könyv elején megismerjük Bram Stokert, aki az életéért küzd egy toronyban: szörnyetegek által fenyegetve várja a hajnalt. Nem tudjuk, hogy került oda, és azt sem, hogy mi fenyegeti (persze a a cím alapján azért lehetnek elképzeléseink). Az egyre hevesebb támadásokat visszaverő Bram az éjszaka folyamán a naplójába jegyzetelve írja le, hogyan került ebbe a szorongatott helyzetbe.
A könyv nagy részét a toronyban jelen időben folytatott élet-halál harc és Bram visszaemlékezéseinek váltakozása adja, a két szál nem sokkal a történet vége előtt találkozik. Ezt a kettős elbeszélésfolyamot helyenként megtörik Bram két testvérének, Thornley-nak, Matildának és a legendás magyar utazónak, Vámbéri Árminnak naplóbejegyzései és levelei. Ezekben a nézőpontokban viszont több lehetőség lett volna. A funkciójuk mindössze arra korlátozódik, hogy továbbvigyék a történetet, holott sokkal érdekesebbé is tehették volna az elbeszélést: egymásnak ellentmondó véleményeket, emlékeket, célokat ismerhettünk volna meg. Ez egy kihagyott ziccer: a szöveg stílusa alig változik, függetlenül attól, ki beszél éppen. Ha nem lenne ott a fejezetek elején, hogy kinek a visszaemlékezését olvassuk, nem tudnánk megkülönböztetni egymástól a leveleket, naplókat. Megtudjuk, hogy Bram bátyja orvos, hogy Vámbéry nem igazán bízik senkiben, akit megharaptak a vámpírok, de az egész meglehetősen színtelen-szagtalan. Szerencsére a történet elég érdekes ahhoz, hogy ez ne szúrjon szemet, inkább csak az elszalasztott lehetőség kelt hiányérzetet.
Összegzés
Nehéz helyzetben vagyunk, ha ezt a könyvet értékelni akarjuk. Egyrészt egészen biztos, hogy léteznek ennél jobb vámpírregények. Ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy ezek érdekessége sokszor abban áll, hogy a már unalomig ismert vámpír-képet kiforgatják, új megvilágításba helyezik.
A Dracul azzal, hogy vállaltan Bram Stoker eredeti történetének előzményeként definiálja magát, eleve lemond arról, hogy a vámpír-képen túl nagyot változtasson, vagy valami teljesen újat mondhasson. Ennek ellenére az ír Dearg-Due monda beemelésével és a legendás szerző – Bram Stoker – mítoszba való beleírásával még így is sikerül – meglehetősen elegánsan – bővíteni a Drakula-mítosz univerzumát.
Ennél többet azonban ne várjunk. Nehéz megmondani, hogy az eredeti iránti tisztelet, vagy a fantázia hiánya fogta vissza a szerzőpárost. A Dracul végül is egy korrekt történet: olvastatja magát, kellően rejtélyes, helyenként még borzongató is. De nem újítja meg a műfajt, nem fogunk rá non plus ultraként hivatkozni, sőt, az sem biztos, hogy jövőre ilyenkor emlékezni fogunk rá. Kellemes kikapcsolódás, tisztelettel közelít az eredetihez, komolyan veszi a vámpírok jelentette fenyegetést, az egész hagyományt.
Abban nem lehetünk biztosak, hogy mindenki azt fogja kapni a Dracultóĺ, amit várt, de az egészen biztos, hogy Dacre Stoker és J. D Barker egy hangulatos, remekül megírt történetet tettek le az asztalra.
Ami máris több, mint amit a zsánerhez tartozó könyvek többsége elmondhat magáról.
Dacre Stoker & J. D. Barker: Dracul. Fordította: Bosnyák Edit. Agave Könyvek, Budapest, 2018
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!