Elérhetetlenül közel lenni

Szabó Imola Julianna tavasszal megjelent Lakása van bennem című verskötetében a korábbi két könyvéhez hasonlóan szembeötlő a kép és szöveg összhangja, illetve azok együttlélegzése. A Varratok versprózáit Palman Zsuzsi, a Kinőtt szív két kisregényének világát Maros Krisztina képei egészítették ki, a Lakása van bennem viszont a szerző grafikáival jelent meg. Egy olyan leheletfinom lágysággal átitatott és mégis határozott irányokat kijelölő párbeszéd jön létre ezúttal is a szöveg és kép között, ami egyszerre rendíti meg és szabadítja fel az olvasót.

Már elsőre magával ragadja figyelmünket a letisztult és erős szimbólumokat mozgásban tartó borítókép. A fehér színű kartonált borítón finom átmeneteket képez a szürke és a fekete szín, miközben tekintetünk a borító felső kétharmadában helyezkedő megtört tojás két darabjának képén akad meg. A széttört tojás mészváza és az alatta levő héjhártyák közötti tér leleplezésével mintha a születés rejtelmeibe avatódnánk be. Mintha a teljesség jelenne meg a tojás belsejében felsejlő erdőrészlet képén keresztül, amin átszüremkedik egy kis ház körvonala, a fákon levelek/gyümölcsök, s felettük pedig a csillagok. A sárga és a halványkék színek kontrasztja hasonlóképpen dinamizálja a kötet vizuális világát, mint ahogy a tojás vagy a könyvtestben is többször előtűnő fa, levelek, indák, kéz és ház szimbólumok. Ugyanakkor izgalmas értelmezési játékot kínál az olvasó számára e kötetnek arcot adó kép. A két töredék közötti különbséggel szembesít, az egyikben látható az élet teljessége, a másikban pedig az üresség, a hiány. A közöttük keletkező feszültség egyben rámutat a kettő összetartozására és ez utóbbi fontosságára is, hiszen ez a rész is az általa adott tér/űr által szintén részese a tojásban kifejlődő életnek.

A kötetcím továbbgördíti az összetartozás rétegeinek felfejtését, visszakérdezve az anyaság és a nőiség mibenlétére. Az előbbi szembesít(het) azzal, hogy a test nemcsak a gyermeknek ad otthont, hanem az anyának is, miáltal a születés a gyermek és az anya (újjá)születése is egyben, ahogy láthatjuk például a Körbeér című versben. Szabó Imola Julianna verskötetében a befogadás és befogadottság kerül előtérbe, lakás és az otthon közötti különbség beemeli az időtényezőt is az értelmezésbe. A ki ad kinek lakást kérdés kiegészül(het) az itthon maradhatok-e közben én is kérdéssel, elférünk bennem ketten is, hárman is, sokan is? Mint ahogy szintén fontos a határ kérdése, hogy kellenek-e és mik körvonalazzák azokat?

E gondolatmenetet erősíti a kötet előzéklapján látható kép a Piroska és a farkas újragondolt ábrázolása. Szabó Imola Julianna Mesék máshogy című projektjének vizuálisan átértelmezett meséiből, valamint a szerző által illusztrált És boldogan éltek? című meseátiratokból ismerősként köszön vissza farkassal a gyomrában Piroska alakja. A Lakása van bennem Piroska-képe azonban folytatja a rétegek felfejtését azzal, hogy leleplezi, a farkas gyomrában is rejtezik valami/valaki. Piroska és a farkas viszonyán keresztül tehát szintén terítékre kerül a másikba kerülés és az egymásban levés kérdése, mint ahogy az is, hogy az elnyelés és/vagy az elrejtőzés kényszerből történik-e vagy önszántunkból. Piroska feje helyén ezúttal egy fa sűrű lombkoronája látható, az agy idegpályáinak sokszorosan szerteágazó és kifürkészhetetlen gazdagságát imitálva, ami mintha a lányban rejtőző vagy a lány ruháján lapuló farkas gyomrában szintén megismétlődne, miközben az ordas bundáját, mint egy selymes prémet, Piroska óvó kezei simítják.

A széttörtség megragadása, valamint a rétegek és a mozaikok (újbóli) összeillesztése jellemzi a kötet világát.

A Lakása van bennem versei és a fejezetcímek háttérillusztrációi, illetve a fejezetek letisztult és végtelenül kifinomult grafikái kíméletlenül őszintén együttesen jelenítik meg a teljesség és a hiány, az élet és az elmúlás körülöttünk és bennünk zajló táncát.

A Lakása van bennem első fejezete bójákat és kapaszkodót keres a gyász, a hiány és fájdalom ezerféle alakjának sűrűjében, amelyek mégis segítenek kievickélni, partot érni és túlélni. „Aki már meghalt egy félelemben / annak a szeretet csak bója / ami a távolságot jelzi” – olvashatjuk a Morze című versben. Ennek jegyében a fejezet címe a fekete alapon fehér számokkal megjelenő 33, mintegy utalva a krisztusi korra, amivel további értelmezés síkokat nyit, fölötte pedig egy fa/növény és dús gyökérzete, háttérben egy amorf füstszerű szürke folttal. A Lelakott falak című második fejezet sorszámozott versei az elmúlást egy másik nézőpontból szólaltatják meg, az össze/elmosódó, felcserélt és felcserélhető női sorsok és életutak oldaláról, ahol olykor a várakozás, a megszokás és az önfeladás kényszere segít mégis átvészelni és túlélni. „…szétfolyó várakozással / töltöm meg a kádat / és évekig úgy lebegek a felszínen / mint kislány a gyermekrajzon” – vallja a fejezet nyitó versében a versbeszélő (Mit kívánsz). A további versekben azonban e lebegést felváltja a vergődés, az erőszakkal és boldogtalansággal terhelt, elnyomó kapcsolatból és élettérből való el/kimozdulás kísérletei. A fejezet nyitóképe vizuálisan rögzíti az összemosódás és elkülönülés mozdulatait. A Lelakott falak fentről lefele haladó betűsorának háttere René Magritte Les Enfants Trouvés című litográfiáját és a Talány című festmény hangulatát idéz(het)i. E kép ritmusát részben az egymás mellett álló fák által tagolt tér szürke és fehér hát- és előterének játéka adja, miközben a fák között előtűnő emberi kézpár mégis egyfajta nyugalmat kölcsönöz.

A Kartondobozok című fejezetben a figyelem az én számára otthont és lakást adó testre irányul. Ezt a testtapasztalást alapvetően a test időnek való kiszolgáltatottságával történő szembesülés határozza meg. A határokkal való találkozás ez, ami rámutat, csak akkor lehetünk igazán otthon a testben, ha elfogadjuk annak ideiglenességét és múlandóságát. „…most kéne belakni / amíg még befogad / amíg még ismerősnek tűnik / utána magára hagy / mint egy albérlet / amit annyi idegen is / otthonnak mondott / egyszer” – olvasható a Bérelt érzés című versben. A Kartondobozok vizuális kontextusát a földet és az eget összemosó horizonton, akár egy ruhaszárító kötélen lógó ház teremti meg – erősítve a fejezet verseinek világát –, ami alatt behavazott bokrok és fák láthatók. A fejezetcím betűsora egészíti ki ezt a képet, ami szintén a kötélen függést és kiterítettséget imitálja, miközben egymásra/ba csúszik az összetett szó két tagja.

A Pongyolában jönnek az éhes nénik 15 verse az öregedés mint a beszippantó mélység rétegeit fejti fel, amiben egyaránt helyet kap a félregombolt pongyola, a magába fordult petevezeték, az aszalódott test, de a nyakon ejtett szerelemheg és a súlytalanság is. A fejezet nyitóképét ezúttal is a kép és a szöveg együttmozgása határozza meg. Ennek jegyében a fejezetcím mintegy kendőként takarja be az összetöpörödött női testet, aminek vállain fák nőttek, és egy őz tűnik fel, miközben az előrehajtott fej helyén egy káposzta látható. A textus egyszerre dinamizálja képi elemként a portrét azzal, ahogy tartja a néni helyett vagy a néninek a növényekkel teli szatyrot. Másfelől jelként, értelmezendő és (újra)értelmező szövegként jelenik meg a képen, miáltal megnevezi a annak tartalmát.

A Pongyolában jönnek az éhes nénik párversei a Bácsik zsebében című fejezetben találhatóak. Névhez kötött élettöredékeken és egy-egy kimerevített pillanaton keresztül láthatjuk, mi marad. Mi marad, ha lehullnak a díszek, ha kiesik az ember a megszokott szerepeiből, ha elkopik és elhasználódik a test? Gazdag képzettársításokon keresztül, kíméletlenül, de mégis erős érzékenységgel ábrázolják e versek, mi marad a testből, a vágyakból, a tárgyakból, az anyaölből, az emlékekből, a szerszámokból, a tervekből. Az elkerülhetetlen elmúlás közben egyetlen érték a méltóság megőrzése marad: „ez nem szűkölés / hanem utolsó lehetőség / emberré válni / az emberek közt” (Zoli bácsi). A fejezet címét tartalmazó illusztrációnak itt is fontos része a szöveg. Egymásra rétegződnek a szürke színű tüdő lebenyei és a világosabb árnyalatú érhálózat, ami akár egy magasból alányúló kusza faág is lehetne, amin itt-ott körvonalazódik egy-egy falevél, fa, zsebóra, bálna, autó, pipa és egy kalap. Mint szimbólumok fedik fel ezek, hogy a jobb tüdőlebenyben olvasható Bácsik zsebében mi maradt.

A záró fejezet, a Körfolyosó cím betűsora egy ovális, bezáródni nem tudó kör ívét követi, a vonalak kiindulópontja egy, a víz felületén lebegő kecses hattyú teste, a kör ívét egy-egy beékelődő fatörzs szakítja meg. A Körfolyosó egyetlen, cím nélküli versének összegzése mellbevágó, a körfolyosó egy „elrontott vonal”, ahogy az nem tud körbeérni, az én sem talál vissza önmagához: „nem tér vissza / idegen lesz ami közel volt / akkorra már rég elfelejtem / miért is igyekeztem évekig / nélkülem élni”.

A Szabó Imola Julianna verskötetében megjelenő grafikák továbbá az élet apró pillanatait és részleteit ragadják meg, túlmutatva önmagukon sejtetik az ember és a természet összetartozását. Beavatnak a megtapasztalható és elveszejthető teljességbe. Visszatérő motívum a fák és növények képe, megjelenik egy ágon egy madár, madzag végén lufi szerű fej(?)et ölelő kezek, szélben táncoló sárkány és papírhajók. Mind közül talán a róka sziluettje a leghatásosabb, ahogy a róka testén átsejlik az erdő sűrűje, akárcsak a központozás nélküli versek folyamán az egymásra tevődő és egymásba csúszó értelmi síkok. Szólni kell még a kötet végén található szerzői köszönetnyilvánításról. Mindezt egy női test torzójának sziluettje fogja egybe, ami nemcsak lakást nyújt azok neveinek, akiknek köszönetet mond a szerző, hanem egyben keretet is kínál a kötet alkotásainak az előzéklapon megjelenő Piroska alakjához kapcsolódva.

Szabó Imola Julianna: Lakása van bennem. Jelenkor, Budapest, 2019

Fotó: Olajos Ilka