Ez a darab társadalmi aktivizmus
Egy nő, aki kommunikációs szakemberként, civil munkásként és színházi alkotóként is helyt áll. Egy nő, aki esztétika szakról a rendezőasszisztensi tanulmányain át eljutott a rendezéséig. Egy nő, aki diákkori traumáját a mi előnyünkre fordította: a Ráolvasás című rendezésével szemrehányás és ítélkezés nélkül szemünk elé tárja a folyamatot. A hatalommal való visszaélés folyamatát. Kónya Klára rendezővel beszélgettünk a darab létrejöttéről, Vári György Facebook-on történt gyónásáról, a közösség megtartó erejéről, és persze a rendezést egyre jobban magáénak érző alkotó új előadásáról.
Régen láttam valakit ennyire lelkesnek és odaadónak, amikor interjút kértem tőle egy adott előadás végén.
Igazából nem könnyű dolog erről a darabról beszélni, csak nagyon jól sikerült akkor az előadás, és teljes extázisban voltam.
De azért az jó, hogy egyre többen kérdeznek téged mind a darabbal, mind a témával kapcsolatban.
A darabról szívesen mesélek, mivel szerencsére amúgy is jó lett (nevet). Ami az azt körülvevő dolgokat érinti: a botrányok, a nyilvánosság, a személyes érintettség – ezt nem mindig könnyű kezelni, de most már kezdek belejönni.
Mit érdemes tudni rólad és az Affér Színházról?
Az Affér 2013 óta létezik, végzős színészek alapították azzal a céllal, hogy kortárs szövegeket állítsanak színpadra. Azt a valóságot, amit ők érzékelnek a világból. 2017-ben Vucsics Virág vette át a társulat vezetését, és akkor döntött úgy a közösség, hogy nagyon élő, az embereket most foglalkoztató aktuális témákkal szeretnének foglalkozni. Ekkor merült fel a Gyakori kérdések című előadás ötlete, amelyben internetes fórumokon talált szövegek segítségével mutatjuk be egy fiktív vidéki kisváros életét, azon keresztül pedig a mai magyar társadalom állapotát. Én ekkor kerültem képbe rendezőként, amivel a társulat óriási bizalmat szavazott nekem, ugyanis semmiféle tapasztalatom nem volt a rendezésben… Viszont az Affér egy korábbi projektjében dolgoztam rendezőasszisztensként és azon a próbafolyamaton nagyon egymásra hangolódtunk. A Gyakori kérdések sikeres lett, úgyhogy utána, egy jó nagy levegővel belevágtunk egy régóta készülő saját darabom színpadra állításába, amely a hatalommal való szexuális visszaélés témáját feldolgozó Ráolvasás.
Bátor, hogy második rendezésed alkalmával ilyen kemény témával csaptál a lecsóba.
A saját élményeim miatt 2017 óta terveztem, hogy megcsinálom ezt az előadást, mert hiszek abban, hogy a színház lehet kézzel fogható hatásokat elérő, közösségformáló szertartás is. Azt reméltem ezért, hogy egy ilyen történet színpadra állításával a szexuális visszaélés, mint – sajnos nagyon sokakat érintő – probléma megoldásához is hozzá tudok járulni. Csupán a megfelelő alkotótársakat kellett meglelnem hozzá.
Hogyan született meg a szövegkönyv?
Az én élményanyagom adta az inspirációt, de több hasonló történetet dolgoztunk össze. Sajnos, volt miből válogatni. A próbafolyamat során aztán két nagy változtatást is végrehajtottunk rajta és rövidítettük is.
Mennyire nehéz egy ilyen témájú előadás próbafolyamata? Hiszen színház és valóság összefolyhat, és nemcsak neked, hanem a színészeknek is megterhelő lehetett lelkileg.
Amikor Vári György a nyilvánosság elé állt, onnantól vált nehézzé igazán számomra (az ismert egykori újságíró Facebook-oldalán nyilvánosan gyónta meg, hogy annak idején, fiatal tanárként két diákja ellen is szexuális visszaélést követett el. Az egyik tanítvány Kónya Klára volt – a szerk.). Elvette tőlem az anonimitás lehetőségét és azt, hogy egy általános problémát állítsak színpadra anélkül, hogy valamiféle önvallomásként vagy – ami még rosszabb – bulvárként olvassák a nézők. Megint az történt, hogy ő csinált valamit, amibe én nem egyeztem bele, és ezzel a gesztussal a darab létrejöttét is veszélyeztette. Gyakorlatilag új traumát okozott. Ugyanakkor nem ez volt az első eset, amikor a valóság „beleszólt” az alkotásba. A történet legelső verziója csupán vészharang, figyelmeztetés lett volna: egy húszas évekbeli sztori, amelyben egy katona visszaél a hatalmával egy nemes leánnyal szemben. Ám amikor kirobbant 2017-ben a Marton-ügy, akkor újragondoltuk az anyagot: így most már nem volt elég csak megmutatni ezt a jelenséget, hanem picit tovább is kellett gondolnunk. Nem azt mondom, hogy megoldási javaslatot nyújtunk, de talán rávilágíthatunk, hogyan lehetne megelőzni ezeket az eseteket.
Szóval még a cselekmény sem volt ugyanaz…
Teljesen el akartuk emelni a problémát a kezdetekben. Ez lett volna az egyszerűbb út. De aztán az élet folyton közbeszólt: a Marton-ügy után sorra pattantak ki a hasonló esetek, és úgy éreztük, valami nagyon mást kell csinálnunk. Tudtam, hogy elengedhetetlen lesz, hogy hozzányúljak az én élményemhez is. Hiszen ez kortárs is, aktuális is, az embereket is foglalkoztató téma.
Ha a Marton-ügy előtt mutatjátok be a darabot, falat döngettetek volna. Így sem kisebb az érdemetek, de így egy már megrepesztett falról martátok le még durvábban a vakolatot.
Sokat gondolkoztunk azon, hogy miután kirobbantak ezek a zaklatási ügyek, mi újat tudunk még erről mondani. Aztán arra jutottunk, hogy ha annak az érzelmi tartalmáról tudunk beszélni, amin átmentem, akkor nem lesz gond. Nyilán voltak bulvárosabb, provokatívabb, radikálisabb irányzatok is a fejünkben – ha már lúd, legyen kövér alapon – , de aztán mégsem ez lett a megoldás. Művészileg és emberileg is az volt nekem a fontos, hogy az én igazságom és tapasztalati anyagom alapján hideg fejjel, hitelesen el tudjuk mesélni, hogyan lehetségesek ezek a visszaélések. Aztán Vári posztja után jött az újabb válság: hogyan tudunk, tudunk-e egyáltalán az anyaggal továbbmenni? Lehet-e ezt úgy megcsinálni, hogy ennyire konkrét vonatkozásai vannak? És megint ez lett a megoldás: ha magát a bántó és ártó folyamatot mesélem el, hogy mennyire észrevétlenül tud mindez megtörténni sokszor, akkor ez jó lesz.
Azt gondolná az ember, annyi ilyen ügyről hallott az elmúlt három évben, hogy érteni véli a folyamatot is…
Sajnos sokszor pont az ellenkezője igaz. Kommunikációs szakemberként is azt látom, hogy nagyon furcsa narratívák élnek az emberek fejében az ilyen folyamatokról: az elkövető beteg vagy pedofil vagy baltás gyilkos, a lányok pedig így öltözködnek, és úgy teszik magukat a magyar ötösért… A darabbal pont az volt a célom, hogy a finomhangolásokra is rávilágítsak, hogy ezekben a helyzetekben nem szörnyetegek, hanem valódi emberek szerepelnek és az elkövető átlép egy határt. Sőt, az elkövetők olykor kifejezetten elbűvölő személyiségek tudnak lenni – csak egy ponton kilóg a lóláb.
Bennem alapvetően közlésvágy volt. Úgy látom, hogy még mindig nem történt elég óvintézkedés a hatalmi visszaélések elkerülése érdekében: nincs protokoll az iskolákban ilyen ügyeknél, és sok az előítélet. És a gyerekek, akik elszenvednek ilyet, ugyanúgy nincsenek biztonságban, nem tudnak kihez fordulni. Részemről ez a darab egyben társadalmi aktivizmus, viszont nagyon féltem, hogy Vári nyilvános posztjával sokan nem az ügy felől, hanem felőlem indulnak majd el az értelmezésben. Viszont az a csodálatos dolog történt, hogy akik eddig látták a darabot, teljesen el tudtak vonatkoztatni: valahogy az előadás „magáért beszél”. Azt hiszem ez annak is köszönhető, hogy a Ráolvasás már nem csak az én igazságom, hanem azoké az alkotótársaké is, akik nem hagytak magamra és hálót szőttek körém.
Nem zuhantál le a kontrollvesztettség állapotában sem.
Így van! Ritkán adatik meg ilyen közösségi élmény alkotó számára. Anno ezt középiskolában pont nem kaptam meg. Erről is szó van a darabban. Meg arról is, hogy nemcsak az abúzust elszenvedő sérül, hanem mindenki valamilyen módon áldozattá válik, aki belekerül az ügybe, akárcsak szemlélőként is. Ezt is szeretném hangsúlyozni, ugyanis a kívülállókról, a passzív tanúkról is kevés szó esik a társadalmi diskurzusban. Talán elsősorban nekik szól a Ráolvasás: sokszor nem könnyű értelmezni az ilyesféle helyzetet, hiszen valós emberi kapcsolatnak látszik az, amit látnak.
A cím az, hogy Ráolvasás, ám maga a ráolvasás, a szembesítés gesztusa konkrétan nem történik meg az előadásban. A koncepció része ez?
Amikor kitaláltam ezt a címet, nem is jutott eszembe a szó ezen jelentése. A cím alapvetően arra utal, hogy a két főhős diáklány boszorkányság, varázsigék és ráolvasás útján akarnak fiút szerezni maguknak. Fontosnak tartotta, hogy a főhősök „aktívan” vágyjanak a szerelemre és próbáljanak párkapcsolatot találni, ne a vártoronyban várják a herceget fehér lovon… A másik vonatkozás szerint pedig a fiatal tanár versekkel is csábítja a lányokat, szóval ráolvassa a lányokra az idézeteket. Amikor a dramaturg, Rezek Bori felhívta a figyelmemet a fent említett jelentésrétegre is, nem bántam meg a címválasztást, mert így legalább sokrétűbb lett maga a darab is.
Sikerült nagyon eltalálnod a mostani gimisek nyelvezetét.
Azért még én sem vagyok nagyon öreg! (nevet) Sokat dolgozom gyerekekkel civil munkáim során, plusz amikor felvételt nyertem a Színművészetire rendezőasszisztensként, akkor én voltam a legidősebb a húszasok között. Általuk is fejlődött a szókincsem. No, meg a huszonéves sógornőmet is megkértem, hogy gyűjtsön nekem kifejezéseket. Rezek Bori is segített.
Javarészt felnőtteknek játsszátok a darabot. Felmerült-e az az eshetőség, hogy iskolákba is elvigyétek?
Nagyon szeretném ilyen formára átdolgozni, nekem ez szívügyem. Csak nem tudom, melyik tanár tudna egy ilyen nyersen ábrázolt témába beleállni.
A karakterek nem annyira kiismerhetőek, viszont nem is rétegzettek.
Direkt esszenciális, emberi figurákban gondolkodtunk. Azért, hogy ne a történet konkrétsága, hanem a bármikor bárkivel érzés domináljon. Azért, hogy úgy jöjjön ki a néző: fú, ebben magamra ismertem! Ő én is lehettem volna! Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy a nézők zöme tud valamelyik darabbéli kamaszhoz kapcsolódni. De az sem kizárt, hogy a tanárral azonosulnak: van, aki elgondolkodik férfiként, netán gyakorló tanárként, hogy vajon ő hogyan kerülhetné el ezeket a szituációkat, vagy hogy ő a darab alapján nem súrolt-e már bizonyos határokat a saját közegében?
Rendezel még a közeljövőben?
Már csinálom is! Egy ősmagyar vallásból építkező produkciót hozunk létre. Megpróbáljuk megkeresni, hogyha tényleg léteznek ősi, archetipikus értékek a magyarságban, akkor azokat meg tudjuk-e találni. Meg hát, megpróbáljuk megfejteni, melyek is ezek az értékek, amelyek összekötnek minket.
Fotó: Vass László
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!