Sorsfordító illat

Az osztrák születésű Jessica Hausnernek, aki a 2001-ben bemutatott Édes Rita című filmjével vált nemzetközileg ismertté, mára már a védjegyévé váltak az olyan történetek, melyeknek főhősnői az őket körülvevő emberek ellenére is egyedül érzik magukat, s gyakran valamilyen betegséggel küzdenek, mint például az Édes Rita pszichés okokból gyilkoló főhősnője, a Lourdes (2009) szklerózis multiplexben szenvedő Sylvie-je, vagy az Őrült szerelem (2014) mentális problémákkal küzdő Christine-je. Noha alkotásainak operatőri és vizuális megoldásait, illetve problémafelvetéseit mindig pozitív fogadtatás jellemezte, mégis sokszor felmerült velük szemben az a kifogás, hogy jobbára eseménytelenek, és nem szolgálnak egyértelmű magyarázatokkal a bennük látható történésekre. Bár a rendezőnő a Hotel című alkotása (2004) végkifejletét ért kritikák hatására felülvizsgálta alkotói módszerét, alapvetően megmaradt a kétértelműségen alapuló filmes esztétikánál.

A 2019-es cannes-i filmfesztiválon bemutatott A boldogságvirág című filmje a már kiforrott formanyelvi megoldásokra épül, azonban cselekménye – eddigi alkotásaitól eltérően – egy pontos idő- és helykoordinátákkal meg nem határozott helyen játszódik. Főhőse, Alice, egy növénynemesítő laboratórium csoportvezetőjeként egy olyan, a saját fia után Jancsika névre keresztelt virág létrehozásán dolgozik, mely illatával képes boldoggá tenni az embereket. Bár a növekedés alatt álló növény még szigorú biztonsági ellenőrzést igényel, a főhősnő mégis hazavisz magával egy példányt, hogy a munkája miatt elhanyagolt fiának ajándékozza. Jancsika bimbózását követően azonban nemcsak a kamaszfiú, hanem az Alice-t körülvevő emberek viselkedése is megváltozik, s ezt a változást a főhősnő egyik érzelmileg instabil kolléganője, Bella, a virág agyműködést befolyásoló pollenjeinek tulajdonítja. A munkatársa teóriáját alátámasztó történések végül a kezdetben kételkedő Alice-ban is gyanakvást keltenek, akinek olyannyira a rögeszméjévé válik Jancsika vélt ártalmassága, hogy végül saját teremtményének elpusztítására szánja el magát.

Hausner filmjében a különleges szépségű növény – melynek kinézetét a vérvirág ihlette – mindvégig ambivalens „szereplője” a történetnek. Ez az ambivalencia nemcsak Jancsika színében (a vörös éppúgy lehet az élet és a születés színe, mint az ördögé és a halálé), hanem a biológiai jellemzőiben is jelen van, hiszen bár Alice alapvetően steril növénynek tervezte, az illata azonban éppen az oxitocint, azaz a születéshormont szabadítja fel a szervezetben, majd később kiderül, hogy e különleges tulajdonságát egy agresszív vírus manipulációja révén fejlesztette ki a főhősnő. Ráadásul – Alice és Bella elgondolása szerint – Jancsika saját fennmaradása érdekében olyan változásokat idéz elő a pollenjét belélegző „áldozatainak” agyműködésében, melyek hatására azok bármit megtesznek az ő védelme érdekében.  

Az osztrák rendezőnő alkotására a Frankenstein-i áthallások jellemzőek, hiszen Jancsika ugyanolyan mesterséges körülmények között létrehozott, s az alkotójától függetlenedő élőlény, akárcsak Victor Frankenstein teremtménye. Ezen áthallások, illetve A testrablók támadása című film (1956) növényi spóráiból merített inspiráció miatt a kritikusok és a nézők egy része A boldogságvirágot egy sajátos sci-fi- és horrorfilmként, illetve az előbb említett alkotás átirataként értékelték, holott az sokkal inkább szerzői filmnek, mintsem műfaji filmnek tekinthető. A Jessica Hausner és Géraldine Bajard forgatókönyvéből készült film ugyanis bár kétségkívül épít a már említett műfajok egyes elemeire, ezek azonban inkább csak egyfajta keretként szolgálnak számukra az olyan aktuális problémák boncolgatására, mint például a boldogság hajszolása, az elidegenedés, a munka és a család összeegyeztetésének nehézségei, vagy a másik ember teljes megismerhetőségének lehetetlensége. 

A boldogságvirág története más tekintetben is eltér a műfaji filmek dramaturgiájától; míg ugyanis az utóbbiakban a szereplők azért változnak meg, mert egy idegen lény átvette fölöttük az irányítást – mely jellemzően egy mentális autonómiát is felülíró fizikai metamorfózisban nyilvánul meg –, addig Hausner filmjében eldönthetetlen, hogy az egyes alakok megváltozása a főhősnő tévképzete csupán (tehát ez esetben egy teljesen ártalmatlan, s a neki tulajdonított különleges hatásra nem képes virágról van szó), vagy pedig tényleg Jancsika pollenje befolyásolja a viselkedésüket. Ennek megfelelően az alkotás végkifejlete többféleképpen értelmezhető; például úgy, hogy a korábban bűntudata miatt szorongó Alice képes elengedni a felnövés útjára lépő fiát, s egy olyan párkapcsolatba kezdeni, melynek korábban a gyerekére való tekintettel nem mert esélyt adni, de akár úgy is, hogy a pollent belélegző, valamint a gyereknevelés terhe alól felszabaduló nő immár a saját igényei szerint, illetve a munkájának élhet, ami egyúttal Jancsika fennmaradását is biztosítja.

A lassan építkező történet az előbbiekből adódóan a valóság és a képzelet határán egyensúlyozik, melyet az egyes vizuális megoldások is érzékeltetnek, hiszen a laboratórium steril színvilága éles kontrasztot képez Jancsika, valamint a jelmezek és belső terek élénk színeivel. Ugyanígy elbizonytalanítja a nézőt az is, hogy Alice és Bella érzékelése nem feltétlenül megbízható, hiszen előbbi pszichiáterhez jár, utóbbinak pedig egy korábbi idegösszeomlása miatt több hónapon át tartó pszichológiai kezelésen kellett átesnie. A körülötte lévő emberekkel, illetve a saját fiával is távolságtartóan viselkedő főhősnő esetében ezek a terapeutával folytatott beszélgetések azért is lényegesek a történet szempontjából, mert kizárólag ezen foglalkozások alkalmával fogalmazza meg a saját életével kapcsolatos érzéseit és problémáit (például a gyermeke elhanyagolása miatt érzett bűntudatot). S ahogy Jancsika egyre fenyegetőbbé, a többi szereplő megnyilvánulásai pedig egyre nyugtalanítóbbá válik, úgy a néző is mindinkább azonosulni kezd a főhősnő szemszögével. A feszültség, valamint a baljós atmoszféra megteremtéséhez az előbbiek mellett Teiji Ito felkavaró zenéi, az egyes kakofón hanghatások, valamint Martin Gschlacht operatőri megoldásai (például a tudós megfigyeléssel parallel, virágokon és embereken elidőző kamerakezelés, a dialógust folytató alakok látómezőn való kívül helyezése stb.) is hozzájárulnak.

A feszültségfokozás jegyében a színészi alakításokra a visszafogottság, a minimalizmus, s a többféleképpen értelmezhető szereplői gesztusok és arckifejezések használata jellemző. Kiváló választás volt Alice szerepére Emily Beecham, aki – a 2019-es cannes-i filmfesztiválon díjazott – játékával hitelesen képes kifejezni és közvetíteni a távolságtartó, munkája és gyermeke között őrlődő, s a körülmények hatására egyre gyanakvóbbá váló főhősnő elfojtott feszültségét és szorongását. Az ő alakítását ellenpontozza a változásukra, illetve Jancsika ártalmasságára vonatkozó észrevételre nyugtalanító és kifejezéstelen mosollyal reagáló Jancsit és Christ alakító Kit Connor és Ben Wishaw, valamint Alice egyre gyanúsabban viselkedő munkatársait megformáló színészek (Kerry Fox, David Wilmot, Phénix Brossard) játéka.

A boldogságvirág tehát olyan, alapvetően nem egy felforgató esztétika jegyében született alkotás, mely egy nézőpont- és értelmezésfüggő pszicho-metamorfózisra épülő történet keretei között reflektál az elidegenedés és a boldogság hajszolásának problematikusságára.

A film adatlapja a Mafabon