A fejünk örök lágya

Bánki Éva eldöntötte, hogy szeretne Velencében élni huzamosabb ideig, és addig kilincselt-telefonált-kopogtatott, amíg sikerült összeszednie egy félévi tartózkodásra valót. Nem csekély feladat, konokságot és ügyességet egyaránt igényel. Ebből a félévből született a Telihold Velencében című esszéisztikus útinapló.

A szerző magyar–portugál szakon végzett, és így aztán sokat tud mindenféle újlatin jelenségről, hiszen aki elindul, az sokfelé elkalandozik. Velencét illető érdeklődése azonban nemcsak innen táplálkozik, hanem valamiképpen „közös”: kit ne érdekelne ez a vízre épült, különös hangulatú város?

A Telihold Velencében egyszerre sorjázza a személyes és a műveltség-élményeket: az utazásokat, Effie nénit, aki a pályaudvaron várja Évát és Esztert, a nyolcéves gyermek súlyos influenzáját, a születésnapokat, a Morosini- és a Gritti-család történetét, a százhoz közelítő Enrico Dandolo, a hatalmas dózse kereszteshadjáratát, a szenteket és az operákat, a tereket és a canalokat, Mary Shelleyt és Byront, Monteverdit és Verdit. Én például soha nem hittem volna, hogy Velencében is négy órát kell várni a kórházban, amíg az orvos előkerül – ez még romániai mércével is hosszú várakozás, bár itt nem csicseregne közben minden ápolónő a gyermekkel.

De hát éppen ez egy ilyen útinapló értelme: hogy lebontsa a közhelyeket, az akár pozitív előítéleteket. Én azt képzeltem, hogy ebben a kirakatvárosban minden működik, mint a karikacsapás, és az is megdöbbentett, amikor a könyvnek köszönhetően megláttam Velence proli rétegét: „Marghera Velence munkástelepe, és ahogy megpillantom az első járókelőket, megértem, micsoda szociális buborékban élünk Velencében. Gyűrött arcok, fáradt arcok, rosszul szabott, foltos farmernadrágok. Nem patronatóba [egyházi közösségi terembe] igyekvő, menő-dzsekis iskolások, hanem egy kopott játszótér szélén csellengő kamaszok.” (100.)

Aztán azt is képzeltem, hogy senkinek nem kell elmagyarázni, miért kívánkozunk Velencébe, még kevésbé annak, aki a legjobban megérthetné – ezzel szemben itt egy megjegyzés az édesanyától, aki azt kérdezi a lányától, mikor az visszamegy kurzust tartani Budapestre: „…minek mentek vissza, hogyhogy nem nőtt még be a fejed lágya?!” (128.) Remek válasz, bár nem az anyának, csak az olvasónak, hogy a beszélő elkezdi tapogatni a megfelelő helyet: vannak kérdések, amelyeket kizárólag így élhetünk túl, a konkrétum támogatásával.

Talán nem véletlen, hogy ez után következik a kötet egyik legszebb része, „a Piavéban fotózó Kiss József nevezetű mérnöktiszt életművének ’bemutatása’.” (uo.) Ez a Kiss József semmi rendkívülit nem tett, azon kívül, hogy káprázatosan jóképű volt, és öregkorára is megőrizte ezt a tulajdonságát. „Velence csodálatos hely. Megtanít arra, hogy minden tünékeny és mulandó, de az élet átesztétizálása azért kapaszkodót nyújt.” (129.) Erre rímel aztán a következő reflexió Giorgione Vihar című képe kapcsán: „A szépség csak megfegyelmezett szorongás és félelem.” (160.)

A szöveg általában visszafogott, józan, kiegyensúlyozott, bár váratlanul mellbevág egy-egy olyan szó, mint a „tündérhónaljszag”; az egyetlen pont, ahol „kiborul”, az a rész, amikor hirtelen azt olvassuk: „Van zöld turizmus, gyógyfürdő-turizmus, keresztény turizmus, Velencének a kulturális turizmus jutott. Velence nem akármilyen város. Van abban valami bizsergető, mikor Woody Allen rendez először a tűzvész után újjáépült Operaházban, vagy mikor Yoko Ono kap itt életműdíjat, és kiöregedett rocksztárok vásárolnak a csatorna partján palotákat. // Tudod, kit láttam az utcán? Nem hiszed el! Már a nem-tudom-ki is itt van. // Én köpök az efféle művészetre. A világból kivonuló ’kevesekre’, akik középkori falak között gyűlnek össze, hogy szabadon ünnepeljék egymást. Vonnegut Börleszkjében Machu Pichu romjai közt ernyedeznek az észak-amerikai milliárdosok – egy hajdani magaskultúra megfejthetetlennek tűnő jelképei szolgálnak felmentésül, hogy a saját világukból sem értenek semmit.” (204.) Itt érződik, hogy Velence sznobériája kezd megéltté, bosszantóvá válni, már nem lehet távolról, objektíven szemlélni, már nem olyan kirakatszerű és idegen, mint a gyönyörű, Carlo Mirabasso festménye reprójából Hlatki Dorottya tervezte borítón.

Sűrűn ismétlődik a drágaság regisztrálása: a szerző még akkor is megnézi az árakat, amikor Amerikában élő osztálytársa, András fizeti a cechet. Amikor Velencében jártunk Noémivel, egy apró kocsmában ebédeltünk, ahol a velenceiek felszabadultan, lazán nevettek és froclizták egymást, és mi ámulva néztük őket. Ebből a felszabadult Velencéből szívesen láttam volna többet, bár Effie néni magányos öregasszonyokért vívott harca is lenyűgözött, vagy azok a megjegyzések, amelyek arról szólnak, a baloldali pártok retorikája szép, törődésük viszont gyakorlatilag semmi, az afrikaiaktól mindenki elfordul. Tipikus kelet-európai tragédia, hogy nem tudunk eltekinteni a pénzünktől, amely persze kevés, de ha folyton ezt tartjuk szem előtt, akkor lecsúszunk valamiről, ami jóval fontosabb ennél.

A könyv három részre oszlik. Nagyon szép a megdöbbentő Tél leírása, mintha már a kezdetek sem a filmek Velencéjét ígérnék. Amilyen bosszantó a tél, olyan magával ragadó a tavasz, amely jellemző módon Az új idő című fejezetben íródik, és annyira hamar érkezik el a Nyár, a visszautazás időszaka. Azt kívánom Bánki Évának, hogy térhessen vissza ebbe a gyönyörű városba.

A műfaj érdekében is. Manapság még „klasszicizálódott” rovatokban sem sok jó esszét olvasok, holott a Látó esszészerkesztője vagyok, ráadásul elég rugalmasnak tartom magam. Arról persze határozott elképzeléseim vannak, milyen a jó esszé: személyes, míves, de nem mesterkélt, művelt, kiérlelt stílusú, lendületes. A műveltség azonban annyira átstrukturálódott, hogy már a legkevésbé sem azt jelenti, amit Montaigne, Szerb Antal, Hamvas, Virginia Woolf, Styron, Nádas korában. Szóval egy ilyen kövületnek vagy dinoszaurusznak (hogy mégiscsak olyasmit mondjak, ami legalább valamikor élt), mint amilyen én vagyok, öröm ezt a kötetet elolvasni.

És még egy szociális vagy geopolitikai vagy milyen szakadékra is rámutat: nyilvánvaló, hogy a felsoroltak közül senkinek nem adódtak olyan gondjai, mint Bánki Évának – ahová utaztak, ott is jólétben éltek. Talán inkább ez a magyarázata a pénzzel való törődésnek, s ez empátiába fordítja az olvasó indignációját: nem az gondol folyton a pénzre, akinek van, hanem az, akinek nincs elég – márpedig bizonyos összefüggésekben a „nincs elég” veszedelmesen közel kerül az egyszerű „nincs”-hez. Ez az ösztöndíjtörténetben és -földrajzban is valamiféle cezúrát jelez: bizonyos helyeken és bizonyos időpontokban senkinek nem lehet(ett) oka panaszra. A Telihold Velencében azért is sajátos, mert benne nem a gondtalan polgár írja le felszabadult élményeit, hanem az az ember, aki különféle bevételek között vergődik, melyek többen vannak ugyan, az összegük mégis kevés.

Nem a gondtalan polgár és nem is a vágáns utazó. Faludy György legyintve számol be minden ilyen jellegű problémájáról. Csakhogy neki nincs egy gyermek a gondjaira bízva, ő sokkal könnyebben nagyvonalú, és könyveiből az is kiderül, hogy akkoriban mintha több és barátibb magyar élt volna szerte a világon. Minden kötet korának gyermeke, és az, amit ez a mű mutat, nem a legrokonszenvesebb és a legbiztatóbb kép. A hálózat átalakult. Valami mintha elveszett volna, miközben Velence megvan.

Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor, Budapest, 2020