A jaguár mosolya után

Hiánypótló munkának szokás az ilyesmi könyveket nevezni, de ez itt több annál: a megváltozott, a forradalmi baloldalon és a Felszabadítás teológiáján túlmutató, a norteño (észak-amerikai) filmmel kooperáló latin-amerikai filmművészetet mutat be a kötet rendezőportréival, mely az utóbbi húsz évben kapott lábra. De egy kicsit vissza is lép az antológia a végén, nem színvonalában, hanem kronologikusan: a bemutatottak között szerepel az „éjféli mozi” korai hippifilmes underground sztárja, Alejandro Jodorowsky is, régi kedvenc, filmes intellektuálkalandor, pantomim-művész, pszichomágus és képregénykreátor is. Ez a mai Kino Latino túllép a „mágikus realizmuson”, melyről régen mondom, botanikai kérdés, bázisdrog kérdése, az új latin-amerikai mozi túl van az egzotizált, érzelmi hullámveréses mesefolyamokon, szárazabb, tényszerűbb szubkontinenst mutat a hazai gyártásban. Persze más a helyzet, ha a norteñók csinálnak filmet latino témában.

(mexikói totemoszlopok) Az Árva Márton filmkritikus szerkesztette kötet a Prizma Könyvek 3. darabjaként látott napvilágot, brazil és mexikói kultúrtámogatással, és a szerkesztői előszó komprehenzív áttekintést ad a kilencvenes évek vége óta megszülető új latin-amerikai filmről, mely túljutott világforradalmas guevarista előzményein. Alejandro Gonzalez Iñarritu dobta talán a legnagyobbat az ezredforduló óta, Varga Balázs filmkritikus mutatja be az eddig életművet. Az Amores perros (Korcs szerelmek) nagyot ütött anno dacumál, a 21 grammban imádtuk Naomi Wattsot, a Babelben Brad Pitt és Cate Blanchet Marokkóból átívelését Gael García Bernal Észak-Mexikójába és az eltűnt vadászpuska nyomán az utat Japánba. Javier Bardem a Biutifulban überemlékezetes, ahogy Michael Keaton is a Birdman szűk helyeken steadycammel rohangálós szinházi mozijában. A Revenant (Visszatérő) pedig Leonardo di Capriónak hozta meg az első Oscart. Mondhatjuk azt is, Iñarritut beszippantotta Hollywood, sztárvezérelt filmcsinálásba bonyolódott, úgy integrálódott az amerikai Tinseltown aurájába e mai érában, mint honfitársnője, Dolores del Rio a hangosfilm hőskorában.

A szintén mexikói Alfonso Cuarón portréja Jankovics Márton munkája. A jövendő talán forradalmi folyamatnak fogja hívni azt a folyamatot, amit a pandémia alatt látunk kiteljesedni: a mozi nélküli filmfogyasztás irányába mutató „felületek” kihasználását, melyben Cuarón Romája úttörőszerepet vitt. A Netflix nem sorozatot csinált, hanem játékfilmet. Elsőre nem épp blockbuster-gyanús játékfilmet gyártott, nézőűző fekete-fehérben, mexikóvárosi jobb negyedben polgárcsalád által foglalkoztatott mizték cseléd története 1968-ból, mikor az egyetemi környékén, Tlatelolcóban a hadsereg rátámadt a tiltakozó diákokra, sokan meghatak, amerikai fekete atléták a Fekete Párducokat éltették a dobogón, és Zsivótczky Gyula kidobta a kalapácsot a stadionból. A cseléd élete (szerepében: Yalitza Aparicio) cselédélet; kicsi, apróka és félénk, titkos nyelven beszélő, a legjobb női főszereplő Oscarjára jelölt szerep – utóbbit nem kapta meg, arra Bong Joon-ho Parazitákjaig kellett várni, hogy egy nem angolul forgott film mást is kapjon, mint a legjobb külnyelvű film díját.

Nemes Z. Márió esztéta írása a harmadik mexikói, Guillermo del Torro művészetéről a sokaság örömét teszi vizsgálódása kandi górcsövének tárgylemezére. Guillermo del Torro akkor forgatta Etyeken a Hellboy2-t, mikor én a Kolorádó Kid főcím utáni első jelenetét, az establishing shotot a Koszorú utca – Magdolna utca sarkán. Felsnittelten képzeltem, az operatőr (Lukács Dávid) erősködött: magyarok vagyunk, vagy mi a lópikula, legyen már egy vertikális hosszúsnitt az eleje, ahogy Jancsó&Tarr csinálják, csak ők horizontálisban. Nade ehhez eszköz kell, és itt jött képbe del Torro. Az ő filmjéhez hoztak be napi 400,000-ért egy teleszkópos technokránt (a karhosszt forgatás közben változtatni képes kameramozgató darut) Münchenből, a mi napunkon pihent a cucc, Dávid megszerezte 120,000-ért. Úgy forgattunk, mint Jancsó, mozgáspróba mozgáspróba hátán, aztán a nap végén felvettük 4-5ször. Azt hiszem, a harmadik take volt az, ami tökéletesen passzolt Freddy Frohberg (Nyugat-Németország) az amerikás magyar Breitner János (1953) által magyarított zenéjére. Márcsak ezért is örökre hálás leszek Guillermo del Torrónak. Antropocén korunkat sokak szerint a cthulocén követi majd korszakként a Föld geológiai fejlődéstörténetében, az atomkort a cyborglény-kor, és ennek az életérzésnek H.P. Lovecraft, „a horrorirodalom Kopernikusza” a prófétája. Nemes Z. a „sokaságöröm” felől közelít a rendező szörnytanához, az általa megálmodott „xenobiológiai létezőkhöz”, ahol a „vámpír a végső ellenpontja mindennek”, hibrid káosz és a lovecrafti weird esztétika uralg. „A Cthulhu-mítosz alapján a kozmosz valódi urai különböző nem-antropomorf létezők, olyan ősi entitások, amelyek egymással bonyulult viszonyrendszerben állva, mintegy játékból teremtették meg a földi életet.”

(érdekesnek tűnő megismerendők) A nem szakközönségnek és a Cervantes Intézetet csak ritkán látogatóknak jó pár rendező lehet ismeretlen. Nekem is. A Kránicz Bence által pertraktált guetemalai Julio Hernendez Cordón, a Lénárt András bemutatta kubai Pavel Giroud vagy a Margitházi Beja – Máté Bori szerzőpáros célszemélye, a perui Claudia Llosa művészete számomra ismeretlen (bár örömmel tudtam meg, hogy utóbbi rendezőnő Mario Vargas Llosa író-politikus rokona, így a dinasztizmus az Andok kondorpasás, keselyűkeringéses világától sem idegen), akárcsak Huber Zoltán rendezője, a brazil Fernando Meirelles, Varró Attila argentin Pablo Traperója, Benke Attila brazil José Padilhája és a Kóbori Sarolta és Árva Márton tanulmányával megismertetett szintén brazil Anna Muylaert művészete még megismerésért kiállt.

(dél-amerika fényei) A szerkesztő Árva Márton írt a kolumbiai Ciro Guerra dolgozatairól. A Bem-mozi törzsvendégei és a Magyar Hangya programjainak rendszeres látogatói számára Ciro Guerra nem ismeretlen. Guerra az összebékítési kísérletek bajnoka, Amazónia őslakóit szinte antropológiai moziként ábrázolva tesz kirándulásokat filmen belül a túlsó partra, a road movie és a gengszterfilm zsánereibe, és mutatja meg történetileg Kolumbia nagy harcait, a százéves liberális-konzervatív pogárháborújának magányát, a marxista FARC gerillák őserdei ortályoskodását (egy időben a Nihon Sekigun/Japán Vöröshadsereg Ulrike Meinhofja, Shigenobu Fusako volt a kiképzőjük), a kartellek Kolumbiáját. Mindez persze nagyon más Ciro Guerránál, mint bármilyen Escobar-film vagy a Netflixes Narcos. És itt fontos problémához érkezünk: kétszáz éve tudjuk a Monroe-doktrinát, „Amerika az amerikaiaké”, de a Rio Grandétól az Antarktiszig tartó földdarabnak van exportverziója és belső nézése. Ez a könyv a belső nézéssel bíbelődik, az exportverzió Hollywood. Mert más Benicio del Torro sicariónak (bérgyilkos), Salma Hayek maffiafőnöknek, de még a chicano (USÁ-ban született mexikói) Roberto Rodriguez tex-mex filmjei is amerikásan különböznek egy kamera elé rángatott sámánasszonytól. Mondják, a norteñók nem értették meg annak a kontinensnek a spirituális üzenetét, amelyet elfoglaltak – ez persze a beatnik költőkre, írókra és hagyományuk folytatóira éppúgy nem igaz, mint David Lynchre vagy az amerikai filmunderground számos képviselőjére –, viszont délen a spanyolajkúak is elfogadták a lusotropicalismo (portugál gyarmatosító módszertan) leglényegét, mely a fajkeveredésben és a kultúrák szintézisében véli megtalálni a maga útját, szemben az amerikai mainstreammel. Ha már kolumbiai film, jó éve láttam a Monost, a kolumbiai Alejandro Landes-féle Legyek urát társadalomtörténeti háttérrel és fogódzóval, hiányoltam a könyvből.

Vincze Teréz Lucrecia Martel eddigi életművét helyezi a tárgylemezre. Az argentin nőfilm érdekes újdonatkori fejlemény, a feminizmus valahanyadik hullámának diadala. A közvélekedés szerint Argentínánál macsóbb ország nincs. A hetvenes évek első felében V.S. Naipul trinidadi-hindu-brit, későbbi Nobel-díjas író írt beható esszét a junta előtti Argentínáról. Szerinte például a heteroszexuális análszex az argentinségteljesítmény csúcsa, a kétnemű argentin világ alapértéke, világmagyarázata, a nő totális birtokbavételének eszköze. Roberto Bolaño chilei remekíró egyik, az argentin irodalmat tárgyazó esszéjében (Szodoma bölcsei) parodizálja Naipul közelítését. Évtizedekkel később Lucrecia Martel is érzéki teljesítménynek látja a filmet, a történetmondásnak e audiovizuális formáját, eredményeit úgy éri el, hogy nagyon figyel a hangra. A La cienaga (Mocsár) című filmjében a kabócák ordítása, a neszező város és természet van olyan fontos, mint a dialógok. Finom művészet Lucrecia Martelé, megérdemli az odafigyelést.

Máté Bori írt a szintén argentin nőrendező, Lucia Puenzo munkásságáról. Lucrecia Puenzo másodgenerációs nemzetközi filmrendező, a fater, Luis Puenzo már Oscar-díjas volt A hivatalos változat című 1985-ös filmjével, ami emlékeim szerint tetszett annak idején. 1976-os születésű alkotóról beszélünk, és Lucia Puenzo a családi körön kívül egy nagyobb gang, az épp most futó „argentin női rendezők” bandájának is tagja, és Máté Bori arcképében ez a háttér részletgazdagon ábrázoltatik. A Puenzo-lány filmjei közül nekem a Wakolda, illetve The German Doctor címen is ismert munkája van meg. 2013-as mozi, mesés tájon játszódik, a patagóniai Argentin Svájc az Andokban, a Nahuel-Huapi tórendszernél fekvő Bariloche városa környékén 1960-ban. Magam 2006-ban jártam a területen, a negyvenmilliós Argentína 3,5 millió német származású lakosának jelentős része lakik itt, emlékszem a furcsa, gyomortáji szorító érzésre, mikor 80+os németek mellett kellett elhaladni a barilochei utcán. (1945 után Juan Perón populista rendszere vatikáni segédlettel az ODESSA akció keretében jelentős mennyiségű nácinak és segédcsapataiknak adott helyet országában, még a biztonsági főnöke is volt horvát usztasa podglavnik (nemzetvezető), Ante Pavelić volt, és Eichmann, Mengele, Priebke mellett helyet kapott a mi Páger Antalunk is.

A Wakolda nem tudja eldönteni, hogy politikai thriller legyen vagy cukros melodráma, az elején, a patagónai autózásban Polanski A halál és a leányka című kamarafilmje is felsejlik, de sajnos nagyon hiányzik Ben Kingsley és Sigourney Weaver parádés duettje. Lilith tizenkét éves, de Mengele a pusztaság parkolójában csak nyolcévesnek nézi. Lilith anyja német, de patagón születésű – az argentínai németek már a 19. század közepén megjelentek, a szovjet-orosz polgárháború idején pedig úgy kétmillió volgai német keresett itt új hazát. Lilith anyjának férje, Enzo nem beszéli, de érti a németet, gyanús neki a doki. Felesége várandós, komplikált ikerterhesség, a dokit érdekli, ikrek, ugye, beköltözik a házaspár tóparti panziójába. A barilochei német gimnázium fotósa ivritül beszél valakikkel telefonon, az Eichmann-ügy lengi be a levegőeget. Filmen kívül, a való történelemben Rafi Eitan legendás Moszad-vezér döntött a helyszínen: Mengele és Eichmann is megvan, ha dönteni kell, márpedig kell, akkor Eichmann. „Ez volt a módszere az ikrekkel. Az egyik az összehasonlítási modell, a másik a kísérleti alany.” Szorul a hurok a Halál Angyala körül, Eichmann Jeruzsálemben, Enzo ideges, a fotóscsaj a szája szélét rágja, hidroplán érkezik a hósipkás csúcsokkal övezett Nahuel-Huapi tóra, a német doki elröppen a bajor Adolfo Stroessner diktátor vezette Paraguayba. Ahogyan a való életben is.

Puskás Lilla a chilei Pablo Larraínt mutatja be, aki széles pályát játszik be, közelmúlt történeti címszereplő-filmeket csinált Santiágóban és Hollywoodban, a No, a Pinochet-diktatúrát megbuktató reklámszakemberről (szerepében: Gael García Bernal) forgatott 2012-es filmje tankönyvi fejezet a Hogyan buktassunk meg diktátorokat az ezredforduló környékén című anarchista kézikönyvben.

(nagyelőd) A Korea-szakos filmkritikus, Teszár Dávid írt a régi nagyvadról, Alejandro Jodorowskyról. Élő rocklegenda, rocknagyi, ha tetszik, Cannes-ban láttam egyszer színpadon a Jodorowsky’s Dune bemutatóján (r. Frank Pavich), mely mozi azt a folyamatot mutatja be, hogyan nem készült el a chilei rosszfiú filmje Frank Herbert regényéből – melyet később a nagy David Lynch vitt vászonra, életműve méypontjaként. Jodorowskynál szerepelt volna Salvador Dalí és Orson Welles, Mick Jagger és Amanda Lear, számtalan sci-fi használta később találmányait a Star Wars fénykardozásáig, az Alien lenyelt ürgéjéig, a Mátrix reprodukálható rosszfiújaiig.

Jodorowskyt én Makavejevtől kaptam. Dušan felhívott, most nézte, másnap megy a Harvard Film Archive-ban az El topo, nézzem meg. Megnéztem, imádtam a figuráit, hippiségét, a spagetti westernségét, a buddhista küzdelem-kapuit, egy szóval: az „éjféli moziságát”. Aztán megismerkedtem az életmű egészével, és egyetértek Jodorowskyval, hogy ő azt várja a filmtől, „amit az észak-amerikaiak többsége a hallucinogén kábítószerektől”. Jodorowskytól megtudjuk, hogy a latin-amerikai filmben a „delírium nem szalmaláng” (Petri), a mágikus-misztikus tartalmak az alapszövet része, peyote-val, pszilocibinnel, ayahuascával úgy megy a szellemvilággal való kommunikáció, mint máshol a könyvtárba járás. De jó, hogy van ez a kötet, mert így végre megnéztem a Poesia sin fin (Végtelen költészet; 2016) című filmjét, amiről azt hittem, hogy már láttam, pedig az a La Danza de la realidad (A valóság tánca; 2013) volt. A Mester, egrigio maestro ő is, utolsó filmje konvencionálisabb esztétikát követ, ami jót tesz neki: a szerző kölyökkutya korában, hogyan lesz költő, a valós chilei poéta, Enrique Lihn barátja, mutatványos és cirkuszi bohóc, hogy aztán Párizsba hajózzon, mert érdekli a pantomim. Ennek az életből merített, szép és szürreális filmnek az ezredforduló környékén oly divatos Wong Kar-wai munkatársa, az ausztrál-hongkongi Christopher Doyle volt az operatőre, és ez már csak azért is érdekes, mert, mint azt mindenki tudja, a déli féltekén nem csak az égbolt más, de a fények is.

Amikor Jodorowsky még ereje teljében dúlt a celluloidon, majd comic stripeken, akkor montonerók és tupamarók, a Fényes Ösvény (Sendero Luminoso) gerillái uralták a földrészt, a fiatal Salman Rushdie a nicaraguai sandinistákról írt riportkönyvének címe volt A jaguár mosolya (The Jaguar Smile). Amiről itt beszéltünk, az utáni. Poszt. Junták, gengszterkurzusok, populista rémregényállamok poszt-ja. Egyszer mi is eljutunk ide. Filmileg legalább.

Árva Márton (szerk.): Kino Latino. Latin-amerikai filmrendezőportrék. Prizma Könyvek 3. Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2020