„Mindig valakinek a valakije vagyunk”

Nemrég jelent meg Szolcsányi Ákos legújabb, Piros című verseskötete a Műút Könyvek kiadásában. A könyv összeállításáról, álmokról és a Covid utáni életről is kérdeztük a szerzőt.

Sokat kellett gondolkodnod a kötetcímen?

Kivételesen előbb jutott eszembe a cím, semhogy meglettem volna a kézirattal. Mintegy a második trimeszter körül már megvolt, hogy bármi is lesz, Piros lesz.

A nyitóversben mintha egy felolvasóest-paródia jelenne meg. Tehát a barátok, a költőismerősök járnak egymás felolvasására, nincs nagy érdeklődés a kortárs költészet iránt. Mi a teendő, hogy ez javuljon, és egy-egy felolvasás tömegeket vonzzon? Avagy nincs megoldás, marad a beletörődés?

Még nem publikáltam, amikor idősebb pályatársak már jelezték: ebből a buliból egzisztencia nem nagyon lesz. Fiatal irodalmárként szerzett tapasztalataim igazolták ezt az intelmet. Alkalmazkodtam hozzá, amennyiben igyekszem csak azt csinálni, amit szeretek. Így megvallom, nem érzem a kihívást, hogy tömegeket vonzzon egy-egy felolvasásom, nem tartanám, ahogy mondod, javulásnak, ha egyszercsak a csilláron is lógnának, csak hogy hallhassanak. Inkább gyanús lenne, hogy valamit elrontottam, vagy, ho-ho, álmodom.

A kötet felidézte bennem Varga Mátyás Hallásgyakorlatok című kötetét, és persze egy sor másik, hasonló poétikát követő kötetet. Nem tartasz attól, hogy a mezei olvasó bizony megfelelő tájékozódási pontok és irányok híján elvész ebben a különben nagyon erős és izgalmas szövegekből összeálló könyvben, és majd azt mondja, amit a Moly.hu álnév mögé rejtőző olvasói szoktak írni egy-egy kortárs verseskönyv alá, hogy „nincs értelme”, „hülyeség”, „én inkább maradok Petőfinél?”

Elveszni jó, mondhatnám naivan. Kevésbé naivan: van, hogy az olvasó lakbértámogatást igényel, és meg akarja tudni, a gyereke ebben az összefüggésben lakónak vagy hozzátartozónak számít-e. Odaklikkel a kérdőjelre, a felugró ablak megmondja, hogy a gyerek, ha ott lakik, lakó. Az olvasó ilyenkor eljut ából bébe. Aki szépirodalmat olvasna így, megtudni, érik-e a forradalom, hogy megy a gyereknevelés mai, rohanó világunkban, hát, lehet, hogy ebben a könyvben csalódni fog. Eleve kék a kötet borítója, ´szt az a címe, hogy Piros, szóval nem árultam zsákbamacskát, hazudok, kitalálok nem létező dolgokat feszt.

Foglalkoztat még a kritika, számít, ki hogyan viszonyul a könyveidhez?

Már, még, mindig. Szóban, írásban, bárhogy. A legjobb, ha visszajut hozzám, hogy mások beszéltek róla, az már szinte halhatatlanság. És hogy az előző kérdésedre is adjak kerek választ: nemhogy nem tartok attól, hogy az olvasó – akár névtelenül is – fanyalog, minden reakció izgalmas. Kékgalléros munkát végző kivándorló vagyok, akinek siker, ha az Írók Boltjába kell még vinni a könyvéből, mert elfogyott (kellett).

A versekben apró utalások történnek a kilencvenes évek egy-egy jelenségére, mint a Dragonball vagy a Zorró-sorozat. Neked mit jelentett az az időszak? Nosztalgiával tekintesz rá, egy lassabban folydogáló, kiszámíthatóbb élet terére, vagy kínos, ízlés- és stílusromboló időszakként jelenik meg előtted?

Se-se. A kötet fülére most nem az obligát „egyik leg…bb” óvatos-laudatív hangnemében íródott ajánlást tettük, hanem szerzői ajánlást: Évának (-1995) és Hédinek (2017-). Ezt festi alá a kilencvenes éveket idéző motivika, de próbáltam időtálló vonatkozásokat találni, Zorro például fekete-fehérben, színesben, Disney-mozidélutánon vagy Banderas által megformálva egyaránt látványosan hozzá nem értő ellenfeleken küzdi át magát. Sokan is kell lenniük, masszaszerűen arctalannak. Szinte eleve rémálom, ha közülük vagy egy – márpedig harminc fölött, a 21. században, amikor a személyiség, a zseni, az említetted Petőfi vadvirág-póza hamisnak és károsnak is bizonyulhat, már ha nem röhögöd ki idejében, szóval ilyenkor meglepheti az embert a felismerés, hogy több köze van a köpcöshöz, akit a csetepatéban harmadikként hallal vágnak fejbe, mint az epicentrum Bud Spencerhez.

A kötetben szereplő álomleírások Kafka egy-egy naplóbejegyzésére emlékeztetnek. Mennyire dolgoztál saját anyagból és mennyire a képzelet, a fantázia anyagából? Hogyan nézett ki ez az álomrekonstrukció?

Az anyag a nem-irodalmi énemből, hömm, sarjadt. De ez is csak viszonyfogalom, mert (az) az én is társas lény, mint Lorca Vérnászában a szereplők, Anya, Menyasszony, mindig valakinek a valakije vagyunk, álmunkban is. Szóval ez a személyes rész. A nyelvi közvetítésben válik (természetében, nem nívójában) irodalommá – nagyon izgalmas volt megélni, hogy először a helyzet határozza meg a formát: félálomban szaladsz azután, amit láttál, hallottál, közben vigyázol, hogy bele se keverd, de el se felejtsd a tudatos, értelmező kommentárt, mert az majd a végére jön, aztán apránként készséggé válik, hogy különbséget tegyél, lap tetejére, balra jegyezd az „igazi” álmot, jobbra le a saját fanyalgásodat, belátásaidat, a felnőtt-tudatos feled egyéb termékeit, míg a végén már álmodból felkeltve (höhö) is meg tudod csinálni. Illetve eleve csak úgy.

„Ráébredek, hogy van egy gyerekem, ki vagyok. Nem érzek szégyent, hasonló tájat kívánok neki. Őszintén, de az osztozkodás lehetősége nélkül, mert ez sem úgy az enyém, hogy lemondhatnék róla, és nem is lenne jó neki, mert ő ő.” Írod az egyik, hazaversként értelmezhető szövegedben. Az a hazám, amit megérdemlek? Milyen az ideális haza a te szemedben? Létezhet-e ez a mindenki-szerette haza?

Ha nem is az, amit érdemlek, de olyan, amilyet érdemlek. Mostanáig három országban éltem egy hónapnál tovább, egyikben sem láttam kiugróan nagy különbséget az ott élők egyéni életteljesítményei és a megélésre, ha tetszik, elszenvedésre kínálkozó közegük között. Mondjuk ez így nagyon Németh László-s, mert mit tudom én, ki mit teljesít az életében, pláne, hogy a legtöbb ember, akit ismerek, még él. Mindenesetre nem hiszek átkokban, a megszámlálhatóan kevés gazemberben, akik nélkül könnyebb lenne. Ideáljaim nincsenek igazán, de azt szeretném, ha akár a hazánkat, akár egymást, a véletlenszerűen mellénk kerülő másikat nem szeretni törekednénk, pontosabban: nem a testvériség követelményét várnánk magunktól és egymástól, vagy ha igen, akkor viszont a téthez illő türelemmel. De ez utóbbinak híján sincs veszve semmi, elviselni egymást, együttélni akkor is lehet és fontos. Meló.

„…mondjuk egy fürdetés után lenne,” „a meztelen kétévesről / a víz felszáradna mert mit tehetne mást”, „A kéz langyosnak érzi a / homlokot…” Nagyon finoman, minden tolakodás nélkül, jelzésértékűen jelenik meg a kötetben a gyerek, a gyereknevelés, ezzel együtt meg a törődés, a gondoskodás kötelezettsége. Adta magát, hogy az elvonatkoztatás szintjén, de a családot beleírd a könyvbe?

„Bárhogy építem, mindig tank lesz belőle”, ahogy a viccben mondják. Azt hiszem, nem tudok mást csinálni, mint ami adódik. Amikor a szorítás tágabban értve társadalmi, másképp fogalmazva: amikor az egyéni boldogság, mint lelkiállapot, végül is adott, és a többi ember ezt csak fenyegetni tudja, akkor a felnőtté válás, felnőttlét szerepeit lehet körüljárni (ahogy A felszínről és a Semmi meglepő vagy fontos erre tett kísérletet), míg amikor családi keretek között, úgymond már a spájzban van a lorcai értelemben vett izgató-éltető-felzabáló-beteljesítő Másik, akkor onnan írok. Ilyen értelemben mindig a frontról.

„A jó szülő árvát nevel”, írod ebben a számtalanszor nagyon humoros könyvben. Most, hogy te is szülő vagy, az árvaságélmény, a saját szülő elvesztése megváltozott benned, új szemszögből pillantasz rá?

Amíg írtam, azt hittem, igen, valamiféle rendezett, drámátlan folyamatként gondoltam arra, hogy adottak az élet keretei, szeretem őket, kitöltöm őket, átadom őket, kivonulok közülük, és a hepiend, meg fogok halni. De aztán a tavaly ősz óta folyamatban lévő válásom sokkal erősebben és tanulságosabban késztet arra, hogy újragondoljam a kötetben is tárgyalt veszteségeket. Anyástól, családostól, mi mit jelent, mi öröklődött, mi más. Hogy szitu van.

Jelenleg Berlinben élsz. Otthon vagy?

Az előző válasz sablonját átvéve: az életem keretei néhány sarokpontot leszámítva most nem igazán adottak. Ez nem feltétlenül baj, de egy kicsit rendezni kell most az alapvető dolgokat (munka, lakás), mielőtt nyugodt szívvel (újra) otthon érezném magam. Arra ébredni, hogy jó nekem.

Annak idején az Előszezon néven futó költőblognak voltál az egyik tagja. Hasonló kezdeményezések tömegével vannak manapság. Nyomon követed ezeket? A most induló szerzők jobban szervezik az irodalmi fellépésüket, jobban megy nekik az érvényesülés, a jelenlét, mint a te nemzedékednek?

Fogalmam sincs róla. A mostani helyzetemben (ovik zárva, így nagy vonalakban és hálistennek sok kivétellel, de kb. 8.00–16.00 én vagyok a gyerekkel, 16.00–0.00 dolgozom, 0.00–8.00 alszom) az a fontos, hogy ha lehet, minden este olvassak valamennyi prózát és minden nap legalább egy verset. Gyerekaltatáshoz Vidám Matematika II., a magaméhoz Kafka, a vécé fölötti polcon ott vannak a Szép Versek 2002–2013 közöttről. Ez így egyelőre elég.

Van élet a Covid után? Te milyen életet tervezel?

Hogyne lenne, sőt, mellette-alatta is van. Egy volt kollégám meghalt covidban a héten, negyvenhárom évesen. A facebookon gyászfotók, üzenetek, de nem a szokásos webkettes gyász, igazinak hatott a düh, az értetlenség, a fájdalom. Egy mostani munkatársamnak a nagyanyját vitte el, próbáltuk megérteni egymást, ő albán, én magyar, a két füle közé húzott egy vonalat a mutatóujjával végig a nyakán, a szeme nyugodt volt és komoly. Hetente változik a helyzet, kérdések százezreit hagyva maga után, lesznek-e ovik, éttermek, költöztetők, keresnek-e spanyoltanárt, hány spanyoltanár hagyhatta el Berlint. Ez mind: élet, prózai és veszélyes, nem szégyen, ha rá sem ismerek, mert elszoktam tőle, de az. Ebből nem vitalitást kell tunkolni, pláne nem kell ünnepelni, de figyelni, majd emlékezni rá, igencsak javallt. Hogy majd ne csak otthon legyek, de örüljek is neki.