„Az alanyit játszó költészet csak egy kicsit más a színházhoz képest”

Hosszú idő után jelent meg Székely Szabolcs legújabb, A beszélgetés története című verseskötete. A könyv kapcsán kérdeztük őt intimitásról, szerelmes versről, a szülővé válás nehézségeiről.

Előző, Kilenc másodperc reggelente című versesköteted 2005-ben jelent meg. Azt követően mintha felhagytál volna a költészettel. Mi történt, és mi történt most, hogy összeállt az új könyv?

Tizenhárom éves koromban kezdtem írni verseket, hamar publikáltam is, nálam kimaradt az asztalfióknak írós időszak, amikor az ember fél megmutatni másoknak az írásait, pedig ezek a magányos évek nagyon hasznosak az autonóm fejlődéshez. Amit huszonöt éves koromig csináltam, ahhoz jellemzően a külső visszajelzésekből kaptam motivációt, így aztán elég jól megtanultam úgy írni, hogy valamilyen hatást tudjak kiváltani a verseimmel – próbálgattam a szereplehetőségeket, a formai stúdiumokat, szerettem imitálni stílusokat és narrációkat. Tíz évvel ezelőtt ezt abbahagytam – szükségem volt egy hosszabb elhallgatásra és a szerzői szereptől való eltávolodásra ahhoz, hogy igazán saját jogon tudjak írni. És volt persze közben sok minden más: családom lett, civil munkahelyem, egy napi szappanoperában lettem storyliner, majd story editor, szóval építettem egy úgynevezett „rendes” életet, és idő kellett hozzá, hogy észrevegyem, a történelemnek nincsen vége: a családos élet sűrűje pont elég izgalmas és megírásra érdemes élményanyag.

A beszélgetés története nagyon személyes hangvételű, a párkapcsolattal, a gyerekneveléssel, a gyerek létével foglalkozó versek gyűjteménye. Összesen ennyi verset terveztél megírni, vagy volt egy koncepciót követő válogatás, másképp, a koncepcióhoz írtad a verseket, amíg kijött egy egész kötet?

Úgy kezdtem el újra a versírást, hogy nagyjából öt éve fél éven keresztül minden nap megírtam egy tizennégy soros verset, a lehető leggyorsabban, nem törődve azzal, hogy közölhető szövegeket írjak. Elég jellemző, hogy írás közben az ember fejében megjelenik néhány felettes én – tekintélyszemélyek, pályatársak, szerkesztők, „mesterek”, akik ott ülnek az ember válla felett, és nézik a monitort, amire írsz, és folyamatosan beszólogatnak a készülő szöveggel kapcsolatban. Ezeket a démonokat írás közben érdemes lecsapni egy péklapáttal, nekem ezzel a „napi egy gyors vers” módszerrel sikerült elintéznem őket. Szóval ez sem tudatos kötetszervező koncepció volt eredetileg – a versek anyagát a saját aktuális élethelyzetem adta, és egy ponton világossá vált, hogy nagyjából elkészült egy kötet törzsanyaga, amit csak önismétlésekkel tudnék folytatni. Volt segítségem az előszerkesztéshez, ami után elküldtem a kiadónak a kéziratot, amit aztán két hosszabb, a szülői és a párkapcsolati tematikát összegző verssel (Két apa, Visszafelé az Evező utcán) egészítettem ki.

Szerinted hol a magánélet, az intimitás határa, avagy a költészetben minden megengedett, nincs magánélet, nincs intimitás?

Szerintem nagyon is van határa a privát szférának, én nagyon keveset mutatok belőle például a közösségimédia-felületeken. De igen, olyan verseket írok, amiket lehet – nem tudok jobb szót rá – pletykaéhesen is olvasni, megpróbálni a szerző életére következtetni belőle. Aki így olvas verset, az fókuszt téveszt, és élményt veszít, amennyiben a költészet elsősorban nem megszólalás, hanem megszólítottság: aki olvas, jó esetben nem a szerzővel kerül párbeszédbe, hanem önmagával. Egyébként pedig: a színész, a karakter vagy a drámaíró érdeme-e, ha úgy hangzik el egy sor a színpadon, hogy azt a színésznek tulajdonítod, neki hiszed el? „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, mondja Shakespeare, mondja III. Richárd, mondja a megyei diákszínjátszó-fesztivál legjobb alakítása. Az alanyit játszó költészet csak egy kicsit más a színházhoz képest: itt eleve az a feladat, hogy a szerző legyen a szerző, a karakter és a színész is egyszerre. Befordultam a konyhára, mondja P. Sándor, de majdnem mindegy, hogy ez megtörtént-e: az olvasó biztosan fordult már be egy konyhában, jó esetben egy vers arról szól, hogy az milyen.

Arról mit gondolsz, hogy egyesek szerint a személyesség, az alanyiság tévút, nem folytatható, nincs helye a kortárs költészetben?

Erről nem sokat gondolok, nem valamilyen szerzői gőg miatt, ami lenézné a költészetről való teoretikus gondolkodást, hanem mert írás közben egyszerűen nem alkalmazhatóak ezek a megfontolások, illetve ha valaki alkalmazza őket, az szerintem régen rossz. Aki ilyen gps-t használ, hamar lelepleződik.

„Ugyanazt a nyelvet beszéljük, amikor / nem szólunk egymáshoz.” A kötet nagyon pontosan reflektál az együttéléssel járó nehézségekre. A versek írása alatt sikerült rájönnöd valamire a házasság kapcsán? Van, amire a verseid tanítottak meg?

Igen, volt ebben tanulási folyamat, de ha van is tanulság, remélem, hogy ott van és ott is marad a kötetben, és nem foglalható össze néhány mondatban, amit aztán rá lehet égetni egy filterezett naplementés fotóra – nem törekszem párkapcsolati motivációs tréneri szerepre. Remélem, hogy nincsenek instant, mindenki által hasznosíthatónak vélt üzenetei ezeknek a verseknek – ha lennének, azt a kötet kudarcának gondolnám.

„Hogy felismertem, mikor már együtt éltünk, hogy szeretlek.” Az egyik legszebb sor, amit az utóbbi időkben olvastam. Ha már a szerelemnél tartunk, szerinted milyen a jó szerelmes vers, mitől jó egy szerelmes vers?

Attól, hogy jó sorokból, jó mondatokból áll, ahogy bármilyen megformált szöveg – mondanám egyből a jól hangzó blöfföt, de hát a kérdésre válaszolni tényleg képtelenség, ahogy arra is, hogy általában „mitől jó egy vers”. Szerintem érdemes gyanakodni arra, aki tudja rá a választ. Azt, hogy mitől rossz egy konkrét rossz vers, sokkal könnyebb megválaszolni, mint azt, hogy mitől működik az, ami működik. Egyébként talán mégsem igaz teljesen, hogy nincs rám hatással egy-egy aktuális irodalomelméleti trend, mert amikor bő tizenöt éve találkoztam Kulcsár-Szabó Ernő A „szerelmi” líra vége című tanulmányával, emlékszem, nagy motivációt éreztem, hogy szerelmes verseket írjak – amiben nem elhanyagolható szerepet játszott az is, hogy épp szerelmes voltam. Mindig vonzott egyfajta dafke-korszerűtlenség, vagy inkább annak a kísérlete, hogy korszerűtlen témákat vagy műfajokat hasznosítsak újra, bízva abban, hogy, mivel ma élek, amit írok, „mai” mondatokból fog állni. (Aztán évekkel később persze tisztességesen el is olvastam az említett tanulmányt.)

„Hamis a múlt, gondosan épített rom.” Nagyon megfogott ez a sor, azt juttatta eszembe, hogy a bennünk élő, látszatra sérthetetlen családi képek, idillikus gyermekkori emlékek a jóindulatú emlékezet termékei, valójában már akkor és ott sem volt minden harmonikus és édeni, ahova visszavágynánk, ugyanúgy távol van a nagy Egésztől, akárhogy szeretnénk, hogy ne ez legyen. Nálad ez hogy van?

Elég szépnek látom, ahogy az emberiség története és az egyes ember fejlődése folyamatosan egymásba játszik, itt is: az ősködbe vesző mitikus múltról való gondolkodás hasonlóan működik közösségi és egyéni szinten is. A csavar pedig ott van, hogy ez nem csak a múlt idealizálásában jelenik meg, hanem fordítva is: a történelmi/gyerekkori negatív tapasztalatok a jelen érzékelését is eltorzítják, ami gyerekkorban vagy a közös történelmi múltban érvényes válasz volt egy traumára (bizalomvesztés, ellenségkeresés, mondjuk), az felnőttként már lehet, hogy ellened dolgozik. Szóval a múlt elbeszélése, persze, mindig „teremtő” önismereti munka, a kérdés az, hogyan tudod (lehetséges-e) úgy mesélni el azt, ami volt, hogy az segítse a jelennel való megküzdést. Egyre kevesebb mellébeszéléssel, és közben egyre több empátiával önmagad és a múltad szereplői felé.

„Megszólaltatni, mondjuk, egy apát.” Szülővé válva könnyebb megbocsátani a szülőknek? Mindig van mit megbocsátani?

Remélem, hogy így van, vagyis a gyerekeim, ha majd felnőnek, és úgy döntenek, hogy családjuk lesz, akkor beszélgetni akarnak majd velem a saját gyerekkorukról. Elmondják majd, hogy nekik hogyan volt nehéz velem ezekben az években – bőven lesz mit mondaniuk, biztos vagyok benne. A saját szülői szerep megtapasztalása mindig előhívja azt az időszakot, amikor te voltál annyi idős, mint a gyereked most. Nincs szülő–gyerek kapcsolat a gyerek „sérülése” nélkül, akkor se, ha szülői részről nincs szándékos „sértés”. Tudatos rosszindulatú bántalmazás extrém esetekben van, akkor is, ha szerencsére egyre több ilyen extrém esetről beszélünk egyre többet – ezzel együtt is, az emberek többsége igyekszik tőle telhetően jól csinálni a dolgát, szülőként, gyerekként egyaránt. Nekem egyébként jó gyerekkorom volt, egyre kevesebb idealizálással tudom ezt kimondani.

„Alanyi költők, akik házasságban éltek, és nem a válást tervezitek éppen – miért írtok / bármi másról, mint a házasságotokról?” Pár éve jelent meg Lackfi János Emberszabás című kötete, amelyben szép számmal találni hitvesi verseket, hogy ellenpéldát is mondjunk. Tényleg, miért nem tud egy rendes alanyi költő rendes verseket írni a boldogságáról, a jól működő házasságáról, miért örökösen arról ír, ami nincs, ami elveszett, ami fáj, ami krízis? Mi ez, hungarikum?

Szerintem a boldogság és a krízis nem ellentétes fogalmak, illetve nem hiszem, hogy létezik az előbbi az utóbbi nélkül. Egy párkapcsolat ábrázolásába nagyjából minden belefér, idill, szenvedély, válság, reménytelenség, újrafelfedezés, feladás, nyilván egyéni habitus kérdése is, hogy egy-egy költészet mikor és mire fókuszál ezek közül – a kortárs szcénában bőven találni kiváló példákat a tartós párkapcsolati költészetre, bármilyen szerencsétlenül hangzik is ez a tematikus körülírás. Visszatérve a kérdésedre: nem tudom, ábrázolható-e egy párkapcsolat, ami az öndefiníciója szerint „jól működik” – hiszen, ha ragaszkodunk a referenciális olvasathoz, ebben az esetben nem ártana megszólaltatni, kihangosítani a párkapcsolat másik szereplőjét sem, amelyik hitelesíthetné ezt a vélelmezett „jó” működést. Nekem már az is épp elég izgalmas volt, hogy egy simán csak „működő” párkapcsolatról írjak, a működés általam észlelt alanyi perspektívájából. Ezt tisztán esztétikai kérdésnek gondolom.

Fotók: Székely Szabolcs fb-oldala