Jelentés a szlovák filmiparról

Ami a magyar filmgyártásnak a Saul fia, az lehetett volna a szlovák filmművészetnek a Jelentés (Správa)című alkotás. Tavaly novemberben, amikor a Szlovák Film- és Televíziós Akadémia ezt a filmet jelölte Oscar-díjra a legjobb nemzetközi nagyjátékfilm kategóriában, komoly elvárásokkal lehetett találkozni a szlovákiai sajtóban. Talán az itteni filmes közeg is abban bízott, hogy a Saul fia sikere után a szlovák filmipar is „berobbanhat” egy holokauszt-drámával.

Azzal valószínűleg mindenki egyetért, hogy a szlovákiai filmgyártásnak hatalmas szüksége lenne a nemzetközi sikerre, de ez egyelőre várat magára. Anno nagy reményeket fűztek az Eva Nová vagy A határ (Čiara)című alkotásokhoz is (utóbbit éppen Peter Bebjak rendezte), de a Jelentéshez hasonlóan egyiknek sem sikerült átesnie az Oscar utolsó szitáján, vagyis nem kerültek be a végső jelöltek közé (korábban 10, legutóbb 15 film került ebbe a kategóriába). Ez a probléma pedig visszavezet bennünket ahhoz a dilemmához, amit korábban, a Disznó (Sviňa) című filmmel kapcsolatban már portálunkon is boncolgattunk: mennyire érdemes a szlovák rendezőknek megcélozni a nemzetközi porondot, ha az utóbbi években az igazán nagy kasszasikereket azok a filmek hozták, amelyek főleg a hazai közönségnek készültek. Ebbe a sorba beleillik a már említett A határ és a Disznó, de ide sorolhatjuk akár az Únos című filmet is.

Érdekesség, hogy a felsorolt alkotások mindegyike krimi, illetve thriller, témájukat tekintve pedig többé-kevésbé összefüggenek a szlovák közélet megtörtént eseményeivel. Éppen ebből (is) fakadt a sikerük: a hazai közönség könnyedén azonosítani tudta az egyes szereplőket, és bár a rendezők igyekeztek általános érvényű igazságokat megfogalmazni, de mégis csak azok tudták igazán értékelni a film üzenetét, akik otthonosan mozogtak a hazai közéleti ügyekben. Ezzel szemben a külföldi nézők egy átlagos politikai thrillert láttak, gyakran sablonszereplőkkel és nehezen követhető történetszálakkal.

Az már önmagában is dicséretes, hogy Bebjak megpróbált kilépni ebből a (részben az általa is elkezdett) irányvonalból, és egy olyan művet igyekezett összerakni, ami szélesebb közönséghez is szólhat. A második világháborúban felállított koncentrációs táborok ábrázolása ebből a szempontból univerzális témakörnek számít, hiszen minden közönség számára ismeretesek azok az embertelen gaztettek, amelyeket a náci tisztek elkövettek. És éppen emiatt kétélű fegyvernek is tekinthető: Bebjaknak fel kellett tennie azt a kérdést, hogy képes-e újat mondani ebben a témában. Számos más rendező is feldolgozta már az auschwitzi haláltábor mindennapjait, tehát a tapasztaltabb nézőknek is mutatnia kellett valami egyénit. A rendező végül úgy oldotta meg a feladatot, hogy a holokauszt-dráma vázára igyekezett ráépíteni egy sajátosan szlovák történetet.

Ahogy a film elején megtudhatjuk, a cselekmény megtörtént eseményeken alapul. Két szlovák származású zsidó, Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler szökéséről, valamint az általuk összeállított jegyőzkönyvről szól. A két férfi 1942-ben került az auschwitzi koncentrációs táborba, ahol mindketten blokkírnokként dolgoztak. Ez azzal is járt, hogy viszonylag szabadon juthattak hozzá információkhoz. Vrba és Wetzler ezt a lehetőséget arra használta fel, hogy jegyzőkönyvet készítsenek a haláltáborba érkező nagyobb transzportokról, illetve részletes leírást adjanak a tábor alapterületéről, felépítéséről, a gázkamrák és a krematóriumok működéséről, valamint a foglyok mindennapi életéről. A főként tárgyilagos leírásokból álló jegyzőkönyvvel az volt a céljuk, hogy az egész világ előtt felfedjék a koncentrációs táborok szörnyűségeit, amelyek 1944-ben, a cselekmény időpontjában még kevésbé voltak ismertek. Végül sikerült is megszökniük a táborból, de a megpróbáltatásaik itt még nem értek véget, hiszen a fagyos időben, élelmiszer és ivóvíz nélkül kellett átverekedniük magukat a lengyel és szlovák erdőkön, hogy aztán otthon el tudják juttatni az írást a befolyásos politikai vezetőkhöz.

A két szlovák férfi története nem feltétlenül újdonság a nagyközönség számára: aki jártas a második világháború témájában, minden bizonnyal hallott az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvről (bár a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy mások is készítettek hasonló feljegyzéseket a koncentrációs táborokban, de egyik sem volt olyan részletes és olyan nagy hatású, mint a Vrba és Wetzler által összeállított irat). A kordokumentumot azóta többször is kiadták, sőt, Wetzler írt is egy életrajzi könyvet, amelyben részletezi a szökés körülményeit. Aki viszont nem ismerte a valós történelmi eseményeket, annak az információhiány több esetben is zavaró lehet. Bebjak talán kissé alábecsülte a jegyzőkönyvvel kapcsolatos kontextus ismertetését, hiszen a film első felében a nézők csak minimális mennyiségű információt kapnak arról, mi is van készülőben. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy ez a film is csak a hazai közönség számára érhető. A cselekmény valóban többet mondd azoknak, akik tisztában vannak a megtörtént eseményekkel, de az sem veszik el teljesen, aki nem ismeri a két szlovák férfi történetét.

A lineárisan vezetett történetszálat két részre lehet osztani. A rendező a film első felében a koncentrációs tábor mindennapjait ábrázolja, a második felében pedig magát a szökést, valamint annak következményeit mutatja be.

Ahogy arra számítani lehet, a haláltábor ábrázolása sokkolóan naturalisztikus. Az érzékenyebb nézők számára már az első jelenet után azonnal egyértelművé válik, hogy nehéz másfél óra vár rájuk. Bebjak a horror bemutatására sajátos megoldást választott: a holttestek látványát és a válogatott kínzásokat hosszúra nyúló snittekben teszi már-már elviselhetetlenné, viszont azokban a jelenetekben, ahol nagy mennyiségű vért kellene mutatni, a kamera gyorsan nézőpontot vált. Tipikus példa erre a német katona „lóugratása”, amely után a „haláltánc” szó egészen sajátos értelmezést nyer, vagy amikor az egyik rab fellázad a náci tiszt ellen. A film első felében így nem is a szökésre készülő duó, hanem maga a tábori élet bemutatása áll a középpontban, valamint az, hogyan büntetik a hátramaradókat azért, mert valakik megpróbáltak elmenekülni a terror elől. A feszültség így abból adódik, hogy kitart-e a kilencedik barakk becsülete, vagy feladják a bajtársaikat. Annak viszont, aki ismerte az eredeti történetet, ez a feszültség kevésbé érezhető. Neki be kell érnie a kínok valósághű ábrázolásával.

A film második felében már Vrbát és Wetzlert követhetjük, ahogy próbálnak átvergődni a fagyos lengyel erdőkön. Aki arra számított, hogy a filmben bővebb magyarázatot kap arra, hogyan élte túl a páros a közel kéthetes menekülést, illetve hogyan jutott el a céljáig, az csalódni fog. A Szlovákiáig vezető út szakaszosan van bemutatva, mindössze néhány mozzanatot emelnek ki a pokoli utazásból. Emiatt a történetvezetés dinamikája kissé felborul, hiszen a koncentrációs táborban játszódó lassú, vánszorgó jelenetek után hirtelen egyfajta hajtóvadászatba csöppen a néző. Bár ezt felfoghatjuk úgy is, hogy a haláltáborban való háromnapos rejtőzködés végtelen hosszúnak érződhetett a páros számára, viszont jogosan merülhet fel az aggály a menekülés túlságosan „egyszerű” megoldása miatt.

Bár a film viszonylag alacsony költségvetésből készült, a technikai megoldásokkal kapcsolatban nem igazán lehet kivetnivalót találni. Több szlovák nyelvű kritikában is kiemelték a díszletként szolgáló tábor autentikusságának hiányát, de ez feltehetően csak a nagyon gyakorlott nézőknek szúr szemet. A hosszú snittekről korábban már volt szó, viszont érdemes kiemelni a perspektívákkal való „játszadozást” is, aminek eredményeként a néző gyakran érezheti magát úgy, mintha maga is a jelenet egyik szereplője lenne. Az operatőri munka miatt egyébként Martin Žiarant lehet dicsérni. A zene és a látványvilág megfelelő kombinációja rásegít a vérfagyasztó hangulat érzékeltetésére. Külön érdemes kiemelni a hanghatások szerepét – a zenét gyakran pusztán a tábori neszek és a foglyok zajai helyettesítik, ez hatásos megoldásnak bizonyult. A főszereplőpáros, Noël Czuczor és Peter Ondrejička alakítása meggyőző, bár meg kell jegyezni, hogy a film első felében csak alig pár jelenetben szerepelnek. A mellékszereplők, főként a náci tisztek is kifejezetten hiteles alakítást nyújtanak, bár egyik színészről sem lehet azt mondani, hogy különösen kiemelkedőek lennének. Ez annak is köszönhető, hogy a karakterek ismertetése helyett a tábori körülmények bemutatása volt a rendező elsődleges célja.

Végül pedig nem lehet elmenni a film egy olyan olvasata mellett, amely tulajdonképpen csak az utolsó percekben válik világossá. Ehhez végig kell nézni a stáblistát is: a tracklisten számos, jelenleg is aktív politikustól hallhatunk különféle gyűlöletkeltő idézeteket. A rendező így utal rá, hogy Auschwitz oka, vagyis a határtalan gyűlölet a második világháború után sem tűnt el a világból, pusztán keretek közé lett szorítva. A populista politikusok gyakran ma is visszaélnek az emberek elfojtott dühével és félelmeivel. A film rámutat, hogy ha a 20. században csírájában fojtották volna el az efféle jelenségeket, akkor a holokausztnak sem kellett volna megtörténnie.

Összességében elmondható, hogy aJelentés című film igyekszik kiemelkedni a szűk szlovák filmpiacról, és egy mindenki számára ismert témába próbál becsomagolni egy sajátosan hazai vonatkozású történetet. Ennek következében a rendező egyszerre akarta bemutatni a haláltáborok szörnyűségeit, valamint az Auschwitz-jegyzőkönyv történetét. Végeredményül egy olyan alkotást kaptunk, amely egyik témára sem koncentrál igazán, és az ebből fakadó információhiány, valamint a történetvezetés dinamikájának felbomlása kibillentheti a nézőt. Ennek ellenére dicséret illeti Bebjakot már csak azért is, hogy megpróbálta megcélozni a nemzetközi porondot. A színészi játék és a magas színvonalú technikai megoldások pedig bármilyen piacon megállnák a helyüket.

A film adatlapja.