Ismerős idegen

Szabó T. Anna a határok kitágításának és a kapcsolatok létrejöttének lehetőségeit és jelentőségét térképezi fel a 89. Ünnepi Könyvhétre megjelent második prózakötetében. A négy ciklusba rendezett, csupán pár oldalnyi terjedelmű, nem ritkán sötét hangvételű írások egy izgalmas tájképet rajzolnak elénk: a női lét, személyes szabadság, család és emberi kapcsolatok, szégyen és szenvedély, test és lélek, nyelv és anyagiság viszonyain meditáló alkotó belső érzelemvilágának mentális monumentumait. A párkapcsolatokat boncolgató Törésteszt (2017) és a szerző számos versgyűjteményének szubjektumaihoz hasonlóan, a kötet szövegeinek mindenkori narrátora többnyire az eseményeket nem a megélő, hanem a megfigyelő pozíciójából közvetíti, értékeléseiben pedig óvatosan ítél. Nem tehet másként, hiszen a néhol a fikció, néhol az esszé, a napló vagy a szabadvers műfajához közelebb álló írások fókuszát éppen az értelemadás kritériumai, a világ, az ember(i)ség és az alkotó szubjektum határai képezik. Mit örököltünk, mit örökítünk tovább? „A történelem gyermekeiként lemoshatjuk-e édes szülőnk kezéről a vért? … Fekete palimpszeszt: lassan olvashatatlanná íródnak sorskönyveink.” (Füzet, fasor, fény, 34.)

Az írónő családjának 1980-as évekbeli Magyarországra érkezése több szövegben is feltűnik (pl. A felnőtt gyermek, Nomád perzsa, Mondatok), erről elsőként a Hideg című visszaemlékezésben olvashatunk: „Nincs emlékem, csak a szédülés íze, mert a határon átmenni olyan volt, mint hídon robogni egy szakadék felett.” (16.) A család Ceaușescu diktatúrájának határát vonattal lépi át, ezért a kötetben többször visszatérő vonatút motívuma kínálkozik a legmegfelelőbb metaforának a soha igazán véget nem érő megismerés és (ön)feltárás folyamatainak ábrázolására, s talán a kötetet szervező narratív technikák érzékletesebbé tételére is:  „Egyszer, nemsokára, tényleg megérkezik, befut. Aztán megindul rögtön visszafele, szabott úton két ütközőbak között, ugyanaz a táj, ugyanaz a pálya, bejárjuk ismét, visszapörget mindent a legelejére, kezdjük elölről, szuszogva befúrja magát a sötétbe, fúrja bele magát az origóba. Elindít, megállít, visszalök.” (Be és vissza, 89–90.) A gondolatfolyamatok ismétlődése, a narráció fogalmakhoz, érzelmekhez és eseményekhez való visszatérése lehetővé teszi ezek több szempontból való megvilágítását, a befogadó pedig úgy érezheti, mintha egy vonatfülkében ülve nézne ki az ablakon. Akárcsak a narrátor, a mozgásban egyszerre érzékeli a táj tágasságát és a fülke szűk terét, az átmenetet és azonosságot.

A szemlélet tárgyának befogadását a nézőpont ilyenfajta rögzítettsége korlátozza, a beszélő képtelen megragadni az esszenciát, befogadni a mindenséget: „Ehelyett mi marad? A felsorolás mechanikájának öröme. Címszavak.” (A nyelv eszközei, 137.) Ebből nem olvasható ki egy élet, a narrátor mégis megpróbálja: szavakkal festi le Jutkát, újra és újra, mintegy három szövegben próbálja megragadni a meleg mosolyú nagynéni személyiségét, múltját és leépülését, aki Budapest szimbólumává nőtte ki magát az írónő életében (Búcsú és üzenet, Hűlt hely, Mi marad), s a Por álomleírásában is mintha vele azonosulna a testi öntudatra ébredő szubjektum. Nem a hátramaradt tárgyak nyújtanak fogódzót ebben a szerepjátékban, sokkal inkább egyfajta családi és kulturális szellemi-testi hagyaték, a vonásokban, gesztusokban, mosolyokban és sorsokban tükröződő örökség, amely átszellemíti a szűk teret, átnyúlik az időn, így téve jelenvalóvá a folytonosságot (Mi marad). Az egyéni sors szempontjából a családtörténet egyenrangúvá emelkedik a huszadik század véres eseményeivel: „Két világháború prédálta végig a közvetlen őseim történetét, határok és rendszerek változtak, és mégis: a gyermekkor apró emlékei és titkai legalább annyira meghatározzák a családok sorsát, mint a bombázások és a diktatúrák.” (Füzet, fasor, fény, 27.)

A romániai évekből is az emlékek őrződnek meg, és az az elemi életféltés, amelyet pusztán az elnyomó rendszerből való kilépés képtelen kiölni: „A félelem velem utazott, mint a sejtekben szokott a halálos betegség.” (Hideg, 16.) Az institucionális erőszak hatalmi mechanizmusai az emocionalitást és a familiaritás terminológiáját felhasználva igyekeznek beenni magukat a bőr alá („Apánk ő, tanultuk az iskolábanˮ – Füzet, fasor, fény, 34.), szervezni a mindennapokat, megzabolázni a testet (Mondatok), megfertőzni az ünnepet, felülírni a hagyományt és helyettesíteni a transzcendenst (Az iskolában nincs).

Szabó T. Anna azonban nem csak az önkényuralmi erőszak formáira irányítja rá a figyelmet. A titkok és elhallgatások kifürkészése a Néz és lát című szövegben is megtörténik, ahol az asztaltársaság női tagjainak vizsgálata, az animalitás leleplezésére kiélezett tanulmányozás önmaga kicsinyességével és önteltségével szembesíti a narrátort. A (vélt) ismeret a személyek lényegi tulajdonságairól, az állati hasonlatok felismerése a manierizmusok és arcvonások alapján, amelyet a beszélő hangtalanságával érkező új képességként üdvözöl, bántó és tárgyiasító gesztussá silányul egy régi fénykép nőalakjának visszatükröző tekintetében.

A racionális és etikai ítéletek, a benyomások értékelése gyakran vezet ellentmondásos következtetésekhez: minden kijelentés magában foglalja tagadását is, mindkettő megidézése pedig az egyetlen út a megértéshez. Ezt a tükörszerkezet-logikát nem a racionális analízis elvei vezetik, sokkal inkább egyfajta emocionális tudatosság irányítja, amely utat enged az asszociációknak és nyelvjátékoknak, így akadályozva a reduktív szemlélet térnyerését. A nyelvbotlásnak referencialitást talál a valóságban (Blaha Lujza térde valóban látható egy kis üvegvitrinben, Budapest, magyar asszony), az ellentét nem ellentmondás (Kairó egyszerre „véres város” és „édes város”, Városok közelről), a nyelv egyes jelentésrétegeit pedig különbözőképpen értékeli: anyanyelvként szinte rokoni erősségű köteléket hoz létre (az Izraelbe került, erdélyi származású írónővel kötött barátság, Öt példázat), rossz kezekben, politikai célokra használva félelmet és gyűlöletet kelt (Felnéz, lenéz), testrészként pedig a teljes egyenlőség és egység, az egymásban való feloldódás kulcsává avatja az intim kapcsolat vágybeszéde („Aki csókkal győzi le Bábelt, ellenáll a halálnak” – Idegen nyelv, 124.).  Jó és rossz, test és lélek, hatalmas és alávetett, teremtő és teremtmény, természet és ember, álom és valóság dinamikus dialektikája köszön vissza az írásokból. A filozófiai ellentétpárok egymást feltételező viszonyainak láthatóvá tétele egy olyan világképet tár elénk, ahol minden létezőnek helye van a teremtés teljességében.

A Határ műfaji átmenetei, izgalmas nyelvisége és gazdag intertextuális hálózata néhol ügyesen ellensúlyozza, máskor pedig képletesen illusztrálja a kötet súlyos témáit, de ezek rejtik a legnagyobb buktatót is. Az ügyetlenebb rímek és az asszociációk gyakran a közhelyességig jutnak, így esetenként inkább a kidolgozatlanság, mint a keresetlenség és őszinteség érzését keltik: „A hullaparknak mégis partja van, kerítése és szabott telke van, nem álomtér, nagyon is létező, elhagyott kísértet-csatamező, ahová csak a holt katonák járnak, mert országa támadt a pusztulásnak.” (Kontrollált kísérlet, 120.) A ciklusokba sorolás sem tartható igazán indokoltnak, pontosabban az indok, hogy miért pont így és ilyen sorrendben történt meg: habár az első és negyedik rész szövegei többségében novellaszerű narrációs technika kerül túlsúlyba, az (ön)vizsgálatra irányuló igyekezet és a motívumok ismétlődése műfaji sajátosságoktól függetlenül nyilvánul meg az írásokban.

Szabó T. Annától nem idegen a nemi szerepmintákra való reflexió (Idegen nyelv, Füzet, fasor, fény, Mondatok), szintén gyakran merít álmaiból (Titkok, Álmodott mondatok), olvasmányélményeiből (A felnőtt gyermek, Nomád perzsa), de a legnagyobb szerepet talán saját élettörténetének mozzanatai játsszák írásművészetében. Már a Határ első, Kupleráj és amnézia címet viselő rövidprózai szövegében is (valós vagy fiktív) emlékekkel találkozunk. A novella kiemelt jelentőséggel bír a kötetkoncepción belül: egyrészt rácsatlakozik a Törésteszt baba-motívumára, ezzel (is) biztosítva a zavartalan folytonosságot a két gyűjtemény között, másrészt pedig előrevetíti az ismételt határátlépést és jelzi az emberi kapcsolatok, valamint a kulturális-történelmi viszonyok és emlékezet hatását az identitás(ok) kialakulásában. Az eltemetett titok, a frusztráció és a család új tagjával szemben érzett agresszió gyermekkori kifejeződése megidézi és perspektívába helyezi a diktatúra behatárolt létterét, ahol nem csupán a személyes szabadság záloga, de a túlélés eszköze a titok és elhallgatás (Titkok). Az ezzel járó szégyen pedig nem csak húsba vág, lecsupaszít és kiszolgáltat, hanem egy mélyen konfliktusos, elszigetelt szerepet szab ki a titokkal bíró számára. A hazugság tilalma és a titok megőrzésének kívánalma egy izolált és meghasonlott állapotot eredményez, egy szűk teret, amelyet csak a titok banalitásának lelepleződése, a közösség, a sorstársakkal való együttérző kapcsolat oldhat fel. Erre a gondolatra csatlakozik rá a kötet egyik legkiemelkedőbb írása, a Nomád perzsa című esszé is. A vendégszövegek, intertextuális utalások és szabad asszociációk szervezte gondolatfolyamban felbukkanó emberi sorsok közös pontja az otthontalanság és magány, menekülés az erőszak elől egyenesen a befogadó kultúra „Másikjának” a pozíciójába. A „perzsaság” mint idegenség kulturális beírottságú kódja azonban mindenki által birtokolt azonossággá lényegül a piac hasonlatával jelzett szabadságeszményben, ahol „mindenki önmaga lehet, mégis feloldódik a sokféleségben” (74.).

Szabó T. Anna számára az individuális és közösségi bezárkózás, az emberi pusztítás és az emberiség önpusztítása, ez a lét és nemlét határán való kötéltánc felhívást jelent az ítéletek mérlegelésre, a múlt- és önvizsgálatra, a fájdalomból fakadó harag feloldására egy nem félelemre épülő közösségben, a szeretet, kölcsönösség és sokszínűség jegyében.

Szabó T. Anna: Határ. Magvető, Budapest, 2018