A provincializmus hálójában

A könyvesbolt témája számos irodalmi művet és filmet ihletett az utóbbi évtizedekben, közülük is főként az egyes zsánerműfajokhoz tartozó alkotásokban játszik fontos szerepet, hiszen közösségi térként ideális helyszín például a szerelmesek egymásra találására. A mozifilmek kapcsán eszünkbe juthatnak például a Szerelem hálójában egymással vetélkedő, majd szerelembe eső könyvesbolt-tulajdonosai, vagy a Sztárom a párom könyvesboltban találkozó szerelmespárja. De a könyvesbolt a szerelem ígérete mellett egy másik világba átjárást engedő könyvet is nyújthat a betévedő olvasó számára, mint például a Végtelen történet könyvantikváriuma.

 

 

A Könyvesbolt a tengerparton első ránézésre ebbe a sorba illeszkedhet, hiszen gyönyörű színvilágú plakátja és szlogenje („Mindenkinek szüksége van egy jó történetre”) egy olyan könnyed, romantikus film ígéretét rejti magában, melyben a könyvesbolt látogatói megtalálhatják az életüket megváltoztató olvasmányukat, vagy éppen az olvasás szeretete és igénye révén közösséggé formálódhatnak. Azonban az alkotás alapjául szolgáló 1978-as Penelope Fitzgerald-regényben (mely 1982-ben Magyarországon is megjelent a Magvető Kiadó gondozásában) nyoma sincs a romantikának, illetve a pozitív irányba való változás lehetőségének, és emellett teljesen átszövi az irónia, hiszen még a könyvesboltot megnyitó főhősnő sem kifejezetten értő, rendszeres befogadója a könyveknek és általában a művészeteknek.

 

 

A beszédes nevű fiktív angol kisváros (Hardborough) földhöz ragadt lakói szinte kivétel nélkül fárasztó időpazarlásnak találják az olvasást, ráadásul passzivitásuk sem teszi lehetővé látókörük tágítását. A tizenhat éve megözvegyült Florence Green azonban mindennek ellenére mégis megnyitja saját könyvesboltját, s még a város legbefolyásosabb asszonyának, Violet Gamartnak (aki egy Művészeti Központ megnyitásával kapcsolatos terve miatt korábban már szintén szemet vetett a bolt épületére) mesterkedései sem tántoríthatják el álma megvalósításától. S bár önhibáján kívül végül elbukik, mégis emelt fővel távozik az őt kirekesztő városból. A Könyvesbolt a tengerparton tehát remekül illeszkedik Isabel Coixet erős, szenvedésre ítélt nőkről szóló történetei közé, miközben a spanyol rendező még némileg finomított is a narratíván, illetve a főhősnő karakterén. Míg a könyvben Florence nem megrögzött olvasó, addig a spanyol direktornő bibliofilre (a tengerparton és esténként is olvas, több könyvet is küld ajándékba Mr. Brundishnak) és a kultúrát terjeszteni kívánó figurává formálta őt, s a film az ebben a szerepben vallott kudarc, valamint a városlakók olvasást elutasító attitűdje révén reflektál a kultúra hanyatlásának veszélyére.

 

 

A feldolgozás fényképezése tükrözi a regény szikár nyelvezetét. Egyszerű, letisztult képi világ, helyenként természetfilmbe illő beállítások jellemzik, s ez alól csak Mrs. Green emlékképeinek megjelenítése képez kivételt; a néhai férjjel folytatott, szerelmet és boldogságot idéző közös olvasások homályba vesző képei figyelemre méltó vizuális ellenpontot képeznek a realista módon fényképezett jelenetekkel. S noha nem mondatik ki, ezek az emlékképek azt sugallják, hogy Florence terve összefügg azzal, hogy egykori férjével egy könyvesboltban találkozott először, és a közös felolvasások során szerettek egymásba. A spanyol rendezőnő tehát még a könyvnél is jobban kiemeli a Mrs. Green értékrendje és a kisváros provinciális szemlélete között feszülő ellentétet, s adaptációjában a közösségépítő szándékkal megnyitott könyvesbolt a tulajdonos közösségből való kitaszításának okává válik.

 

 

Coixet a regényre jellemző szenvtelen elbeszélésmóddal szemben a szubjektív hangvételű narráció mellett döntött, mely azonban nem a főhősnőhöz köthető. Első ránézésre modorosságnak hathat ez az eseményeket végigkísérő szólam, ugyanakkor az egyes dramaturgiai módosítások valamelyest indokolttá teszik ezt a megoldást. A film végéig a néző nincs tisztában a narrátor kilétével, csak a végkifejlet során válik egyértelművé, hogy az események narrálója nem más, mint az időközben középkorú nővé érett Christine. A kislány elbeszélővé való előléptetésének indoka egyrészt karakán stílusában, szókimondó természetében és éles megfigyelőképességében rejlik, melynek révén kiemelkedik a visszafogottan viselkedő és az egyenes beszédet legtöbbször kerülő városlakók közül. Másrészt helyzetéből adódóan tökéletesen átlátja a történéseket, hiszen nemcsak személyes kapcsolatban áll Florence-szel, hanem egyben tagja az asszonyt kitaszító közösségnek is, vagyis ideális mindentudó narrátor. A könyvbéli Christine nem lenne alkalmas erre a feladatra, mivel a regényben ő és Mrs. Green végig meglehetősen tartózkodó kapcsolatban maradnak, ám Coixet adaptációjában barátság alakul ki kettejük között, s a kislány ragaszkodása a film katartikus végkifejletében válik igazán explicitté. A spanyol rendezőnő ebben a tekintetben egy hatásos jelenettel toldotta meg az eredeti történetet, hiszen a mesterkedések hatására elhagyott könyvesbolt felgyújtása nem Florence, hanem Violet Gamart ellen irányul, vagyis paradox módon nem vandalizmusként, hanem a hűség egy sajátos formájaként értékelhető. A könyveket nem kedvelő kislány ráadásul nemcsak olvasóvá válik (a regényben sosem sikerült megszerettetni vele az olvasást), hanem Mrs. Green hatására később maga is könyvesboltot nyit. Míg a könyvben semmilyen tett vagy gesztus nem oldja fel a kitaszítás keserűségét, addig a filmben Florence példaképpé válása azt az üzenetet hordozza, hogy bár egy embert el lehet távolítani a helyéről, a szellemi és emberi öröksége valamiképp vagy valaki által fennmaradhat.

 

 

A spanyol direktornő ugyancsak elmélyítette Mrs. Green és a közösségtől elzártan élő, ám az asszony iránt szimpátiát érző, olvasásszerető Mr. Brundish kapcsolatát is. Ezt szolgálta többek között egy, a dráma fokozására szolgáló, Coixet által írt jelenet is, mely nemcsak egy visszafogott, mégis érzelmes szcéna formájában mutatja meg a két szereplő egymás iránti kölcsönös megbecsülését, tiszteletét és szeretetét, hanem a kettejük közt kibontakozó drámai vonalat is lekerekíti. Míg a regényben Florence nincs tisztában azzal, hogy Mr. Brundish kiállt mellette Violet Gamarttal szemben, addig az adaptációban igen, így a film végén nemcsak felháborítja – és tőle eddig nem látott kitörésre készteti – a tábornokné által terjesztett hazugság, hanem a férfi halálát is komoly érzelmi veszteségként éli meg.

 

 

A színészi alakítások a lassan csordogáló cselekményhez igazodnak; hosszan kitartott, szavak helyett beszélő gesztusok és finom arcjáték jellemzi a színészek játékát, melyet az intim kamerahasználat is sikeresen kiemel. Emily Mortimer megejtő hitelességgel hozza a szociális helyzetekben félszegül viselkedő, ám álmaiért határozottan kiálló, meghunyászkodni nem hajlandó Florence alakját, s Bill Nighby is megrendítő alakítást nyújt a remeteéletet élő, ám Mrs. Green mellett egyedüliként kiálló Mr. Brundish szerepében. Patricia Clarkson az Éles tárgyakból ismert profizmussal hozza a befolyásos és manipulatív asszony szerepét, a Christine-t játszó Honor Kneafsey korához képest meglehetősen természetes színészi alakítást nyújt, de James Lance is remekel a sármos és alakoskodó Milo North szerepében.

 

 

A Könyvesbolt a tengerparton nem formabontó adaptáció, hanem sokkal inkább az alapul szolgáló regény szellemiségéhez igazodó, ám annak cselekményét bizonyos pontokon termékeny módon kiegészítő feldolgozás, mely egy közösségből kitaszított nő sorsán keresztül hívja fel a figyelmet az értékteremtés és a kultúra megőrzésének fontosságára.

 

Képek forrása: A Contracorriente Films

A film adatlapja a Mafabon