A halottasházban zajlik az élet

FZ: Igazából csak azóta, hogy megismertünk titeket, a Halszájoptikát, vagyis úgy kábé két éve. Előtte eszembe sem jutott volna, hogy írjak a Hédi fényképeire. Szóval ti tehettek az egészről. Kössszépen.

NMH: Volt egy fellépésetek a Mersz Klubban, ami nagyon megtetszett nekünk, ezért egyből lecsaptam rátok, és megkértelek benneteket, hogy lépjetek fel a Minek Kollektíva – amit akkoriban alapítottam Syporca Whandallal és Nagy Zopánnal – kiállításának megnyitóján. Azzal az anyaggal kezdtünk el együtt dolgozni, illetve Zoltán is akkor írt először a képeimre.

FZ: Hogy melyik a legkorábbi, az szerintem kideríthetetlen. Egyszerre kezdtem el írni nyolc szöveget nyolc képre, mert ti valamiért ragaszkodtatok a nyolcas számhoz. De talán a Proli Darko. Az viszont pont nincs benne a könyvben, mert nem illett a koncepcióba. A honlapotokon (halszajoptika.hu) viszont elolvasható.

NMH: Mivel én alapvetően csendéleteket és önarcképeket készítek, azt találtuk ki, hogy a fele legyen ilyen, a fele meg olyan. Bár az elején nem nagyon akartam önarcképeket rakni a könyvbe, mert azokat nem művészeti céllal csináltam (és szerintem nem is annyira erősek, mint a csendéleteim), de végül Zoltán és a barátaink meggyőztek.

FZ: Igen. Sokáig egyébként az volt a munkacíme, hogy Közös munka, de aztán ezt elvetettük, mert túlságosan emlékeztetett Németh Gábor könyvére, az Ez nem munkára. Pedig amúgy jó cím lett volna, hiszen mégiscsak közösen hoztuk létre, felesben. Negyven fotó, negyven kispróza.

NMH: Mindig is szerettem volna egy fotóalbumot csinálni, de valamiért sosem éreztem úgy, hogy a fényképeim önmagukban megállnák a helyüket, illetve inkább az volt bennem, hogy az embereknek szükségük lehet valami támpontra, mert anélkül nem értenék őket. Aztán elkezdtük írni ezeket a szövegeket, és egyszer csak összeállt a kép. Hogy talán lehetne ebből egy kötet. Felesben.

FZ: Én általában csak a végeredményt látom, nagyon ritkán van olyan, hogy jelen vagyok a fotózásnál is. Ezért sokat segített, hogy a Hédi mindig elmesélte, mi járt a fejében, amikor az adott fényképet készítette. Az önarcképeivel könnyebb dolgom volt, a csendéleteivel viszont rendesen megszenvedtem. De a szövegeim mindig csak lehetséges olvasatok, nem kell őket készpénznek venni. És még az is könnyen lehet, hogy néhány év múlva egészen más jutna eszembe ugyanarról a fényképről. Talán érdemes lenne megpróbálni, nem tudom. Mondjuk biztos beleőrülnék, mert általában az szokott lenni, hogy nehezen engedem el az első ötletet.

NMH: Nekem meg néha egészen abszurd álmaim vannak, ezek is adtak már ötletet egy-egy képhez. Ilyenkor természetesen adva van a sztori. Aztán akad olyan is, hogy a Zoltánnak nem jut eszébe semmi, nekem viszont beugrik valami, amire aztán később közösen találjuk ki a befejezést. Ez tehát tényleg közös munka.

NMH: Én eléggé minimalista-konstruktivista vagyok, szóval ártani biztos nem árt. Ha pedig valaki nem szereti a kortárs irodalmat, esetleg összerezzen egy-két bazdmegtől, akkor inkább a kezébe se vegye a könyvünket. A nagymamámtól úgyis megkapom majd, hogy miért nem mosolygok egyik képen sem…

FZ: Leginkább a saját magam szórakoztatására elrejtettem néhány utalást a szövegekben. Kafka (K. József csak a munkáját végezte) vagy Malevics (A Marika mégis kiállít) persze bárkinek eszébe juthat olvasás közben, Bowie neve meg konkrétan szerepel is a könyvben (mert a Hédi szerint nem is halt meg, csak elköltözött a Marsra, innen jött a történet), de azért vannak kevésbé nyilvánvaló dolgok is. Ott van mondjuk az Alternatív tévé című szöveg. Az Alternative TV egy angol zenekar (volt), errefelé nem nagyon ismerik, én viszont gyakran hallgattam az Action Time Vision című számukat írás közben. A sztori meg onnan jött, hogy elmentünk a MÜPA-ba egy kiállításra (Párhuzamos avantgárd), és ott engem nagyon megfogott Halász Károly Privát adás II. című munkája. Ismertem már korábbról, de a Hédi fényképe kellett ahhoz, hogy összekapcsolódjon a fejemben A Kör című horrorfilm ikonikus jelenetével. Egyébként a teljes filmet azóta sem láttam… Vagy ott van a Volt nekem egy kecském… Általánosban mindig imádtam énekelni az Ég a várost. És mivel a Clash a kedvenc zenekarom, valahogy szerettem volna beleírni őket az egyik szövegbe. Aztán megtudtam, hogy az Ég a város a London’s Burning című brit gyerekdal magyarítása, a Clash-nek meg ugye, van egy ilyen száma, szóval ennek meg ez a háttere. De nem hiszem, hogy ezeknek az utalásoknak az ismerete vagy a nemismerete különösebben fontos lenne az érthetőség szempontjából.

NMH: Amikor a Zoltán írt, én általában ott ültem mellette és elmondtam a véleményemet, akár akarta, akár nem. De olyan nagy vitáink azért nem voltak.

FZ: Ó, én imádtam mindet. Na, jó ez így nem teljesen igaz, mert olyan is volt, hogy azt mondtam, figyelj, én erre nem tudok kitalálni semmit. Nekem inkább az írásaimmal volt bajom. Tudod, én sajnos (vagy nem sajnos) úgy vagyok összerakva, hogy szeretek mindig mindent átírni, mert egy szöveg igazából sosincs teljesen készen. Ezért is akkora kibaszás megjelenni valahol, mert az olyan végleges. Meg aztán a Hédit is az őrületbe szoktam kergetni azzal, hogy: figyelj, fölcseréltem két szót, szerintem sokkal jobb így, felolvasom századszor is, rendben? A felolvasás egyébként azért fontos, mert olyankor derül ki, hogy hol nem működik a szöveg. És ahol nem működik, ott átírom akár százegyedszer is. Egyszer a Hédi azt mondta nekem, hogy ő nem tud írni, csak látni. Nálam ez fordítva van (legalábbis remélem). De persze én lennék a legboldogabb, ha mindig érteném, hogy mit miért csinál.

NMH: A halál mint visszatérő motívum leginkább nekem köszönhető. Amikor 19-20 évesen kitaláltam, hogy fotós leszek, és elkezdtem iskolába járni, kötelező volt a gyakorlati munkahely. De sajnos túl későn jelentkeztem, és addigra az összes műtermi helyet elhappolták előlem az osztálytársaim. Szerencsére a nagynéném a SOTE patológiáján dolgozott, és azt mondta, oda is mehetek, ha nem rettentenek el a hullák, ugyanis boncolásokra kellene bejárnom. Nem volt más választásom, de különösebben nem is zavart a dolog. Mindenki nagyon kedves és jókedvű volt, főleg a Sanyi bácsi (ha jól emlékszem a nevére), a kórboncnok. Ő leginkább reggelenként volt humoránál. Az ott eltöltött egy-két év nagyon meghatározó volt nekem. Később aztán a magánéletemben is közelebb kerültem a halálhoz egy betegség miatt. A felépülésem után készült a legelső csendéletem egy rohadt almáról, ami a teremtés hiábavalóságáról szól.

FZ: Nem volt ebben tudatosság, egyszerűen csak így alakult. Az persze lehet, hogy túl sok a halál a szövegekben, de hát mit csináljak, ha egyszer a Hédi fényképei ennyire lehangolóak. Én amúgy nagyon szeretek röhögni olvasás közben, csak sajnos a kortárs (magyar) irodalom ritkán vicces.

FZ: Mert mindenki be van szarva, hogy nem veszik elég komolyan. Tisztára mintha bűn lenne nevetni.

FZ: Átlagemberek, olyanok mint te vagy én.

NMH: Igen, átlagemberek, akik önmagukban talán nem túl érdekesek, de mi bizarr helyzetekbe keverjük őket, és aztán jót mulatunk az ezekre adott reakcióikon. Olyan ez egy kicsit, mint bábozni vagy Istent játszani. De mivel mi sem vagyunk hibátlanok, sokszor félresikerülnek a karakterek helyesnek gondolt döntései.

FZ: Talán az életközepi válság miatt, nem tudom. Én a harmincötödik születésnapomon találtam ki Bélát, a zombit (ő majd a következő könyv, a valamikor a távoli jövőben elkészülő Proletármulató egyik szereplője lesz, de ez most mindegy), mert éppen nem volt jobb dolgom. Másnap felolvastam a Hédinek, ő meg azt mondta, hogy baszki, ez egész jó, írjál még ilyeneket. És aztán elkezdetem ilyeneket írni. Akkoriban döntöttem el, hogy nekem negyvenéves korom előtt lesz egy könyvem. És hát lett is, igaz, nem a Proletármulató, de legalább önmagamat nem csaptam be.

NMH: Hogy is énekelte a Lovasi? „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven.” Hát, ezek vagyunk mi. A már nem harmincasok, de a még nem is negyvenesek.

FZ: Persze, csak nincsen hozzá kedvünk.