dunszt.sk

kultmag

„A valódi, tartalmas emberi kapcsolatok jelentik az egyensúlyt a terhekkel szemben”

A borítón kanyargó növényeket egy kismadár teszi teljessé, de még így is éppen csak felvillantja a kisregény sokrétű és csipkefinomságú szimbolikáját. A szemrevaló, de szinte lányregényesen könnyed és pasztelles borító megtévesztő lehet. Az Agathe ugyanis súlyos, egzisztenciális kérdéseket tesz fel – és nem mindegyikre kínál kényelmesen fogyasztható és emészthető válaszokat. A helyszín Párizs, negyvenes évek. Ez majd a regény egy későbbi pontján derül ki, mintegy mellékesen, és valóban nincs sok jelentősége a történetben. Az olyan időtlen dolgokról szól, mint a magány, a szeretet hiánya, a boldogtalanság.

Egy gyakorló pszichológus ír egy kisregényt egy pszichiáterről. Az átkötés már nem annyira egyszerű, mint amilyennek tűnik. A regény szereplője egy magányos, kiégett doktor, aki lassan nyugdíjba vonul, a regény szerzője pedig Anne Cathrine Bomann (1984), aki már csak félállásban terapeuta, hogy több időt szentelhessen az írásnak. Az Agathe eredeti nyelven 2017-ben jelent meg, azóta közel húsz nyelvre fordították le. Az elsőkönyves dán írónő a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának vendége volt, ahol írásról, a terapeuta kihívásairól és könyvekről beszélgettünk.

Az Agathe címe megtévesztő, ugyanis nem a címszereplő szemszögéből látjuk a világot, hanem a pszichológusáéból. Ez az ember egy magányos, cinikus, kiégett figura, aki a nyugdíjazásig hátralévő napokat számolja visszafelé. Ez a felütés már csak azért is érdekes, mert te magad is pszichológusként dolgozol civilben. A szakmai tapasztalataid hogyan befolyásolták a történetet, annak alakulását?

Egész idő alatt, amíg a könyvet írtam, eszembe sem jutott ilyesmi. Most azonban, ahogy újraolvasom, látom a sok apró – és néha nem is annyira apró – jelet, ahogy a saját szakmai tapasztalataim beszivárogtak a regénybe. Volt olyan is, ami kifejezetten elgondolkodtatott. A kisregény főhőse például nehezen tudott beszélni a gyászoló pácienseivel, akik elveszítették egy szerettüket. Ezt a való életben is hihetetlenül nehéznek találom. Az az érzés is ismerős, hogy terapeutaként az ember nem mindenkit vár egyforma lelkesedéssel: van, akivel már előre várod a találkozást, mások pedig, mondjuk ki, idegesítőek tudnak lenni. Vagy az ellentmondásos érzés, hogy pénzt fogadsz el valakitől, akinek elvileg segíteni próbálsz, amit néha még az is nehezít, hogy hiába szeretnél, nem fogsz tudni neki segíteni. Tehát nagyon sok mindent, amivel ez a doktor küzdött, magam is megtapasztaltam a munkám során.

Tehát az Agathe valamilyen szinten mégiscsak önéletrajzi, annak a leképezése, amiket pszichológusként tapasztaltál.

Tulajdonképpen igen, bár szó sincs valamiféle hiperrealisztikus tükröződésről. Változtak a tónusok, az egyes érzések intenzitása. Az én idősödő, férfi doktorom sokkal magányosabb és melankolikusabb. Van, amiben sokkal rosszabb nálam: legtöbb páciensére figyelni sem képes, erős jellemvonása egy olyan mélységű kiégés, amit én, szerencsére, a praxisom során még nem tapasztaltam. Nagyon sok gondolatomat kölcsönöztem neki, de szerencsére ő nem én vagyok.

A könyvet átszövi egy komplex szimbólumrendszer, mely helyenként kifejezetten hangsúlyos. A doktor például rengeteg terápiás ülés alatt rajzol madarakat, méghozzá mindig olyan madarat, ami valamiképp emlékeztet arra a páciensre, aki épp beszél, és akire nem tud figyelni. Néhány jelenet szinte teljesen a szimbólumok világában zajlik. A kisregény ezen dimenziója az elejétől kezdve a koncepció része volt, vagy később fejlődött a történet ebbe az irányba?

Nem volt kész tervem, ami alapján elkezdtem írni, a regénynek ez a része pedig, mondhatni, saját magát alakította így. Amikor munkához láttam, az íráson gondolkoztam elsősorban, nem valamiféle grandiózus jelentéseken, univerzális gondolatokon, amiket majd beleírok a regénybe, és nagyon érdekes volt velük szembesülni, mikor végigolvastam az első változatot. Amikor átírtam, már tudatosan dolgoztam ezzel: ezeknek a motívumoknak egy részét sokkal erősebb, hangsúlyosabb vonásokkal helyeztem előtérbe, másokat pedig megvágtam, esetleg teljesen kihúztam. Mégis azt kell mondanom, hogy ez nem volt valamiféle átgondolt tervezésnek az eredménye. Inkább csak felismertem a lehetőséget.

Mi jelentette az írás során a legnagyobb kihívást?

Nem akartam a klisék csapdájába esni. Az Agathe komoly egzisztenciális kérdéseket feszeget, amiknél fennáll a veszély, hogy közhelyekbe fulladnak. Igyekeztem tehát tompítani ezt az elvontabb, filozofikus oldalát. A nagy végső kérdések persze ott vannak, de nem akartam, hogy túlságosan tolakodóak legyenek.

A munkahelyi és magánéleti kiégés, szakszóval burnout-szindróma a regény egyik központi motívuma. Mennyire ismered közelről ezt a jelenséget?

Szerencsére első kézből még nem kellett ezt megtapasztalnom, de jól sejted, találkoztam már páciensekkel, akik ilyesmivel küzdöttek. A főszereplőm esetében ez persze sokkal erőteljesebb, mint általában az ilyesmivel küzdő emberek esetében szokott. Ő már képtelennek érzi magát arra, hogy bármit is érezzen, egyáltalán nincsenek pozitív gondolatai. Nem csak nem hajlandó, de már nem is képes arra, hogy érzelmileg bevonódjon a körülötte zajló történésekbe. Egyrészt több évtizedig praktizált terapeutaként, már minden emberi problémát, gyengeséget, zavart látott ezerszer. Másrészt, és én úgy érzem, ez a fő oka a szenvedésének, a magánélete teljesen sivár és lehangoló. A munkáján túl egyáltalán nincsenek emberi kapcsolatai. A praxisába minden mozgósítható energiáját belefekteti, nyolc-tíz ülést is elvállal egy nap, szeretne mindenkinek segíteni, bár úgy érzi, senkinek nem tud, és ez egy idő után túl sok lesz. A rendelőből kilépve pedig a teljes elszigeteltség várja… Azt hiszem, ez a fő különbség. A valódi, tartalmas emberi kapcsolatok jelentik az egyensúlyt a terhekkel szemben. Éppen ezért, a kiégést ennyire intenzíven nem tapasztaltam még, és remélem, nem is fogom, de azokat az érzéseket igen, amik ide vezethetnek.

Mint mondtad, a regény jó néhány aspektusa csak az írás során vált számodra is világossá. Mi volt az a kezdő ötlet, kiindulópont, amiből aztán, mint meséled, a segítségeddel felépítette magát a történet?

Egy öregember képével kezdődött, aki egy tó partján sétál, egyedül. Akkor még nem tudtam, ki ez az ember, csak azt, hogy nagyon magányos, és nagyon boldogtalan, talán depressziós. Hogy ez a kép honnan jutott az eszembe, nem tudom megmondani. A következő regényem is így indult egyébként, hogy volt valamiféle képem a főszereplőről.

Akár ehhez a regényhez, akár az íráshoz úgy általában: mik azok a dolgok, amikből ihletet merítesz?

Az inspirációt a saját életemben találom meg. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogy körülnézek, direkt ezt keresve: az ötleteik inkább csak felbukkannak. Mindenesetre a kezdő ötleteim azokból a gondolatokból formálódnak, amik a való életben is foglalkoztatnak. Az Agathe esetében a végső, egzisztenciális kérdések, vagy épp a magány és a depresszió voltak ezek. Tehát vannak témák, amik körül forognak a gondolataim, karakterek, akikről többet szeretnék tudni… Ezekből aztán összeáll maga a regény. Ennél tudatosabb, részletesebb magyarázatot sajnos nem tudok erre.

Az olvasmányélményeid közül melyek hatottak a legerősebben az írásodra? Nem feltétlenül a kedvenceidről beszélek, inkább azokról, amelyeknek a kézjegye felfedezhető az írói hangodban, világlátásodban…

Nehéz ez, többen megkérdezték már, de még mindig nem tudom rá a választ. Megfordítom a kérdést: te tudnál olyan írót vagy könyvet mondani, ami megváltoztatott?

Igen, van néhány költő, akiről ezt el tudom mondani.

Hű. Akkor a kedvedért megpróbálok erre válaszolni, bár nem lesz könnyű. Számtalan könyvet elolvastam már, köztük rengeteg jó könyvet, és kicsit hülyén érzem magam ettől, de nem tudok, és nem is szeretek köztük választani. Kiskoromtól kezdve falom a könyveket, sokszor nem is a konkrét könyv ejtett rabul, hanem maga az olvasás élménye volt meghatározó. Egyke voltam, és bár nagyon szerettek a szüleim, és én is őket, azért elég sok időt töltöttem egyedül. Hamar rákaptam az olvasásra, és így furcsának tűnhet, de épp a gyerekkori olvasmányélményeim hagyták bennem a legmélyebb nyomot. L. M. Montgomery Anne Shirley-sorozata volt az egyik ilyen, és a jó öreg Harisnyás Pippi. Azóta sok idő eltelt, és sok újabb olvasmányélmény választ el tőlük, valahogy mégis ezek a korai élmények maradtak meg. Azt hiszem, amikor az ember fiatal, keveset látott és keveset olvasott, könnyebben fut bele olyan könyvbe, ami túlzás nélkül megváltoztatja az életét. Most már a munka és az írás mellett nem tudok annyit olvasni, amennyit igazán szeretnék, és ezt azért sajnálom. Hiányzik az olvasás, mert hosszú ideig volt a legkedvesebb időtöltésem, és ebből kifolyólag az életem egy fontos része. Persze, olvasok most is, de már nem olyan sokat, mint valamikor.

Már említetted, hogy az Agathe befejezése óta is írsz. Jelenleg mi az, amin dolgozol?

Egy felnőtteknek szóló könyvön dolgozom. Két pszichológushallgató története lesz, ami a nem annyira távol jövőben játszódik, mondjuk öt éven belül, a témája pedig, hogy gyógyítható-e a szomorúság, a bánat. Ez a két lány megtudja, hogy egy gyógyszergyártó cég feltalálta a szomorúság elleni gyógyszert. Ebben a regényben is felbukkannak egzisztenciális kérdések, például, hogy mit kezdjünk a szomorúsággal. Kell-e egyáltalán gyógyítani, megoldás-e, ha egyszerűen bevesszük a gyógyszert, amitől elmúlik, vagy inkább el kellene fogadnunk, hogy ez is az élet része. A másik oldalról ugyanakkor felmerül, hogy ez szenvedést okoz, és tulajdonképpen segítenünk kellene azon, aki szenved. Egy diagnózis és egy gyógyszer pedig egy lehetséges módja a segítségnyújtásnak. Természetesen nekem sincsenek ezekre a kérdésekre kész válaszaim, de a regényben szeretném körüljárni ezt a témát. Nagyon bízom benne, hogy ennek a két hallgatónak végül sikerül megmentenie a világot, de egyelőre nagyjából harminc oldalt írtam meg belőle, úgyhogy még bármi történhet.

A képekért köszönet a Jelenkor Kiadónak, fotók: Németh Dániel