dunszt.sk

kultmag

Coppola végső vágása negyven év multán

A most a mozikba került Apokalipszis, most – Végső vágás nem az első újragondolása Francis Ford Coppola magisztrális művének. Az ilyen director’s cut verziókkal kapcsolatban persze mindig motoz az emberben a gyanúper (szándékos képzavar), hogy csak újdonat bevételpumpával áll szemben, az Apokalipszis, most – Redux (2000)jócskán bővített verzió volt, új elemeket és adalékokat is tartalmazott az elsőként bemutatott és sokszoros díjnyertes variánshoz képest. A director’s cut kifejezés azért is érdekes pénzpumpailag, mert Coppola, az istenkirályok kicsiny céhébe tartozó rendező, nem csak direktora és társ-forgatókönyvírója (Joseph Conrad alapján John Millius és a haditudósító-király Michael Herr mellett) volt ennek a mozinak, de producere is.

Beülni a moziba ez alkalommal olyan, mint a világ valamelyik nagy koncerttermébe vagy operaházába menni egy kedvenc szimfonikus vagy dalmű parádés művészekkel történő megszólaltatására: tudható előre, jó lesz. A jóság megélésében segít persze a digitális felújítás, Jim Morrison bársonyhangja Dolby Atmos minőségben, az újrafényelt ropogós Storaro-képek, apró változtatások; bekerült néhány kettős expozíció talán, de a lényeg nem változott, hogy is változott volna, az őrület, a borzalom, a horror mesterfilmje ez. Kevés olyan mozgókép van, ami a háború teljes elmebaját így, a maga teljességében mutatja meg.

Mondják, hogy a nagyon nagy filmekhez fűződően mindenkinek van egy személyes sztorija. Az Apokalipszis, mosthoz nekem több is. Első helyre kivánkozik, hogy 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok és kormányfő katonai szükségállapotot vezetett be Lengyelországban a tízmilliónyi tagot számláló Szolidaritás szakszervezet tizenöt és fél hónapos legális működése ellenében, mely kiverte a biztosítékot a szomszédos Moszkvában és Kelet-Berlinben. Későbbi narratívák szerint Jaruzelski egy új Molotov–Ribbentropot gondolt megakadályozni, esetleges világháborút megelőzni – az Egyesült Államok kormányára az 56-os magyarországi vagy 68-as csehszlovákiai beavatkozáshoz képest a lobbierőben muszklisabb amerikai Polonia komolyabb nyomást tudott volna kifejteni. (Tízmilliós népességről beszélünk, volt olyan időszak, hogy Chicago lengyel lakossága számszerűen nagyobb volt, mint Varsóé, a Polish-American Congress a legerősebb etnikai lobby ekkor, és a tárgyidőszakot megelőző évben még lengyel származású nemzetbiztonsági főtanácsadója volt az amerikai elnöknek Zbigniew Brzezinski személyében.) Az orosz beavatkozás és a világháború elmaradt, volt néhány tucat halott, leginkább a sziléziai Wujek szénbányánál, a ZOMO nevű akkori és ottani TEK bőséggel súrolta a határokat, úgy az emberi jogokra pökés, mint a túlzott kényszerítőeszköz-használat frontján. Nos ebben az időszakban a moziplakátokat még moziplakátfestők festették, ilyet manapság már Indiában is csak elvétve látni. Erre az időszakra esett az Apokalipszis, most lengyelországi bemutatója, és nem egy fotóriporter használta ki a remek kontrasztlehetőséget az indokínai dzsungel és a rideg lengyel téli világ között. Festett Willard százados, előtte a való világban kegyetlenkedő zomósok. Nálam ez beégett.

Még mindig nyolcvanas évek, de már a VHS-lejátszók kora. Szüleim lakása parlagon, valahol külföldön túráztak, vagy három hétre kommunaszerű libertinus létmód odaköltözött haverokkal, haverinákkal. A későreggelek, délelőttök úgy teltek, hogy mielőtt kitennénk a lábunkat a lakásból, „nézzük már meg azért a helikoptertámadásig”, amit meg is tettünk hiánytalanul minden áldott nap. Ebben a bő húsz percben már számos mém-értékű mondat hangzott el (Saigon, shit; Charlie don’t surf), és jöttek a Walkürök, és tudtuk, hogy hajnalban a napalm győzelmet szaglik.

Van nekem egy korosabb haverom, filmes, a Pintér Georg, nyaranta a salföldi tavaknál a kisörsi lágerben múlatja a csermelyléptű időt backgamonozással, társasélettel, miegyébbel, téliesítés idején pedig a Rákóczi vendéglőbe jár ebédelni rockerekkel és más kétes egzisztenciákkal. Giorgio szépreményű filmhallgató volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Főiskolán, pazar werkfilmet forgatott Jancsó Sirokkójának forgatásáról, majd egy ponton a szabadságot választotta, disszidált. Amerikába érve nem Hollywoodba ment, hanem Észak-Kaliforniába, ma is abból él, hogy San Franciscóban van egy saját tulajdonú garázsa, azt adja ki. Coppola Zoetrope stúdióját győzte meg, hogy szüksége volna egy low budget szekcióra, Super8-ra forgatott olcsó filmekre, később forgatott is egy csomót El Salvadorban és Nicaraguában, és van neki vagy ötven óra mesés anyaga, koncert-felvételek Screamin’ Jay Hawkinsszal (vö. Jim Jarmusch Stranger than Pardise és Mystery Train). Namost Pintér Georg volt az ember, aki a manilai (Fülöp-szigetek) reptéren az isteni Marlon Brandót várta és vitte kocsival a forgatási dzsungelhelyszínre. Tőle tudom plö., hogy Brando legalább annyira utálta a hippieszmény Dennis Hoppert, mint Rick Dalton (szerepében: Leonardo Di Caprio) QT Once Upon a Time… in Hollywood című közelmúltbeli dolgozatában, nem volt hajlandó egyszerre lenni vele a szettben, úgyhogy mikor a filmben hozzávágja a csizmáját a Hopper játszotta szétcsúszott amerikai fotóshoz saját, személyre szabott Angkor Watjában, az két külön nap volt, és a felvételvezető vagy valamelyik rendezőasszisztens vágta Hopperhez a lábbelit.

Régi mániám, hogy a háborús film zsánerében a második legerősebb, legtöbbet filmre vitt háború a vietnami (a II. világ~ megelőzhetetlen), mert egy máig roppant fontos amerikai nemzedéket érintett személyesen is. Coppola kontribúciója a zsánerhez véleményem szerint Michael Cimino Szarvasvadászával verseng az első helyért, dobogós Kubrick Full Metal Jacketje és tudnék még párat mondani séróból, míg eljutunk a John Wayne-féle Zöldsapkásokig vagy a Rambo2-ig a végén.

*

A 2000-ben kijött Apocalipse nowReduxban két komolyabb új szekvencia jelent meg a vásznon: a Playboy-címlaplányokkal való ismerkedés és szexuális próbálkozás a monszunban parkoló helikopterekben és a francia ültetvényesekkel való találkozás az esőerdő mélyén, már Lawrence Fishburne halála után. A Végső vágásból az előbbi a maga teljességében kikerült, a francia rész rövidült. Coppola kivágta például az egyik kolonialista geopolitikai fejtegetéséből Csehszlovákia 1968-as Varsói Szerződés-es megszállását, mely a játékidő idején aktualitásnak számított, ám a regionálisan nem érintett mai fiatal nézőnek már nem mond sokat. Bent maradt az indulatos francia tiszt enyhén rasszista tojásjelenete az elegáns vacsoránál – egy feltört tojást félkézzel elválaszt, „a fehér megy, a sárga marad”; Willard kapitány és a szép francia tisztiözvegy együtt töltött ópiumfüstös éjszakáját is megtartotta a rendező. (Egyes vélemények szerint érzelmi okból: szerepel benne fia, Gianluca, aki később meghalt motorbalesetben.) A rendezői utasítás ezen a forgatási napon az volt, hogy a fehérbor hideg legyen, hogy a vöröset rendesen dekantálják, hogy a közelből – Hongkongból, Szingapurból, Japánból – összetoborzott francia szereplők elcsudálkozzanak, micsoda franciássággal kreálták meg ezt a vacsorát. A francia szellemvacsorát, melynek olyannak kellett lennie a rendezői elképzelés szerint, mint annak a csillagnak a látványa, amit most látunk, mert a fénye ideért, de aktuálisan a csillag már kihunyt. Hiszen ezek az emberek még a Viet Minh-nel harcoltak, nem a Vietkonggal, láthatták Robert Capát (Friedmann Endre) aknára lépni, tudják Dien Bien Phu poklát, de őket is Vo Nguyen Giap tábornok kergette őrületbe, akárcsak az amerikaiakat. Ezt a jelenetet eredendően megutálta Coppola, ki is vágta az első verzióból, a Reduxban visszatette.

FF Coppoláról felesége és alkotótársa, Eleanor Coppola írt könyvet Whom God Wishes to Destroy (Akit Isten el akar pusztítani) címmel, és ez a filmbeli állítás leginkább a Hearts of Darkness a Filmmaker’s Apocalypse című dokumentumfilmben érhető tetten: e film gyártása közben minden összeesküdött FFC ellen. Az eredetileg főszereplőnek kinézett Harvey Keitel nem jött be neki a próbaforgatáson, a később, szinte véletlenül levadászott Martin Sheen nem volt épp a legjobb állapotban (ivott, láncdohányos volt), 36. születésnapján vették fel a nyitójelenetet, tényleg leitta magát ájulásig, kishíjján megverte Coppolát, később infarktusa volt, majdnem meghalt a forgatáson. Nemcsak ő, de Dennis Hopper is karrierje mélypontján volt a Last Movie című dolgozata végletes bukása után, Harrison Ford viszont még Han Solo előtt volt, és Lawrence Fishburne is még negyven kilóval soványabban és húsz évvel korábban előlegezte a Mátrixot. A fülöp-szigeteki légierővel (helikopterek!) nem volt harmonikus a viszony, Ferdinand Marcos helyi diktátor nem egyszer tett keresztbe, Coppola a saját vagyonát (lásd: Keresztapa I–II.) is kockáztatta ezzel a filmmel, a stábban elterjedt, hogy a statisztának felbérelt törzs nem sokkal korábban még fejvadász volt és emberevő, ettől sem a túlzott vidámság uralta a forgatást. Megosztott Arany Pálma Cannes-ban (Volker Schlöndorf Bádogdobjával), az amerikai bemutató 1979. augusztusára esett. A társíró John Milius szerint ez a film, amely a leginkább Nobel-díjas lehetne, a sokszor felbukkanó bíbor, rózsaszín, ciklámen katonai álcaködöt nézve én meg Hendrixszel mondom róla:

Purple haze all in my brain
Lately things don’t seem the same
Actin’ funny, but I don’t know why
Excuse me while I kiss the sky

A film adatlapja a Mafabon